A commode
szerző: Surányi Miklós
A régi, jó Baranya megyei Siklóssy családból való volt, mindszenthi és siklósi Siklóssy Albertnek hívták, ötven éves, vállas, inas, tagbaszakadt vén suhanc, már tíz éve kopasz, de egyetlen ősz szál nincs a bajuszában - nem is lesz soha, mert hatvanhárom éves korában fog meghalni, agyvérzés következtében, mint apja, nagyapja, minden tagbaszakadt, óriás, gyermeklelkű őse, lomha járású, szelíd tekintetű, vakmerő és tétova, habozó ember, kissé ósdi jellem, csökönyös, rátarti, büszke a nevére, de titokban modern szellemű, sőt jócskán dekadens. Finom, amatőr hajlamú, kiábrándult és szélsőségekben hánykolódó magyar úr, akárcsak őse, aki 1830-ban kvietált a fehér dolmányos dragonyos ezredből s egy német bárónővel somogyi birtokára vonult.
De nem a dragonyosról van szó, hanem a dédunokájáról, Siklóssy Albert kincstári jószágigazgatóról, aki az alapítványi hivatalok központi irodáját vezeti s egyébként a Múzeum-utcában lakik háromszobás pompás kis lakásban, amely tele van ritka könyvekkel, régi perzsaszőnyegekkel és korabeli drága barokk bútorokkal.
A lakását még úr-korában rendezte be ilyen fényűzően - szokta mondogatnia - Albert abban az időben, mikor még megvolt kis birtoka, amelyet a háború elején eladott és az árán hadikölcsönöket vett. Még most is őrzi a kötvényeit, de nincs egy fillér jövedelme sem, azonkívül, amit az állam fizet egy kincstári jószágigazgatónak. Siklóssy Albert tehát ágrólszakadt szegény ördög, pompás könyvtárral, kényes életigényekkel, öreg gazdasszonnyal, akinek a férje inasnak nevezi magát, ha józan és komornyiknak Siklóssy méltóságos úr házában, ha egy pohárkával megiszik a gazdája konyakjából.
Egyébként árván és örömtelenül él, egy kis embergyűlölettel és életuntsággal, de fegyelmezett temperamentuma nem árulja el, hogy boldogtalan ember. Azt meg különösen nem gondolná senki, hogy regénye is van Siklóssy Albertnek. Pedig van. A regény a háború második esztendejében kezdődött, akkor, amikor az oláhok Erdélybe betörtek és onnan sok magyar menekült el Pestre. Siklóssy tehát abban az időben, egyszer, egy csúf téli estén egyedül sétált a Múzeum-kert előtt. Sétált és valami commode felől ábrándozott, amelyet egy belvárosi antikvár üzlet ablakában látott. Mária Terézia-béli szép és eredeti bútordarab volt, igazi műkincs, csak nagyon silány állapotban. Azon törte a fejét, hogy milyen ravasz fogással állítson be a műkereskedőhöz, aki a műgyűjtő láttára bizonyára rögtön vérszemet kap, ha az a commode iránt érdeklődést mutat. Pedig ő nem lopta a pénzét - a pénz hadikölcsönre kell - és különben is legédesebb kéj, túljárni a kereskedők eszén és olcsón venni drága ritkaságot. Nos éppen erről ábrándozott, amikor egy magas, csinos, villogó szemű leány megszólította. Siklóssy megrezzent, utálta az effajta nőszemélyeket. De a hang könyörgő volt és őszinte és szívbe markoló. Arról volt szó, hogy Erdélyből menekült, egyedül álló, árva, éhes, nyomorult leányzó a bizalomra gerjesztő derék úr segítségét kéri. Siklóssy szóba állt vele és...és aztán két esztendeig, vagy talán kettő és félig ott élt a lány a gazdasszony mellett. Paulának hívták, a másik neve...ejnye, a másik nevére már nem is emlékezik. Okos, jó lány volt Paula és finom, új ruháiban gyönyörűen festett. Valóságos műkincs volt és egy időben került a házhoz a commode-dal. Siklóssy napról-napra jobban megszerette. Később már úgy érezte, hogy élni sem tud a kis Paula nélkül. Huszonhárom éves volt a lány és Siklóssy akkor negyvenkettő.
