A celli búcsú

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A celli búcsú
szerző: Endrődi Sándor

Mélységes erdők sűrűjén át
Magános út vezet;
Az úton egy szegény, erőtlen
Asszonyka lépeget.
 
Gonosz hely, rabló nép tanyája.
Az est is éjre vál'. -
"Megállj" hangzik a sűrűségből
S a sápadt nő megáll.

Kibuknak nyolcan is, s előlép
A rabló nép ura:
"Hová ballagsz, te sápadt asszony,"
"A celli búcsúra."
 
"S mit vissz' a celli Máriának?
Mutasd a kincseket";
"Oh, nem viszek én semmit néki,
Csak tiszta szívemet!"

Fogják, motozzák: mindhiába!
Szegénynek semmije!
"Elő, elő hát a szívét, hogy
Igazán hadd vigye!"

S melléből éles, gyilkos késsel
Kitépik a szívet.
Azután kötényébe dobják:
"Most indulj és vigyed!"
 
S az asszony - oh csudák csudája -
Nem hull a földre, nem:
Köténykéjét kezébe fogva
Megindul csöndesen.
 
Arcán a holtak sárgasága,
Ruhája tiszta vér -
Az égen hajnal pírja reszket,
Amikor Cellhez ér.
 
De hallga! mi zsibong a légben?
Hang, milliónyi hang!
Cellben magától megszólamlik,
Zeng-bong a sok harang.
 
A pap - miséjét abbahagyja,
Fölkelnek a hívek,
Mindenkit egy érzés ragad meg,
Mindenki megy, siet.
 
S égő gyertyákkal, szent zászlókkal
Tódulnak kifelé -
Ki szívét hozza Máriának:
A véres nő elé...

Könnyel fogadják, védve hozzák
Az Úr házába őt,
Hol végre összerogy szegényke
A drága Szűz előtt.
 
S a Szűz Anyának márványszobra
Az oltárról lelép,
Kezébe veszi halk fohász közt
A jó asszony szívét.

S míg könnytől, vértől ázva-fázva,
Félholtan fekszik ott:
Ím, mellén forradás se' látszik
S belül a szív dobog.
 
Az ámulattól, a csodától
Meghatva áll a nép.
Ragyogó díszbe öltözködve,
Új pap mond új misét -
 
És szinte fel, az égig harsog
A háladó ima:
"Hozsánna néked Isten anyja,
Áldott szűz: Mária!..."