A család alkalmazkodása a gyermekhez
szerző: Ferenczi Sándor
A cím, amelyet ennek a tanulmánynak adtam, kissé szokatlan, mert rendesen a gyermeknek a családhoz való alkalmazkodásával, nem pedig a családnak a gyermekhez való alkalmazkodásával szoktunk foglalkozni. De éppen a pszihoanalytikus kutatás mutatja meg, hogy az első alkalmazkodó lépésnek tőlünk, (felnőttektől) kell kiindulni és ezt az első lépést csakugyan mi tesszük meg, amikor igyekszünk a gyermeket megérteni.
A pszihoanalyzisnek gyakran a szemére hányják, hogy túlságosan a primitív és patologikus anyag felé fordítja tekintetét; ez igaz, de az anormálisnak a kikutatása oly ismeretekkel gazdagít bennünket, amelyek révén a normálist is jobban meg tudjuk érteni. Az agypszihológiában sem haladtunk volna előre a működési zavarok kikutatása nélkül. A neurotikusokon és pszihotikusokon végzett kutatások segítségével mutatja meg a pszihoanalyzis, hogy mi huzódik meg a normális embernél a felszínes rétegek mögött, a gyermekek és primitívek megfigyelésénél pedig olyan vonásokat találunk, amelyek a magasabb civilizáció emberénél láthatatlanokká lettek; már csak ebből a szempontból is fontos a gyermek megértésére törekednünk.
Bevallom, még nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a nevelés számára praktikus előírásokat adjunk, mert a pszihoanalyzis csak nagyon vigyázva ad tanácsot és különben is olyan jelenségekkel foglalkozik, amelyekkel a pedagógia egyáltalában nem, vagy csak nagyon helytelen módon foglalkozott. Tehát inkább csak azt mondhatjuk meg, hogyan ne neveljék a gyermekeket, mintsem azt, hogy hogyan neveljék őket. Reméljük azonban, hogy nemsokára kielégítőbb feleletet tudunk adni.
A család a gyermekhez csak akkor kezdhet el alkalmazkodni, ha a szülők először saját magukat igyekszenek megérteni, de viszont ez azért ütközik nehézségekbe, mert a saját gyermekkorukat elfelejtették. Még a legnormálisabb embernél is csodálatos hiányát látjuk az első öt évről való emlékeknek és patologikus esetekben ez az amnézia még tovább megy. Ezekben az években sajátítja el a gyermek a felnőtt legtöbb szellemi képességét és ezeket az éveket mégis elfelejti! Saját gyermekkoruk megértésének a hiánya akadályozza a szülőket abban, hogy a legfontosabb nevelésügyi kérdéseket megértsék.
Freud azt tanította, hogy az ijedtség tünetei olyan fiziológiai változásokkal vannak összefüggésben, amelyek a születéssel járnak. A szülőknek azok az ösztönei azonban, amelyek az újszülött fiziológiai jólétét vannak hivatva biztosítani, jórészt akadálytalanul működnek, úgy, hogy az anyatestből a külvilágba való átmenet olyan gyengéd, amint csak lehet; kérdéses, vajjon az ilyen gyorsan és alaposan elsimított megrázkódtatás „traumává” lehet-e? Más, igazabb traumáknak a következményei sokkal nehezebben háríthatók el, ezek már nem fiziológiai természetűek, hanem a gyermeknek a társadalomba való belépését érintik; ennél a folyamatnál a szülők ösztöne már sok esetben felmondja a szolgálatot. Hadd említsem az elválasztás, a tisztaság, a „rossz szokások” kigyomlálásának traumáit és a legfontosabbat, a gyermekkorból a felnőttkorba való átmenetet. Ezek a gyermekkor legsúlyosabb traumái és sem egyes esetekben a szülök, sem általában a modern civilizáció nem tettek semmit sem ezek elhárítására.