Ez volt a regény. Két vagy három évig tartott. Gyönyörű volt, forró, titkos, édes szerelmi viszony, a jószágigazgatónak csak legbizalmasabb barátai tudtak róla, mint teszem Wagner orvosprofesszor, maga is agglegény és gyakran vendég Siklóssy házánál. Ő is helyeselte, hogy Albert így édesíti meg árva legénységét és ő is kedvelte Paulát, aki a műgyűjtő Siklóssy kezében maga is műremekké vált: a szépség, finomság és kívánatosság gyönyörű edényévé, a szerelem kiapadhatatlan aranyserlegévé, az elegancia és a női báj mintaképévé.
De a regény nem sokáig tartott és éppolyan hirtelenséggel fejeződött be, mint ahogy kezdődött. Siklóssy egy napon észrevette, hogy Paulának valaki, egy szabadságos, vagy rokkant főhadnagy levelet írt és szerelmi találkára hívja. Nem kutatott, nem leskelődött, nem fogta vallatóra a lányt, életében először cselekedett pillanatnyi hangulata szerint. A fájdalom elvette az eszét. Féltékenységében elűzte a lányt. Paula zokogva, de dacosan távozott s azóta nem mutatta magát. Siklóssy egy ideig borzasztóan szenvedett, de azt is megszokta és azóta elvonulva, sötét pesszimizmussal és embergyűlöletében megdermedve élt Múzeum-utcai sírboltjában, mint mondani szokta. Az egész világgal szakított, még barátaival is, még Wagner professzort is csak az utcán látta néhanapján. Szomorú, árva, beteg, különc, életunt aggastyán lett a kincstári jószágigazgatóból.
Maga sem tudja, mi volt az oka, de ma megfájdult a szíve Wagner professzor után. Az utóbbi időben amúgy is kezdett bele visszatérni az élet után a vágy. Miért? Talán mert az emberi természet olyan, hogy sem a jóban, sem a rosszban, sem a boldogságban, sem a boldogtalanságban nem tud sokáig víz alatt maradni. Néha-néha fel kell magát dobnia és szippantani kell egyet-kettőt a levegőből, amelyet a földi ember, az ember, minden testvér és élettárs, boldog-boldogtalan isten teremtménye ki-belélegzik évezredek óta. Siklóssyban is megmozdult a lélek és levegőért kapkodott az utóbbi időben. Sokáig habozott, - mindig és mindenben tétova volt és határozatlan, csak akkor nem, amikor a sértett szerelméről volt szó - de végre rászánta magát és elment a kávéházba, ahol a tanár uzsonnázni szokott és ahol ezelőtt hat-hét esztendővel ő is elüldögélt délután hat és nyolc óra között.
Wagner professzor ott ült a régi asztalnál és újságot olvasott. Cseppet sem lepte meg, hogy Siklóssy megjelent, csak keze szorításán és szája széle remegésén lehetett észrevenni, hogy örül a találkozásnak.
- No, pajtás, mit csináltál öt esztendő óta?
- Semmit - felelt mosolygós meghatottsággal a kincstári jószágigazgató.
- Nem történt semmi?
- Nem. Azaz, hogy igen. Mégis, hogy őszinte legyek, koldusbotra jutottam, ha talán nem hallottad volna.
- Nono.
- Bizony. És te?
- Én is.
- Nono.
Aztán sokáig hallgattak. Végre Siklóssy megszólalt.
- Nem nősültél meg?
A másik valósággal felháborodott. Albert bocsánatot kért és kezébe vette az egyik esti lapot. De nem tudott olvasni. Eszébe jutott, hogy még valami történt az életében.
- Tonio - baráti körben így hívták az orvost - mondtam már neked, hogy eladtam a Mária Terézia-beli commodeomat?
- Fenét? - kérdezte amaz meglepetve. - Elment az eszed?
Albert a vállát vonogatta.
- Muszáj volt.
- Pénzre volt szükséged?
- Nem.
- Hát? Meséld el a dolgot.
Albert közelebb húzta székét barátjához és megeredt a nyelve. Látszott rajta, hogy azért jött ő el a kávéházba, mert ki kellett magából önteni a meggyülemlett keserűséget. Fel kellett azt vágni, mint egy érett kelést, hogy megkönnyebbüljön. Műkincséről volt szó, hát megeredt a nyelve és csak úgy zuhogott a szavak zápora.
