A csalogány és a sas
| A csalogány és a sas szerző: Tompa Mihály |
Hegedűszóban szép mesét jelentek.
Sz. Dávid.
Lombos liget hajlongó sudarán
Busongva ült a néma csalogány;
Meleg sugár, szellő s a buja fák
Énekre most ajkát nem ragadák.
'Mi lelt madárkám, kedves dalnokom!?
- Szólítá a sas nyájas hangokon -
Tavasz mosolyg; a halmon, völgyeken
Az élet száz alakba' megjelen;
Még a bogár is örömbe merül,
Te vesztegelsz s bánkódol egyedül?
Dalolj, hadd halljam zengő hangodat,
Melyre ezer sziv hű visszhangot ad!'
»Királyom! - a bus csalogány felel -
Keblem dalát én kinek zengjem el?
A szárnyas nép nem, sőt még félreért,
Ki is gunyol gyakran zengelmemért!
E félreértés szívemig hata,
- A dalnoknak nincs mélyebb bánata!«
A sas azok felett, miket most hallott,
Álmélkodván, imígyen ad parancsot:
'Holnap, korán hajnalba', szárnyas népem
Magam körűl, udvaromban szemléljem!
Énekelj nekik, hadd lássam meg én:
Mint érez e nép költőm énekén!'
A szarka rögtön nagy gyülést csereg,
S mind felgyülnek a szárnyas seregek;
Erdők, mezők, vizek madarai
Letepülnek a dalt hallani;
Vén cserágon ül a király maga, -
A bús madárról szól a dal szava:
Virágos árnyas erdő!
Vigan futó patak!
Epedve várta szívem,
Hogy ujra lássalak!
Itt éle kis családom...
Oh régi szép napok!
Akkor szivembe' bánat
Helyett öröm lakott!
Dallék, szerettem, ittam
A hajnal harmatát;
Minden falomb tanyám volt,
Minden madár barát.
S ah, most be más az erdő!
A rét és a patak!
Nem olyan kék az ég is,
Virág, lomb hervatag...
Most a bús gerlicével
Gyászban foly életem:
Mert ah, szerelmi párom
Többé fel nem lelem!
A bus szerelmi ének végivel
Szól a király: - a szárnyas nép figyel, -
'Népem! imé dalolt a csalogány,
Biráljátok meg őt egymás után!'
S mond, - felébredvén, - az alvó bagoly:
Az ének tárgya nem elég komoly!
A gólya ekkép ejti szavait:
De szó mi szó, mondott valamit...
És felkiált borzalt tollal a vércse:
Más sem bárgyu, hogy a célzást ne értse!
Nem leli párját az ének szerént,
No bizony, tán mi ettük meg szegényt!?
Nem szeretem, hogy harmatot iszik,
Mert ugy boszorkány, - monda a kuvik.
A gerle búgott: másnak még se kell
Felhányni a természeti hibát!
A rét felől kicsinylőn énekel:
S ez felboszant sok jó ludat, libát.
A kakuk így: családot emleget.
Nekem igaz nincs, hanem még lehet!
És a süket-fajd: tréfás, vig dala,
Jól megnevettetett haha haha!
A banka nem mondhatja néki: éljen!
Mert önfészkét, honát piszkolni szégyen!
'Elég, elég...!' mond a madárkirály,
- Szemének boszús villogásinál -
'Boldogtalan nép! hát igy hat reád
A dalnok szava? ekkép érted őt?
Nem hallok egy méltányos szózatot?
- Költőm! ne énekelj e nép előtt!
Ti nem vagytok méltók reá, hogy éltek!
Odú, mocsár s ocsmány dög kell tinéktek,
Nem költészet s dal, - ti bárgyuk, vakok...
- Hah! színem elől takarodjatok!!'