Az elválasztás fontos orvosi ügy és mindig az is volt, átmenet a táplálkozás primitív formájáról a rágás tevékenységére; nemcsak fiziológiai, hanem pszihológiai szempontból is fontos változás. Az elválasztás ügyetlen módja a gyermeknek az objektumokhoz való viszonyát és az „Objektlust” szerzésének módját károsan befolyásolhatja és az életnek nagy részét elhomályosíthatja. Nem sokat tudunk az egy éves gyermek lelkéröl, de lassanként halvány fogalmat nyerünk arról a mély benyomásról, amelyet az elválasztás minden valószínüség szerint hátrahagy. Az embrionális fejlődés koraidőszakában egy könnyű seb, csak egy tűszúrás is elegendő, hogy egész testrészek kifejlődését megakadályozza. Egy szobában, ahol csak egy gyertya van, fél kézzel, közel a fényforráshoz a fél szobát elsötétíthetjük. Éppen így a gyermeknél: Ha közel az élete kezdetéhez csak kis sérelem is éri, ez az egész életére árnyékot vethet. Nagyon fontos azzal tisztába jönni, hogy a gyermekek milyen érzékenyek. De a szülők ezt nem hiszik, nem tudnak maguknak fogalmat alkotni a kicsinyeik magasfokú érzékenységéről és úgy viselkednek, mintha a gyermekek semmit sem éreznének a körülöttük lefolyó izgalmas jelenetekből. Ha a gyermek első és második életévében a szülei közötti intim érintkezést megfigyeli, oly időben, amikor már ingerlékeny ugyan, de még nincs meg az intellektuális szelepe az izgalom levezetésére, ennek infantilis neurózis lehet a következménye, amely az érzelmi életet talán az egész életre gyengíti. Gyermeki fóbiák és hisztérikus ijedtségtünetek a korai években gyakoriak; legtöbbnyire eltűnnek anélkül, hogy a későbbi életet zavarnák, de nagyon sokszor mély nyomokat hagynak hátra a gyermek lelki életében és jellemében.
A tisztaság megtanulása egyike a legnehezebb fázisoknak a gyermek lelki fejlődésében. Nagyon veszedelmes lehet, de nem mindég az. Vannak gyermekek, akik olyan egészséges természetűek, hogy még a legbalgább szülők rendszabályait is kibírják; de ezek kivételek és akkor is, ha a viszás nevelést viszonylag jól kiállják észrevesszük, hogy mégis vesztettek abból a boldogságból, amiben különben részük lehetett volna. Ennek a felismerése a szülőket és a nevelőket arra kell, hogy indítsa, hogy a gyermekek reakcióit jobban figyeljék és méltatni tudják azokat a nehézségeket, amelyekkel a gyermeknek meg kell küzdenie. Freud a gyermek kedélyállapota változásának megfigyelésénél – amikor a felnőttek tisztaságkódexéhez kellett alkalmazkodnia – arra a fontos felfedezésre jutott, hogy a jellem főleg ennél a folyamatnál alakul ki. Máskép kifejezve: az a mód, ahogy az egyén az első öt évben primitív szükségleteit a civilizáció követelményeihez idomítja, determinálja a későbbi nehézségekre való reagálás módját. A pszihoanalyzis szempontjából a jellem, mint egy bizonyos reakció-mód mehanizálása, kényszertünethez hasonlít. Elvárjuk az egyéntől, hogy minden adott helyzethez a legkisebb részletekig pontosan alkalmazkodjék, de nem gondoljuk meg, hogy mily kevéssé egyeztethető ez össze azzal, amivé a „jellem” az illetőt teszi! Ha valakinek a „jellemét” ismerjük, akkor bizonyos reakciókat – ahányszor csak akarunk – kiválthatunk nála; olyan automatikusan működik, mint valami gép. Csak bizonyos neveket kell előtte említenünk, egész biztosan rázza a fejét; ezt az automatikus választ adja az ügyesen kikeresett szavakra, mert ez a „jelleméből folyik”. Amikor diák voltam, orvosi körökben az öröklött tulajdonságoknak túl nagy jelentőséget tulajdonítottak; az orvosok azt hitték, hogy mi csak a konstituciónk terméke vagyunk. Charcot, a kiváló párisi professzor egész előadásokat tartott erről a tárgyról. Egy tipikus esetet fogok elmondani, amely világosabban beszél minden magyarázatnál: Egyszer egy anya felkereste Charcot, hogy neurotikus gyermekéről beszéljen vele, Charcot – mint mindég – azzal kezdte, hogy a gyermek nagyapjáról kérdezősködött, hogy milyen betegségei voltak, milyen betegségben halt meg, azután a nagyanyja, majd a másik nagyapja és a másik nagyanyja után kérdezősködött, végre az anya közbe akarta szakítani és el akarta mondani, hogy a gyermekével mi történt egy év, vagy egy hét előtt; Charcot dühös lett és erről nem akart semmit sem tudni, ő az örökölt tulajdonságokra volt kiváncsi. Mi pszihoanalytikusok egyáltalában nem tagadjuk ezek fontosságát, sőt ellenkezőleg, fontos tényezőknek tekintjük őket a neurotikus és pszihotikus megbetegedések �ätiológiájánál, de nem az egyedüliek. A született hajlam megvan ugyan, de a hatása a születés utáni élményektől és a neveléstől függ. Öröklést és egyéni okokat egyaránt tekintetbe kell venni. Például a tisztaság nem örökölhető tulajdonság, azt meg kell tanulni. Nem úgy gondolom, hogy a gyermekek az idevágó útmutatások számára nem volnának fogékonyak, hanem hogy ilyen útmutatások nélkül piszkosak maradnának.