- Két esztendeje történt a dolog. Egyszer magányos óráim egyikén eszembe jutott, hogy régen, a boldog békeidőkben napjaim felét antikvárius boltokban töltöttem, ott őgyelegtem az eredeti és imitált régi limlomok között, alig múlt el hét, hogy legalább is egy ócska kandelábert, félkezű faszobrot, repedt nimphenburgi tányért, vagy valami rozsdás középkori alabárdot nyakamba ne sózott volna a derék műkereskedő. Ezen ábrándoztam és módfelett elkeserített, hogy már évek óta egy törött széklábat sem vettem, hogy az életem csupa küzdelem a létért, az elsőrendű primitív szükségleti cikkek felemésztik minden jövedelmemet, hát - gondoltam - ez aztán nem élet, ez nyomorult tengődés, ez maga a halál, az élet ott kezdődik, amikor az ember napjai egy részét kirakatok előtt ácsorogja át vagy antikvár boltok mélyén turkál régi holmik között, amikor, mint a szarka, naponként valami fényes csecsebecsével tér haza fészkébe, amikor a fészke napról-napra csinosodik, gazdagodik, bővül, napról-napra puhábbá és kényelmesebbé lesz. Én pedig esztendők óta nem vettem semmit, rettenetes ez a létminimum-élet, ezt nem bírom ki tovább, gyerünk, nézzünk körül az antikváriumokban és vegyünk valamit.
- Mit?
- Mindegy, akármit, csak vegyünk, csak vegyünk, csak vegyünk, például egy kis biedermayer-commodeot oda az előszobába, a kalapfogas alá.
- Nem nagy dolog, no.
- Igen ám, de a commode-vásárláshoz pénz kell s a magyar középosztály csak úgy jut egy kis pénzhez, ha valamit elad a régi jó időkben összevásárolt ingóságaiból. Hajrá, adjunk el tehát valamit, hogy pénzt csináljunk és commodeot tudjunk venni az antikváriusnál! Körülnéztem, mit lehetne bútoraim közül értékesíteni? Tekintetem ráesett a Mária Terézia korabeli intarziás commodera, valamikor nagy pénzt adtam érte, de tulajdonképpen sohasem szerettem. Túlságos nagyigényű, pompás, kirívó, hogy úgy mondjam arrogáns egy bútordarab volt, nos, ennek könnyű szívvel mondanék búcsút, hogy egy szép, finom, jámbor, becsületes, derék commodeot vásárolhassak, a XIX. század harmincas éveiből valót. Felkerekedtem, elmentem egy műkereskedőhöz és megkérdeztem tőle, venne-e commodeot. Az antikvárius savanyú arcot vágott, a vállát vonogatta. Ki vesz ma commodeot? - mondta megvetően, pápaszemet tett föl és tovább olvasta újságát. Körülnéztem. A boltban néhány sárgaréz és nikkel gyertyatartó, egy tucat műselyem harisnya, szandál, horgolt jumper, két frakk, egy fél pár vadászcsizma, ócska rendőrségi lótakaró, valamint néhány száz képes levelezőlap, öt régi Mikszáth-almanach, egy kalotaszegi varrottas mellény, két fából való huszár és egy szakasz ólomkatona hevert szanaszét, porosan és rendetlenül, ahogy illik egy antikvár üzletben. Addig könyörögtem a tulajdonosnak, amíg eljött velem s megvette az én Máriai Terézia korabeli pompás commodeomat.
- Eladtad?
- El.
- Mennyit kaptál érte?
- Ötszázötven-ezret.
- Óh, te boldogtalan.
- Mondd, hogy vén szamár.
- Az.
- No, de most már mindegy. Eddig van.
Aztán megint jó sokáig hallgattak. Wagner másik újságot kért és olvasgatni kezdett. Albert körülnézett. A kávéházban jöttek-mentek az emberek. Feltűnően sok nő. Albert megjegyezte:
- Sok asszony jár ide. Az én időmben ebbe a kávéházba csak elvétve tévedt be egy-egy öreg francia nyelvtanárnő, vagy valami borzas diáklány.
Wagner csak az újsága mögül felelte dörmögve.
- Most már minden kávéház tele van velük.
Aztán kedélyesen elmosolyodott.
- Megnézed még őket? Mi?
Albert is nevetett.
