A lap feldolgozottságának foka

A csúf lány

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A csúf lány
szerző: Kosztolányi Dezső

       Bella, a csúf leány, levelet írt.

"...Máskülönben többnyire itthon vagyok. Esténként meggyújtom a gyertyákat a zongoraszobában, és zongorázom. Sokszor egészen éjfélig. Anya rendesen már alszik, mikor lefekszem. Reggel pedig többnyire előbb kelek, és jó reggelt kívánok a kertben az én édes kis virágaimnak. Azután a konyhába megyek. Így telik az életem..."

Félbeszakította az írást. Újra elolvasta a levelet. Már nyolc oldal tele volt írva, sűrű gyöngyös betűkkel. Mégis mintha valami hiányzott volna belőle. Az ismeretlen tisztelő arra is kíváncsi, minő az arca, a haja, a szeme, sőt arcképet is kér tőle. Bella zavartan nézett maga elé. Felkönyökölt az asztalra. Megint írni kezdett.

"...A hajam szőke, és azt mondják..."

Nem tudta tovább folytatni. Micsoda furcsa kívánság, hogy valaki leírja magát. A szépség elvégre ízlés dolga, és ő még sohasem gondolkozott arról, hogy szép-e vagy sem. Nem is nagyon fontos. Sok-sok év alatt megtanulják, hogy a tükör valami utálatos, gonosz fényesség, amelybe rossz belenézni, különösen ha egészen világos van, havas téli délben vagy tavaszi reggeleken. Ez a tapasztalat szokássá és életbölcsességgé finomult benne. Aztán néha egészen különösen érzett. Hasonlót a szédülethez és az ájuláshoz. Találkozott az utcákon szemtelen és vidám fiatalemberekkel, akik karonfogva robogtak az aszfalton, és minden nőre rámosolyogtak. Néha őt is üldözőbe vették. Mikor azonban eléje értek és rátekintettek, egyszerre lassabban mentek, és kihűlt a vidámságuk, megijedtek a saját nevetésüktől. Majdnem tisztelettel néztek reá. Bella ilyenkor felemelte a fejét, és tettette, hogy nem veszi észre őket. Ment csendesen. A társaságban pedig lehetőleg árnyékos fotelekre ült le, pálmák alá, ajtók mellé, s csak akkor szólt, ha kérdezték, és óvatosan, nagyon tapintatosan közeledett szótalan fiatalemberekhez, akik visszaadták neki azt a nyugalmat, ami belőle áradt. Most azt kérdezik tőle, szép-e?

Ez egyszer farkasszemet nézett a tükörrel. Kegyetlenül, dacosan, harcra emelt fejjel. Minő csúnya volt. Istenem, minő csúnya ez a fénytelen szőke haj, ez a szeplős arc, ezek a vizes szemek. Dühösen, kéjelegve tobzódott a csúfságában. Most végre egyedül van, nem kell játszania, nem kell takargatnia a szégyenét. Lesimította homlokáról a haját, és mohón bámulta gömbölyű fejét, ezt a szegény, csúf golyót, amely haj nélkül még ijesztőbbnek tetszett. Minő komikus így. Simogatta a száját, és szorította és kínozta, mint ahogy néha fájó sebünket piszkáljuk, hogy még jobban fájjon és még csúnyább legyen, ha csúnya volt eddig. Csak ne bizseregjen és viszkessen alattomosan. Gyűlölte a száját, mint egy utálatos varangyot. Bella most majdnem boldog volt.

A levelet azonban meg kellett írnia. Kedvesen és szerényen közeledett hozzá a fiatalember, aki valamelyik erdélyi városkában éppen az ő apróhirdetését böngészte ki a sok közül. Ott volt az asztalon az ő levele is. Kacskaringós vonások, lelkiismeretes hivatalnokírás. De a papiros illata kedves. A stílus igénytelen és mégis friss. Bella boldogtalannak érezte volna magát, ha így hirtelen megszakad az ismeretség, és többet soha, sohase hozna a posta levelet.

Újra leült az asztalhoz. Most már nyugodtan és gyorsan írt. Befejezte a levelet. Kinyitotta a szekrényt, kivette belőle a húga fotográfiáját, s hirtelenül belecsúsztatta a borítékba.