A kisgyermek saját magát szereti és mindent, amit saját maga egy részének tart; az ürüléke is belőle származik, közbenső fok a szubjektum és az objektum között. A gyermek érzéssel viseltetik dejektusa iránt, aminek felnőtteknél is megvannak a nyomai. Olykor úgynevezett „normális” embereket is analizálok és sohasem találok lényeges külömbséget köztük és a neurotikusok között, csakhogy az utóbbiak valamivel több öntudatlan érdeklődést mutatnak a piszok iránt. És amint Freud szerint a hisztéria a perverzió negatívuma, a normális ember tisztasága az ürülék iránti érdeklődésén alapszik. Ne ábránduljunk emiatt ki magunkból, mert a civilizáció nagy eredményei éppen ilyen primitív vágyakból táplálkoznak. De ha ezt nem tudjuk és a gyermeknek az ilyen természetű nehézségeinél kegyetlenül és vakon dühöngünk, akkor ezeket a energiákat – az eltolásuk révén – helytelen vágányokra tereljük. A reakció külömböző lehet az egyén öröklött tulajdonságai szerint; az egyik gyermek neurotikus lesz, a másik pszihotikus, a harmadik pedig gonosztevő. Azonban, ha mindezt tudva, a gyermekeket elővig yázattal kezeljük, egyrészt bizonyos fokig érvényesülni hagyjuk ezeket a kielégülési módokat, másrészt szublimálásukat lehetővé tesszük számukra, akkor lelki fejlődésük útja gyengédebb lesz és könnyen megtanulják primitív szükségleteiket hasznos útra terelni.
A tulajdonképeni traumák tehát a korai, primitív gyermekkorból a civilizációba való átmenet alkalmával keletkeznek; ezek nemcsak a tisztasággal, hanem a szexualitással is összefüggésben vannak. Gyakran hallani, hogy Freud mindent a szexualitásra vezet vissza. Ez egész helytelen. Ő az egoisztikus és szexualis tendenciák közötti küzdelemről beszél és az előbbit még az erősebbiknek is tartja. A valóságban a pszihoanalytikusok idejük legnagyobb részét az eltolt tényezők analizálására fordítják.
A szexualitás nem a pubertással kezdődik, hanem a gyermekek „rossz szokásaival”. Ezek a „rossz szokások” az erozis megnyilvánulásai, tehát a nemi ösztön primitív megjelenési formái. Az „önfertőzés” szó rendesen nagy iszonyodást okoz a szülök körében, akik rettentően meg vannak ijedve, ha megtudják, hogy gyermekük onanizál. Érdekes, hogy a szülők épen olyan dolgokat nem értenek meg, amelyek a gyermekek számára olyan világosak, mint a nap; a gyermekek viszont azt nem értik meg, ami a szülők számára magától értetődő! Erre a talányra később még rátérek, mert ez a gyermek és szülök közötti viszony nyitja.
Nem régen, amerikai tartózkodásom alatt* alkalmam volt egy amerikai iskolát megismernem. Ezt az iskolát pszihoanalitikusan képzett és legnagyobbrészt kianalizált tanítók vezetik. A tanítók megpróbálják a gyermekeket csoportokba osztva útbaigazítani, minthogy a gyermekek különvaló, egyéni analízise – ami persze jobb volna – időhiány miatt praktikusan nem jöhet számításba. Itt megpróbálják a gyermekeket úgy nevelni, hogy egyéni analizisre ne legyen szükségük, de a neurotikus gyermekeket természetesen individuális analízisben részesítik. Különösen érdekelt, hogy végzik a nemi felvilágosítást. Az iskola hangsúlyozza a szülök előtt, hogy a gyermekek kérdéseire – a szexualitásra vonatkozókra is – egyszerűen és őszintén feleljenek. De ők maguk mégis az ugynevezett „botanikai módszert” használják, vagyis a növényekről beszélnek, amikor az ember származását akarják megmagyarázni.