- Megnézem, de nem sokra becsülöm.
- Hát azóta csakugyan?...
- Mióta?
- Paulára gondoltam.
Siklóssy elpirult.
- Az igaz, hogy...
Elcsuklott a hangja. Valami furcsa szédületet érzett. Ezt a nevet öt éve senki sem ejtette ki az ő füle hallatára. De ha valahol, véletlenül, nyomtatásban olvasta ezt a nevet: Paula - mindig megreszketett a szíve és a torkába felszaladt a vére. Az agya zúgott és reszketett a hangja, ahogy elszólta magát.
- Úristen, mi lehet azzal a szegény teremtéssel?
- Él! - legyintett az orvos.
- Él, él...az lehet...de hogyan él? Miért él? Milyen életet él?
Wagner félvállról válaszolt.
- Mióta nem láttad?
- Öt esztendeje - felelte hebegve Siklóssy és most is érezte torkában a felcsomósodó vérhullámot.
Wagner hangosan beszélt:
- Nos, hát öt év óta éli a kirúgott szerető, a munkátlan asszony, a talajtalan ember sivár és mocskos életét. Bizonyos, hogy még ma sem érti, miért küldted el őt. Ő magát a világ legtökéletesebb asszonyának tartja. Az effajta nők nagyon meg vannak magukkal elégedve.
- Effajta nők? - kérdezte aggodalmasan és nyugtalanul Albert. - Mi fajtákról beszélsz?
- Hát azokról, akik úgy élnek, mint ő. Akik valaha valakinek a dédelgetett és elrontott, felmagasztalt és meggyalázott kis szeretője voltak, s aztán valami oknál fogva magukra maradtak. Paula bizonyára mártírnak érzi magát és már száz embernek elpanaszkodta, hogy valamikor a te menyasszonyod volt, de te hűtlenül elhagytad. És meg is mondja, hogy te miért hagytad el.
- Bevallja? - kérdezte ijedten Siklóssy és Paulát nagyon megsajnálta.
- Be.
- Mit mond?
- Hogy te egész életedben gyáva fráter, hitvány csirkefogó voltál.
- Kár! - szakadt ki Albert száján egy őszinte, mély sóhaj. - Különben nem baj. Hadd vigasztalja szegényke magát. Kissé úgyis túlságos szigorúan bántam el vele. Ha az ember meggondolja...
Egy kicsit hallgattak. Albert merően bámult ki az ablakon s a járókelő asszonyokat nézte. Hogyan van az, hogy ő, az ötvenéves ember, erős és vérmes, mint egy gladiátor, egészséges és tele fantáziával, mint egy fiatal művész, ő, a szépség és az erotikum, a stílus és a hangulat embere, ő, a műgyűjtő, az esztéta, a kulturált és kissé dekadens Siklóssy évek óta nem talál egy kedvére való asszonyszemélyt? Még csak nem is tetszik neki senki. Még csak szépnek vagy érdekesnek sem találja a nőket. Ez csakugyan furcsa. Mi lehet ennek az oka?
A kávéházban tizenöt-húsz asszony izgett-mozgott a márványasztalok mögött. Újságot olvastak, de az újságlapok mögül kacér pillantásokat lövelltek a férfiak felé. Volt köztük csinos is. De a legjelentéktelenebb is szemérmetlen félmeztelenséggel tiltakozott az ellen, hogy őt megközelíthetetlennek, vagy erényesnek tartsák. A mell egészen átrajzolódott a vékony selyemszöveten, amely alatt még inget sem visel, hogy a mellbimbói annál inkább kifeszülhessenek. Keresztbe vetett lábain térden felül felcsúszva a szoknya. Az ajkuk vérvörös, a szemük karikás, a fiús fejük hullámos hajából bódító szag áradt. Siklóssy undorral kapta le róluk a tekintetét.
- Effajta nőkre gondoltál előbb? - fordult hirtelen Tonio felé.
- Mikor? - kérdezte amaz szórakozottan.
- Ahogy Pauláról beszéltél.
- Vagy úgy? Hát igen. Ő is csak ilyen.
- Ilyen? - mutatott egy fekete szemű, lágyhúsú, de izgatóan buja némberre Albert.
- Csakhogy sokkal szebb.
- Friss még?
- Csodálatosan.
- Hm.
Újra hosszú csend.
És újra Albert szólt.
