A lap feldolgozottságának foka

A burlakok

A Wikiforrásból
A burlakok[1]
szerző: Nyikolaj Alekszejevics Nyekraszov, fordító: Szabó Endre

- A »Volga mellett« czímű nagyobb költeményből. -

A tájon, hol felnőttem én,
Egy nagy folyó zúgott felém,
Partján sirály sikoltozott
És zizegett vad nádbozót,
S álltak a fehér madarak
- Mint annyi bús, sírkő-darab -
Komolyan a homok felett...
A távolban ködös hegyek,
Végtelen kék erdők sora
Merengett, messze ott, hova
Útját bevégezvén a nap,
Nyugodni száll felhők alatt.

Oh, Volga, annyi év után
Üdvözletem im elhozám...
Én nem vagyok a régi már,
Hanem te meg nem változál,
Körülted megvan egyre még
A csöndes, méla messzeség...
A zárda áll a szigeten
S megszólalván harangjai,
Régi ábrándim érezem
Lelkembe visszaszállani...
Közelg a dél és nő a hő,
A nyirkos homok szinte fő,
Bóbiskol az öreg halász,
Faárnyba hűsel a vadász,
Kabócza czirpel, fürj kiált
A rét hímes virányin át,
S csendesen, lomhán, nesztelen
Hömpölyg a víz hulláma lenn...

Az ábránd, oh! hogy meglepett
A régen látott kép felett!
De ím nyögést hallok s szemem
A part mentén feljebb vetem.
Hajolva csaknem lábokig,
Melyet rongyos bocskor szorít,
Lassan mozogva mennek ott
Szegény vontató burlakok.
A tiszta csendben oly vadul,
Fájón, vigasztalatlanul
Hangzik taktusra mért szavok,[2]
Hogy szívem mélyéig sajog.

Oh Volga, bölcsőm, ringatóm,
Szeretett-e oly meghatón
Más téged, mint én? Mennyiszer
Édelgtem tükröd fényivel!
Korán reggel, mikor a nép
Édes álmát aludta még,
Hányszor siettem én ide,
Hullámaid közeltibe!
Kerestem a halászokat,
Hajtottam a csónakjokat,
Vagy puskát fogva őgyelegtem
A csalitos, lombos szigetben,
S ugráltam mint pajkos vad itt,
Meg-megdobálva habjaid,
Majd meg dalolgattam neked
Ifjúi, vidám éneket...
Akkor azt hittem, hogy soha
Nem megyek innen én tova;
S nem is hagytalak volna én el
Soha, oh Volga, tégedet,
Ha rajtad nem hallom e rémes
Sohajokat, nyögéseket.

Rég volt, mikor először hallám
E panaszos, bús hangokat,
S futni kezdtem a Volga partján
Megtudni, hogy mi az? - Sokat
Kutattam, mig megláttam ott
Nehány kifáradt burlakot.
Tüzet raktak. A tűz felett
Faláb, bogrács terpeszkedett;
Leültek ők és halk beszéd
Közt várták, hogy fő az ebéd.
»Mikor leszünk mi Njizsnjiben?[3]
Az egyik megszólalt igyen:
»Tán Ilja napján, úgy lehet,«
Volt rá a csöndes felelet...
Egy szenvedő arczú beteg
Igy szólt: »Eh, látom, elveszek!
Ha jól birnám vállam, karom,
Húznám igám, mint a barom,
De így jobb, hogyha meghalok
S ha mindjárt: még százszorta jobb.«
S elhallgatott, oldalra dőlt - -
Nem értettem meg akkor őt,
De bús, beteg tekintetét
Nem feledtem maig se még,
Látom sápadt vonásait,
És piszkos, czondra-rongyait,
Panaszkodó tekintete
Nyugodt lemondással tele...

- Szegény burlak! ma is csak az vagy,
Ki voltál akkor... rég, de rég!
Az iga is a régi rajtad,
Nótád[4] a régi szinte' még;
Fáradt szemedben éppen az
A bús lemondás és panasz;
Sorsod nem változik s egész
Sor nemzedéked ebbe vész;
El-elpusztulsz látatlanul
S gyermeked rólad nem tanul;
Apád negyven esztendeig
Csak így kínlódott éppen itt,
S meghalván, azt se tudja: mért
Kínlódott és mért nem henyélt?
S eligazodnod nem lehet
Neked sem a kérdés felett:
Lehetne-e rosszabb a dolgod,
Ha nem kén' annyit fáradoznod?
Majd szó nélkül meghalsz te is,
Jel nélkül elpusztulsz te is,
Mint a homokba' a nyomod
A parton, hol a Volga foly,
Hol most a jármot vonszolod,
Akár a sáncz-munkás fogoly,
S örökkétig ismételed
Buzdító »egy, kettő« jeled,
S egy-egy bús »oj«-t eléje dallva,
Taktusban dűlöngsz jobbra-balra.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Hajóvontatók
  2. Taktusra kiáltanak vagy dalolnak, hogy mindnyájan egyszerre ránthassák meg a vontató kötelet.
  3. Nyizsnyij Novgorod népies neve
  4. A hajóvontatók dala: »Ej uhnyem!«