Ez ellen a módszer ellen az az ellenvetésem, hogy túlságosan tanitó és nem eléggé pszihológiai. Kezdetnek mindenesetre szép, de a gyermek belső szükségleteit nem veszi eléggé tekintetbe; általában a legfontosabb fiziológiai magyarázat sem elégíti ki a gyermeket, aki a szüleire – az ilyen tárgyilagos felvilágosítás alkalmával– sokszor teljes hitetlenséggel reagál. Ha nem is szó szerint, de ezt mondja: „Nem hiszem el, amit mesélsz! ” Amire a gyermeknek szüksége van, az a nemi szervek erotikus voltának az elismerése. A gyermek nem természettudós, nem az embriológiára kíváncsi; ez is érdekli, de úgy, mint a csillagászat. Mindennél sokkal sürgősebben elvárja a szüleitől és nevelőitől a genitális szervek libidinózus voltának elismerését; mindaddig, amig a szülők ezt nem teszik, magyarázataik nem elégítik ki a gyermeket, aki ennek folytán a következő kérdéseket teszi fel magának: „Milyen gyakran van nemi érintkezés? ” és megpróbálja azt a gyermekek számával összefüggésbe hozni. Azután azt mondja talán: „Nagyon nehéz lehet egy gyereket csinálni, mert nagyon soká tart!” Sejti, hogy a nemi érintkezés gyakrabban történik és hogy a szülőknek élvezetet is okoz. Szimpatétikusan – amint mondjuk – vannak erotikus érzései a saját genitálián, amelyek bizonyos cselekedetek által kielégíthetők és van annyira okos, hogy tudja és érzi a nemi szervek libidinózus hivatását. Bűnösnek érzi magát, (mert az ő korában libidinózus érzései vannak) és így gondolkozik: „Milyen haszontalan is vagyok, hogy kéjes érzéseim vannak ott lent, mialatt a szüleim, akiket tisztelek, ezeket a szerveket csak arra használják, hogy gyermekeket kapjanak!” Addig, amig a genitáliák libidinózus szerepét a gyermekeik előtt be nem vallják, addig a szülők és gyermekeik között mindég ür fog tátongani, a szülők szemükben elérhetetlen ideállá lesznek. És ez az, amit az előbbi paradoxonnal gondoltam: A szülők nem tudják elhinni, hogy a nemi szervén hasonló érzéseket érez, mint ők maguk; a gyermek pedig elvetemültnek érzi magát ezek miatt az érzések miatt és azt hiszi, hogy a felnőttek ebben a tekintetben tiszták, mint a fehér holló. Igy képződik a szakadék a gyermek és szülei között ebből a dologból kifolyólag. Ha a férj és a feleség között – amint gyakran megtörténik – hasonló szakadék jön létre, mert a lányokat mesterségesen gyermeki fokon tartják vissza, akkor nem csodálkozhatunk, ha ez a házastársak közötti „elidegenedésre” vezet.
Annak a belátástalanságnak a következtében, amely a gyermek szexuális tevékenységét érintő összes dolgok megismerését megakadályozza, (és amelynek a saját infantilis amnéziánk az oka) megköveteljük a gyermektől fiziológiai és pszihológiai tapasztalatanak a negligálását. Ennek igen súlyos nehézségei vannak később, amikor rájön, hogy ez a rákényszerített ideálizmus nem felel meg a vaóságnak; ekkor kiábrándul az autoritásokból és ezután egyáltalában nem hisz bennük. A gyermek számára szerencsétlenség, ha kiábrándítjuk és bizalmatlanná tesszük. Nem kell a gyermeket az autoritásban való hitétől megfosztani, de nem szabad arra kényszeríteni, hogy mindent rögtön elhigyjen.
Annak a kornak az alkalmazkodási nehézségei, amelyben a gyermek a családtól függetleníti magát, a szexuális fejlődéssel közvetlen viszonyban állanak. Ebben a korban fejlődik ki az úgynevezett „Ödipus konfliktus”. Ha a gyermekek hébe-korban ebben az irányban elszólják magukat, azt a szülők nem szokták nagyon tragikusan venni. A gyermek néha ilyeneket mond az apjának: „Ha te meg fogsz halni, akkor én fogom a mamát feleségül venni! ” Egy apa sem veszi ezt nagyon komolyan, mert a gyermek ezt az Ödipus konfliktus előtt mondja, olyan korban, amikor még mindent tehet és gondolhat anélkül, hogy ezért megbüntetnék. Különösen azért, mert a szülök ezeknek a kijelentéseknek a szexuális tartalmát még nem értik meg. De bizonyos kortól kezdve a szülők az ilyen megnyilvánulásokat már nagyon komolyan veszik és büntetik. Erre aztán a szegény gyermek nagyon különös módon reagál. Hogy ezt jól megértessem, egy kis kitérésre van szükség az ember személyiségéről.