- Tonió.
- Na?
- Te ismered az effajta asszonyok életét?
- Mindenesetre el tudom képzelni. Az effajta nő is volt valaha szűz, az valószínű.
- Igen. És?
- No! És volt egy szép, tiszta, reménykedő és boldog élete is neki.
- És mi lett az életéből?
Tonió lecsapta az újságot és a vállát vonogatta.
- Kicsinyes és szennyes bukdácsolás, téveteg ide-oda kapkodás, együgyű és határozatlan bűnök, silány örömök unalmas, egyhangú, piszkos láncolata.
- Gondolod?
- Tudom.
- És gondolod, hogy az övé is ilyen?
- Látom.
- Hát te látod őt? - kérdezte lelkendezve Albert. - Te látod? Találkozol vele? Ismered az életét?
Albert alig tudta palástolni fogvacogtató izgatottságát. A homlokán kigyöngyözött a hideg veríték, a kezét meg kellett törölnie, mert fagyos nedvesség lepte el tenyerét.
Tonió közönyösen bólongatott.
- Ő is ide jár.
Albert megrémült. Ő is ide jár. Ez szörnyű tragédia. Most már nem mert tovább kérdezősködni Pauláról. De azért beszélni akart róla és kereste a módot, hogy ez miként volna lehetséges anélkül, hogy a nevét kiejtenék. Nehezen találta meg és ügyetlen zavarában elpirult, amikor kérdezte:
- No, és milyen az effajta nők élete? Miféle láncolat? No? Előbb elkezdted mondani.
- Ja, vagy úgy? - nevetett a másik. - Hát igen. Silány örömök, nevetséges bánatok, szerelmi kísérletezések, félúton megállt jó szándékok, szánalmas és ostoba kalandok, felületes megbántások, nevetséges látszatok, valami kis munka és üzlet, fél kitartottság és titkos prostitúció zavaros keveréke lett a későbbi egész életéből. Magányos asszony az intelligencia és kulturálatlanság legalacsonyabb fokán, a legsilányabb lelki és testi örömök élvezője, írni is alig tud, de az elegancia garasoskodó és korlátolt majmolója, a maga módja szerint lázasan keresi az érvényesülést, a megnyugvást, a révbe jutást, a boldogságot. Nincsenek meggyőződései, csak ösztönei, nincs büszkesége, csak hiúsága, folyton küzd a temperamentumával, nem ismeri az embereket, de fölényeskedik felettük, tréfás és kedélyes kávéházi asszony, aki titokban meleg családi otthonról, férjről, nyugalomról és tisztességről ábrándozik...- így telik el a fiatalsága s egyszer csak eljut abba korba, amikor választania kell a lét és nemlét, az erény és bűn, a fiatalság látszatának fenntartása, vagy a nyíltan és alázatosan bevallott öregség között...
- Igen, igen - bólintgatott Albert és a szeme megnedvesedett.
De most Wagner professzor volt elemében és szinte érző gyönyörrel magyarázta tovább.
- Ez a rettenetes dilemma minden embert megvisel. Ha erről sokat tudnának beszélni előkelő dámák és napszámos asszonyok, az élet ragyogó hősnői és kétségbeesett hajótöröttjei, minden ember, férfi és nő egyformán, aki az élet estéjén számvetést tesz és látja, hogy nincs rendben a szénája, megtört testi és lelki erőivel tulajdonképpen most kellene újra kezdenie az életet, a napnak bealkonyodott és ő nem végzett el semmit, itt volna az aratás ideje és ő semmit sem vetett, kellene egy jó puha, meleg párna: a nyugalom, a becsület, az elégtétel és a boldogság párnája és nincs ahová lehajtsa elvénhedt, fájós, szerencsétlen fejét. És ilyenkor érzi, hogy most volna szüksége egy erős, becsületes, szigorú férj, okos, odaadó gyermek, erkölcsös családi tradíciók, meleg és erős hit, Isten és ember és társadalom kinyújtott kezére. Huszonhárom évig kószált az életben, elvesztette Istent és az embereket, s most úgy érzi, hogy az apró bűnök is kezdik elhagyni, amik eddig csalták, lelke mélyén utálja önmagát és az életét, de nem tudván piszkos kis szórakozásait finom és enyhe rezignációval, magasra emelkedett bölcsességgel, alázatos lemondással, vagy radikális megtéréssel helyettesíteni, kétségbeesésében az alkoholt, szerelmet, tivornyát, cigánymuzsikát, az eddigi narkotikumot - dupla adagokban használja.