A halott kislány fotográfiája még most is üdén ragyogott. Ezt az arcképet sokszor órákig elbámulta. Volt benne valami távoli és ködös. Egy emlék, amely ittmaradt tőle, de ez az emlék az évektől és a bánattól megszépült, és az arc sápadt lett, a kezek szinte törékenyek, a haj nehéz és szomorú. Nem is arckép volt ez, de egy templomi ereklye. Egy szelíd és fehér kísértet néz ki így a túlvilág ablakából.

Ha az ódon szekrényt kinyitotta, sóvárogva nézte a vonásait, az ő vonásait, a haját, a saját haját, a száját, az ő száját, amely az övé volt és mégis gyenge, pihegő és nedves, mintha kristálypohárból patakvizet ivott volna, s miután betelt a hűvösséggel és az illattal, légies lázzal még egyszer visszaeped a pohár szélére. Csak a halottak fotográfiája ilyen. Azok, akik így néznek, hamar meghalnak. Ő is úgy ül a széken, mentegetőzve és szerényen, a tárgyakhoz alig érve, s a pillantása már egy búcsútekintet, egy átutazó vendég nézése, aki félti filigrán tagjait, üvegcsontjait, és integet az ittmaradóknak, hogy nemsokára elmegy innen, átadja a helyét nekik, és elröpül.

Ezt a képet küldje el?

Már nem lehetett habozni. A levél le volt ragasztva, és a levél sikerült. Bella feltette a kalapját. Kiment az utcára.

"Mégsem" - gondolta a levélszekrény előtt. Egy pillanatra átborzongott rajta a gondolat minden szennye, utálata és förtelme. Ez az arckép most lázakat kelt egy idegen ember vérében. Egy erős száj távol csókkal borítja el. Nem is tudja, hogy egy halottat csókol. Érezte a lehelete forróságát, a szenvedély nyálát, hallotta a becéző szavakat. Mindegy. Ez mind neki szól. Az arckép úgyis céltalanul tespedt a szekrényben, távol az élettől, molyok és szakadós ruhák között. Megöregedett és elhervadt, mint egy élő. Élni kell neki. Még szépnek is tetszett a terv, hogy egyszerre belenyúl az életbe, az arca kiszínesedik, és a föld atomjait táncra serkenti. A halott föltámad.

Dobogó szívvel állt az utcán.

Egyszerre csak nagy zuhanással dobta be a szekrénybe. A levél és a halott leány arcképe még az éjjel elutazott az erdélyi városkába.

2

Bella elégedetten ment haza. A levelezés láza felvillanyozta. Eddig sohase levelezett. Régen, évekkel ezelőtt egy barátnője levelét közvetítette. Egy erős, féktelen és buja szerelem az ő szegény testén keresztül csattant át két emberbe, s míg a szerelmesek rózsaszínűek lettek és kigömbölyödtek, ő lassan égett, összetépázták idegeit a terhes és idegen csókok, mint a telegráfdrótokat a villám. Esténként maga elé tette a leveleket. Majdnem megpörkölték az ujjait. Aztán, mikor a párnája alá rejtette, attól félt, hogy lángba borítják az ágyát, az ingét, a haját, s reggel összeégve, feketén találják a szobájában. Lesoványodott, elgyengült, megráncosodott. Most azonban önérzetesen lépett be a szobába. Hisz ő maga levelez.

Az anyja siránkozva fogadta.

- Hol voltál, fiam?

A leány a vénkisasszonyok szomorú kelletésével felelte:

- Sétálni.

- Albertet nem láttad?

- Nem.

Az özvegy tanítónét mindig elfogta az idegesség, mikor eljött az este, s szerette maga köré gyűjteni a két gyermekét. Féltette őket az estétől. A szerelemről a legszomorúbb tapasztalatai voltak. Egymásután látta, mint csalódott a leánya és a fia. Albert egyszer vidáman jött haza egy rózsaszínű szegfűvel a gomblyukában. Aztán egy éjjel nem tudott aludni. Hálóingben, alsónadrágban, harisnya nélkül sírt, egész éjjel sírt, úgyhogy sűrű és szép szakálla megdagadt a könnyeitől, mint egy spongya. A leány is sírt. A régi szerelmét siratta. Az anya is sírt. A gyermekeit siratta. Némán nézte őket, és titokban igazat adott a szerelmeseiknek, akik elhagyták ezeket a bús, pisze embereket, és fulladozva sopánkodott:

- Mit akartok, édes fiaim? Szeressétek egymást, és maradjatok békén.