Az „Es”, (az ösztönök) képezi az egyéniség központi részét, az „Ich” (az én) az alkalmazkodó, periferiális részt, amelynek az a hivatása, hogy a külvilág összes viszonylataiban az „Es” számára az útat biztosítsa. Az emberi lények szintén a külvilág egy részét képezik, de a többi objektumtól külömböznek különös fontosságuknál fogva és még egy szempontból. Az összes többi objektumoknak meg vannak az állandó tulajdonságaik, vagyis megbízhatók. A külvilág egyedüli megbízhatatlan része a többi ember, de mindenek előtt a szülök. Ha valamit valahol hagyunk, ugy azt ugyanazon a helyen ismét megtaláljuk. Az állatok magatartása sem igen változik. Ők nem hazudnak. Ha az ember már ismeri őket, akkor nyugodtan rájuk bízhatja magát. Az ember az egyedüli lény, amely hazudik; ez teszi a gyermek számára nehézzé a környezete eme részéhez való alkalmazkodást. A nagyrabecsült szülők sem mondják mindég az igazat, hanem olykor megfontoltan hazudnak, az ő véleményük szerint persze a gyermek érdekében. De ba a gyermek csak egyszer is megtudja, hogy becsapták, akkor bizalmatlanná lesz. Ez a gyermek egyik nehézsége; a másik a környezetétől való függő helyzetében rejlik. A környezet gondolatai és ideáljai a gyermeket is arra kényszerítik, hogy hazudjon. A szülők – bátran lehet mondani – itt kelepcét állítottak neki. A gyermek első nézetei természetesen saját magától származnak: „az édesség jó és a nevelés (a korlátozás) rossz”; azonban azt látja, hogy a szülők lelkében ellenkező vélemények csoportja van mélyen begyökeredzve; hogy az édesség „rossz” és a nevelés „jó”. A saját kellemes és kellemetlen élményei szemben állanak a nevelők kijelentéseivel, akiket azonban a gyermek szemmelláthatólag helytelen véleményük ellenére forrón szeret és akiktől fizikailag is függ és az ő kedvükért az új kodexhez alkalmazkodnia kell. A gyermek azonban, amikor ily módon alkalmazkodik, különös útra lép, amelyet a következő esettel fogok illusztrálni. Volt egyszer egy paciensem, aki a gyermekkorára nagyon jól emlékezett. Sohasem volt úgynevezett „jó gyermek”. Inkább rossz volt és minden héten elverték. Amikor az apja ütötte, egész tudatosan így gondolkozott: „Milyen jó lesz, ha majd én is apa leszek és én is üthetem a gyermekemet!” Fantáziában tehát már felvette a jövendő apa szerepét. De ez a személyiség egy részében változást jelent. Az „Ich” olyasmit kapott a környezettől, ami nem örökölhető. Ez az a mód, ahogy „lelkiismeretessé” leszünk. Először félünk a büntetéstől, azután azonosítjuk magunkat a büntető autoritással. Ezzel az igazi apa és anya már elvesztették a gyermek számára a jelentőségüket, aki egy belső apát és anyát épített fel magának. Igy jön létre az, amit Freud „Überichnek” nevez.
Az Über-Ich (az Én feletti) tehát az Ich és a külvilág egy része közötti kölcsönhatás eredménye. Ha a szülők túlságosan szigorúak, úgy a gyermek életét túlerősen befolyásolhatják, amennyiben tulerős Überichet préselnek rá. Már sok könyvet írtak az ideálok jelentőségéről és hasznáról a gyermekre nézve; komolyan gondolom, hogy jó volna egyszer a túlzott ideálok káros hatásáról is könyvet írni. Amerikában a gyermekek néha kiábrándulnak, ha hallják, hogy “Washington sohasem hazudott. Én hasonló lesulytottságot éreztem, mikor az iskolában tanultam, hogy Epaminondas még csak tréfából sem hazudott. „Ne joco quidem mentiretur.”
Freud a pszihoanalyzist az egyéniség utónevelésének nevezte, de nemsokára megérjük, hogy a nevelés többet tanulhat a pszihoanalyzistől, mint fordítva. A pszihoanalyzis meg fogja tanítani a pedagógusokat és a szülőket arra, hogy a gyermekeket úgy kezeljék, hogy erre az „utónevelésre” ne legyen szükségük.
[*] Ferenczi a new-yorki egyetem vendége volt az 1926–7. évek téli és az 1927. év nyári szemeszterén.