- Paula is? - kérdezte esetlen, félszeg, gyermekes ijedséggel a kincstári jószágigazgató, ötvenéves óriás vén gyermek.
Wagner felkapott egy újságot és ott egy hosszú riportra bökte rá az ujját.
- Nézd, olvasd el ezt a rémhistóriát. Egy effajta nő, egy megvénhedt, elhasznált, sarokba dobott rongy, egy lezüllött Paula, megölte a sógorasszonyát. Miért, mert a sógorasszony az ő alteregója volt s a házába költözött.
- Az alteregója? És ettől megborzadt?
- Igen. Rettentő tükör volt az ő számára. És a legközönségesebb, legaljasabb, legrészegebb lélek is elborzad, amikor megpillantja a saját hitványságát, elhasználtságát, reménytelen, rongyos, erkölcstelen és groteszk karikatúráját. És mégis, ez az Irma aki idősebb nála, csúnyább is, nem is olyan elmés, nem is olyan életrevaló, mint ő, nincs is gyermeke, nem is dolgozik és nem is keres annyit...ez az Irma mégis sokkal szerencsésebb. Neki pénze, ékszere és drága bundája van és most vőlegénye is akadt, aki kiviszi majd Amerikába, ahol tisztes és kényelmes öregség várakozik rá, ahol az élet estéjén eljön az aratás, ahol megtalálja azt a bizonyos jó, puha, meleg párnát, a becsület, elégtétel és boldogság párnáját és Irma lehajthatja nyugalomra fejét.
- No, és mi történt?
- Elviselhetetlen irigység és gyűlölet kerítette hatalmába az elfáradt, megcsömörlött és pihenésre vágyó asszony idegeit. Ez így nem mehet tovább! - ezzel a feljajdulással kezdődik minden kétségbeesett elhatározás, minden őrült lépés, minden megértés és minden szörnyű bűn. A második lépés: az elszánt vagy-vagy, a végzetes rizikó vállalása, az utolsó tét, a mindent vagy semmit, amellyel vagy kimenekszik, vagy benne fullad a saját léte tűrhetetlen atmoszférájába. Vagy kiugrik az ablakon, vagy benne ég a lángok között, vagy megöli az irigyelt és boldog Irmát, vagy megöli önmagát, ha a gyilkossággal nem érné el célját.
- És te most Paulára gondolsz? - kérdezte Siklóssy nyomorúságos megrökönyödéssel.
- A Paulákra gondolok - csattant fel a tanár. - És arra, hogy ezen a ponton válik el, hogy Paula, a te Paulád az életuntak szürke rovatába kerül, vagy egy szenzációs bűnügy középpontjába, hogy statisztikai adat lesz-e belőle, vagy naturalista regények hősnője. A többi már temperamentum és idegrendszer dolga. A bűn huszonhárom esztendeig tartott, a bűnhődés elkezdődött akkor, amikor a dilemma megoldódott.
Siklóssy fölugrott, hogy kifusson a kávéház fülledt, meleg, gőzős, rosszillatú atmoszférájából a hideg és szeles levegőre. Az ajtóban egy magas, villogó szemű, prémbundás némberbe ütközött, aki erős és édes bódító illatot árasztott maga körül. Albert bocsánatot kért és a hölgy szemébe nézett. Paula volt. Paula. Gyönyörű szép volt és ocsmány parfümszag terjedt körülötte.
Néhány nap múlva Siklóssy újra ott ült Wagner asztalánál. Bárgyú nevetéssel újságolta neki:
- Tudod-e, hogy mégis megveszem.
- Mit?
- Hát a kis commodeot, oda az előszobába.
- Vigyázz, el ne hamarkodd a dolgot - jegyezte meg tréfásan az orvos. - Már alkuba vagy egyre?
- Még nem. De hallgass csak ide. Nyakamba vettem a várost, hogy commodeot vegyek. Háromheti talpalás után az egyik műkereskedésben közlik velem, hogy a Király-utcában, valamelyik rozoga bérház harmadik udvarában van egy ócskás, annak a pincéjében van egy régi commode. Utána vetettem magam és ... és mit gondolsz, mit találtam ott?