A két testvér csakugyan megszerette egymást. Ettől kezdve sokat voltak együtt, és hosszan, komolyan beszélgettek.

- A nőket mind össze kellene gyűjteni a Kálvin téren, és aztán egy nagy üstben megégetni, mint a középkorban - mondotta Albert.

- Igazad van - bólintott a leány.

A leány tódította:

- A férfiak se jobbak.

- Igazad van - bólintott Albert.

Mereven és gyászosan néztek egymásra, iszonyú nyomorúságban, fogcsikorgatva szidva a saját nemüket.

- Ne higgy a férfiaknak.

- Ne higgy a nőknek.

Ezt a gyűlöletet bevitték az ő szürke, tisztes és hideg otthonukba, ahol még mindig a tanító emléke élt. A tanító pedig már tíz éve meghalt. De ott hagyta bútorait, könyveit, puskáit, pipaállványát, dohányszitáját, s a fiú csendesen tovább szívta a kialudt pipákat, vadászott a puskáival, és olvasta a könyveit. Úgy beszéltek róla, mint egy élőről, aki pár hétre elutazott, de nemsokára visszajön.

A tanítóné türelmetlenül kérdezgette:

- Mibe ment ki Albert?

- A papa szalonkabátjában.

A papa élt.

3

Albert későn jött haza.

A tanítóné mindjárt félrevonta, és szepegve mondta neki:

- Nekem ez a leány megint gyanús.

- Csak nem.

- De igen.

- Ugyan... - szólt Albert, és vállat vont.

Ebben a pillanatban igazán semmise volt előtte olyan hihetetlen, mint hogy akad még valaki, aki beleszeret a nénjébe.

Bella vidáman vacsorázott. Tréfált és gonoszkodott.

Másnap pedig korán kelt. Frissen és boldogan ült a varrógépe mellé. Amint a tű zümmögött, és a gép ütemesen csattogott, és a gombolyagok fürgén forogtak, elgondolta, hogy nem is hazudott, mikor azt írta, hogy zongorázik. Dalokat muzsikált a varrógép. Ez a szegények olcsó és hasznos zongorája. A nehéz szagú vásznakat pedig szelíden teregette magára, és ezek betakarták, úgyhogy csak a mozdulatlan, sárga arca kandikált ki belőlük, mint a halotté a szemfödőből. Mégis boldog volt. Foga szorgalmasan és makrancos erővel harapta a cérnát. Kezei ördögien motoztak a tűk és fonalak között. Ezektől a cérnáktól és tűktől csempültek ki a fogai, szurkálódtak össze a szegény, szegény ujjai. Bella fehérvarrónő volt.

Izgatottan várta a levelét.

Harmadnapra megérkezett. Minden sora csupa tűz és könny. A fiatalember szíve fölött hordja a fotográfiát.

Bella szomorú örömmel futotta végig. Az öröme nem volt akkora, mint várta. Kicsit csalódott. Valami keserű ízt érzett a szájában. A levelet azonban százszor is elolvasta. Ezek a mámoros, hipnotizáló szavak mégis hozzá szólnak. A neve minden lapon előfordul.

- A lélek a fő - írta a kishivatalnok. - És a szív.

Sietve válaszolt neki.

Egy hónap múlva már mindennap váltottak levelet. A halottat pedig csendesen elfelejtették. A fotográfiáról már nem is ír a fiatalember, csak róla, mindig, mindig őróla. Igazán és nagyon szereti. A leány becézi és simogatja, a fiatalember öleli, öleli. Mindketten boldogok.

Bella arca ragyogott az örömtől.

Mély délutánokon órákig állt egy zöld kertben, kezében egy becsukott könyvvel, csendesen maga elé bámulva.

"Hátha igazán megszeretett?"

Arról gondolkozott, hogy egy napon majd eljön érte, megismeri, és egy szót se szól az arcképről. Karját dereka köré fonja, s azt mondja:

- Ilyennek gondoltalak. A lélek a fő. És a szív.