- Nos?
- Az én régi commodeomat.
- Az ára? - kérdezte gúnyosan az orvos.
- No, hát éppen erről akarok beszélni. Az ára húszmillió.
- Gazság!
- Égbekiáltó aljasság. S még hozzá milyen állapotban van. Az oldalát betörték. A szép régi zárját lesrófolták róla és eladták. Isten tudja, kinek. A berakásából a fele hiányzik. Valóságos rongy. Olyan, mint egy rokkant, falábú katona, mint egy elhasznált, meggyalázott, félszemű öreg utcalány, akit a kocsmából kidobtak. Irtózatos. Sírni tudtam volna, amikor megláttam.
- És mégis megveszed.
- Azt hiszed? Azt hiszed, hogy elment az eszem? Ilyen állapotban? Ilyen áron?
- Miért ne? - nevetett az orvos. - Arra, hogy valamit félmillióért adunk el és húszmillióért vásárolunk vissza, volt már példa a műtörténelemben.
Siklóssy szeme felcsillant. Ehhez aztán már ő értett igazán és mindjárt magyarázni kezdte:
- Jól mondod, Tonio. Corot első képeiért 5-10 forintot kapott s Berlinben a nyolcvanas években Brouwers holland festő Pipázó című képéért 5 márkát adtak, s 1909-ben, tehát húsz évvel később ugyanaz a kép 425.000 frankért kelt el egy Lanna-aukción, pedig ezalatt a pénz értéke semmit sem változott. A nyolcvanas években történt ugyancsak, hogy egy Frans Halsot 28 forinton, egy Rembrandt-studiumot 16 forinton árvereztek el, ugyanakkor, amikor Munkácsy Krisztus Pilátus előtt című képéért félmilliót adtak (aranyfrankról van szó!).
- Na látod - gúnyolódott Wagner kegyetlenül. - Én azt mondom, hogy vedd meg a commodeot. Hogy az ember néha eldob magától valamit, amit később tenger pénzen is visszaváltana, ez nemcsak a régi képek s régi bútorok körül esik meg, de erkölcsi és esztétikai javakra, életszépségekre, eszmékre, helyzetekre, véletlenre, eredményekre és emlékekre, szerelemre, boldogságra is áll, - hányszor prédál el az ember fillérekért olyan értékeket, amelyeket később aranyakért kénytelen visszavásárolni!
- Tonio, én megveszem az én régi, szép, kedves commodeo-mat - vágta ki Albert lázas határozottsággal. Hiába, én nem tudok élni a nélkül a pompás bútordarab nélkül.
Siklóssy két hétig nem mutatkozott. Két hétig ácsorgott a Király utcai bérkaszárnya előtt. Eleinte azt hitte, hogy igen, megveszi, akármilyen őrültség is, hogy miatta adósságba verje magát, hogy nevetségessé váljék a saját szemében, hogy a sajátját, a tulajdonát, szerelmének és bánatának néma vén tanúját elkótyavetyélte egy ostoba pillanat meggondolatlanságában és most tönkreteszi magát ugyanazért az ócskaságért... - mit, ugyanazért? - nem, annak a romjáért, a karikatúrájáért, a megcsonkított dirib-darabjáért...Igen, azt hitte, hogy ez olyan könnyen megy, mint amilyen könnyen odaadta az első házalónak. Nem. Nem ment olyan könnyen. Két hétig vívódott. Odament, megnézte, a szíve dobogott, gyönyörűnek, összehasonlíthatatlannak, egyetlennek találta, aztán elundorodott tőle. És az ára! Húszmillió. Rettenetes ez.
Nem tudta rászánni magát.
Két hét múlva újból felkereste Wagnert.
- Nos, mi van a commode-dal? - kérdezte az orvos.
Siklóssy fanyarul mosolygott.
- Nem arról van szó.
És megkérte, hogy Tonio beszéljen Paulával. Hajlandó volna-e visszamenni hozzá. Az orvos nem mutatott semmi meglepetést, csak ennyit kérdezett:
- Ilyen állapotban? Így is jó neked?
Siklóssy elpirult.
- Tudsz valamit róla?
- Nem. Semmit. Isten ments. Bocsáss meg.
Az orvos alig győzte mentegetni magát. Mélyen belenézett Siklóssy szemébe és megígérte, hogy beszél a lánnyal.