Az öccse sötét szemmel nézte a vidámságot. Sejtette a dolgot. Úgy érezte, hogy elárulták, egyedül maradt, és gyűlölni kezdte.

- Mit keresel a postán?

- Semmit - felelte Bella.

- Tegnap is láttalak.

- Mi közöd hozzá.

A gyűlölet szájukra fagyott. Albert lesett az alkalomra, hogy rajtakapja. A nénje ravaszsága sértette. Epésen figyelte, amint este hazajön, és önelégülten ül a vacsorához. Kétségtelenül megfiatalodott. Néha már majdnem bájos is. Világoskék ruhát hord. Nem áll rosszul neki.

Egy délután korábban ment el hazulról, s a szekrényeit véletlenül nyitva felejtette.

Albert mohón esett a leveleknek. A szeme villámgyorsan cikázott át rajtuk. El volt árulva.

Csúfondárosan nevetett a nénje szemébe:

- Ezeket hozzád írták?

Bella elsápadt, és nem felelt. A fogát összeszorította. Nem bírt szólni a szégyentől, az utálattól és a megvetéstől. Nézte az öccse arcát. Fehéren álltak szemközt, és gyűlölték, határtalanul gyűlölték egymást. Minden gyűlöletük a torkukba szállt, amit éreztek valaha. A nő szemében az öccse volt a férfi, és a férfi előtt a nénje volt a nő, minden nő, aki rátiport, elárulta és kinevette. Civódó tekintetek kereszteződtek. Fuldokló haraggal martak egymásba. Dühös karjuk összeakaszkodott, és sokáig némán tusakodtak. Eltorzult az arcuk. Szemük kitágult. Szájukból a nyállal együtt mocskos szavak csordultak ki. A nő haja pedig kibomlott, mint egy fúriáé.

- Te szegfűlovag.

- Te csúf... te szemét... te, te...

A tanítóné egy haldokló bús szemével nézte az éjféli jelenetet:

- Az apátok mindig mondta... mindig... Nem nektek való ez... Szegény apátok...

A pápaszemét elhomályosította a könny.

4

Albert ettől kezdve gyakran kimaradt esténként. Éjfélfelé érkezett, erősen beszeszelve. Egyszer csak megint a rózsaszínű szegfűvel állított be.

- A végzetes szegfű.

A tanítóné, mikor meglátta, sírva fakadt. Másnap, egész nap sírdogált a szobájában.

Ájuldozva mondta Bellának:

- Már megint kezdi.

- A szerencsétlen - mondta Bella.

Ő pedig írt a kishivatalnoknak, hogy küldje vissza az arcképet.

Az arckép megviselten érkezett meg a hosszú utazástól. Fásultan bámulta. A nagy lázban szinte pörnyévé égett, egy árnyékká fakult, egy gondolattá halványodott. De a halott nem haragudott. Szelíden, megértően, bánatosan tekintett rá.

Bella bement a szobába.

Csúnya éjszaka volt. Szürke, poros, szeles nyári éj, az éjszaka minden szenzációja nélkül. Aki most kel fel, azt is hihetné, hogy sötét reggel van. Az égen messze, nagyon messze csillagok sírnak. A levegő sűrű a portól. Álmosan dünnyögnek körülötte a kövér, véres szúnyogok, és zümmögnek és muzsikálnak éles fullánkjaikkal, mint a megelevenedett varrótűk. Szédítően sok van. Szitával lehetne fogni őket. Bella nézte az éjet, és nyugodtan és szomorúan úgy érezte, hogy ez az utolsó. A többi már szürkeség lesz, por és szél, unalom és ásítás. Csak egy szegény bolond írja még tovább leveleit egy halotthoz, amelyekre sohase kap választ.

A szekrény előtt állt. A fotográfiának egy kis fehér oltárt polcolt a tiszta ruhákból, s odatette a régi helyére.

Majd elővette a saját arcképét is. Ez ő. Egészen ilyen. Csakhogy igazán látja magát. Ormótlanul áll egy virágos váza mellett. A fehér ruha reflexében kétszer olyan szélesnek látszik.

Megtörölte a képet. Gondosan lefújta róla a port. A lámpa alá tartotta.

5

Aztán csendesen odaállította a halott arcképe mellé.