Másnap halálsápadtan ült Wagner asztalához. Az orvos komor volt és csak úgy recsegett a hangja.
- Beszéltem Paulával.
Albert tiltakozva hadonászott remegő kezével.
- Nem arról van szó. A commodeot ma reggel újra megnéztem. Barátom, nem hiszem, hogy ennek a darabnak párja van ezen a világon. Tökéletes munka. Egyetlen és halhatatlan remek. Micsoda domborulat, micsoda arányok, micsoda egyszerű, nemes szépség ömlik el az egészen! Hát, hiába, mégis van lelkük a bútoroknak is. Van egyéniségük. Élnek, beszélnek, tudnak szeretni és hízelegni és kéjt tudnak adni, ahogy megnézegetjük, vagy megsimogatjuk. És tudod még mire gondoltam? Lehet, hogy a commode más szemében nem is olyan szép. Csak nekem tetszik olyan határtalan. Mert a remekmű élvezéséhez is kettő kell: az egyik az maga a mű, a másik, aki nézi. Vagyis kell, hogy egymásra rátaláljanak, akik egymásnak valók. Kell, hogy valami misztikus közösség legyen köztük, mint ahogy az élvezet is elsősorban az élvező képességétől függ. Mit ér a legszebb kép, a leggyönyörűbb szobor, a legremekebb bútor, ha nincs, aki értsen az ő tökéletességéhez, Barátom, a szívem szakad le azért a commodeért.
Wagner egészen elszomorodott.
- Hát akkor vedd meg, pajtás, gondolkodás nélkül.
- De az ára, kedves Tonio, az ára!
- Talán olcsóbban is adja.
- Nem enged az árból a gazember - panaszkodott Albert. - Látja, hogy nem tudok élni a commodeom nélkül. Zsarol, megnyúz, lehúzza az ingemet, a bőrömmel együtt.
- Nincsen elég pénzed?
- Van. Azaz hogy nincs. Mert csak éppen húszmilliót tudnék előteremteni. Ez az egész hitelem. Ez minden. Aztán se égen, se földön, soha életemben semmi. És mégis, mégis, Tonio megszakad a szívem.
Órákon át sírdogált Albert ezen a dilemmán. Aztán elbúcsúzott.
- Miért mégy? - kérdezte az orvos.
- Félek, hogy Paula megjelenik.
Az orvos felkapta a fejét.
- Hát nem is vagy kíváncsi, hogy mit válaszolt Paula?
- No?
- Azt mondta, hogy jó. Visszamegy hozzád. De csak egy feltétel alatt.
- No?
- Ha feleségül veszed. Ilyen áron igen. Majdnem inzultáltam. Az effajta nőket meg kellene égetni, mint a középkorban.
Siklóssy kirohant a kávéházból és mint az őrült, úgy ténfergett az utcákon egész éjszakán keresztül. Reggel vetődött haza és ruhástól zuhant az ágyába.
Két hónapig nem ment ki a házból. Karácsony már elmúlt, amikor a kávéházban újra megjelent Wagner asztalánál.
- Beteg voltam, kedves jó öreg Tonio.
- Ne beszélj. Most pompás színben vagy.
Siklóssy zavartan mosolygott.
- Nincs is semmi bajom. Boldog ember vagyok. Megvettem az én régi, gyönyörű, pompás commodeomat.
- Azon az áron?
- Ha meggondolom, nem is került sokba. Nekem legalább megéri.
- Akkor rendben van a dolog.
- Nem akarod látni?
- Kíváncsi vagyok rá.
- Jöjj fel holnap hozzám vacsorára.
Másnap Wagner ott vacsorázott Siklóssy kincstári jószágigazgatónál. Három teríték várta az uraságokat. A gazdaasszony férje libériában, fehér kesztyűben, igazi komornyik módjára szolgálta fel a fogásokat. Az asztalfőn Paula ült és szebb volt, mint valaha.
Wagner méltóságos asszonynak címezte őt öreguras, régi, szép magyar hódolattal.
- No, hogy tetszik a commode, - kérdezte Siklóssy boldogan.
- Gyönyörű darab - felelte komolyan, a tisztelet és csodálat hangján Wagner Tonio.
- A feleségem is azt mondja - suttogta meghatottan Albert.