A bujdosó (Tömörkény István)
| A bujdosó szerző: Tömörkény István |
Nálunk kétfajta nép van. Az egyik az alsóvárosi, amely földhöz van ragadva, s bizonyára akad köztük sok, aki a határon túl legfeljebb a közeli falvakig járt. A másik a felsővárosi, amely tele van kereskedelmi szellemmel, s üzleti érdekekből elkódorog akár a világ végére is. Ez az oka annak, hogy bajos úgy vasutazni akármerre-felé, hogy városbeli embert ne találjon az ember. Ha mást nem is, de pincért bizonyosan talál, aki ráköszönti a helybeli dialektusban a jó röggelt.
Egy barátom, aki ugyan Erdélyben sohasem volt, a Vaskapuról fogalma sincsen, s a Tátráról csak mesélni hallott, ellenben vagy tíz év óta minden esztendőben elviszi a fölösleges pénzét Olaszországba, nemrég visszatért a citromok s a száradás végett az utcai kötélre akasztott ócska fehérneműk hazájából.
- No - mondom -, hány idevalóval találkoztál?
- Többel - mondta. - De volt köztük egy, akiről el se gondolod, hogy kicsoda.
- Hát kicsoda?
- A Milcsi.
- A Milcsi?
- Az.
Régi emlékek... Képviselőnk volt egykor. Nevezetes kártya-affér hőse, aki nem ölte meg magát a suskus után, hanem elment idegenbe, s ott él. Itthon senki sem tudta, hogy hol van. Kalandos regények képződtek felőle. Az egyik szerint tiszt valamelyik dél-amerikai seregben. A másik szerint szőlőültetvényes Kínában. A harmadik szerint már régen meghalt. A negyedik szerint e sok beszédből semmi sem igaz, hanem itthon él álnév alatt valamely kisvárosban.
Az igazság pedig, a citromos barátom előadása szerint, az volna, hogy a bujdosó lent él a déli tengerpartokon, hol az olaszok, hol a spanyolok között. De haza nem jön.
Még most is a régi, szívós egészségű ember, csakhogy az idő eljárt fölötte is, s megőszült. Unalmában olasz, spanyol és francia lapokba írdogál. A magyar nyelvet kezdi feledni. Ha magyarul kell beszélnie, már keresi azokat a szavakat, amikkel kifejezni akarja az agyában képződött fogalmakat...
Nem is olyan nagyon régi történet ez pedig: mindössze valami tizenöt éves. Ugyan, ahogy az események mostanában nyargalnak egymás fölött, másfél évtized is elég nagy idő. Múlik, mint az árnyék, ez az élet, észre sem veszed, hogy semmivé lett. A szereplők letűnnek és elfelejtődnek. Milcsi letörése, tragikus sorsa abban az időben nemhogy országos föltűnést, hanem messze az ország határain túl is érdeklődést keltett. Pedig tizenöt év előtt a sajtó hírszolgálata még hírül sem volt olyan, mint most.
De így emlékezetben most hirtelen megint feltűnik szálas, szikár alakja. Szép férfi volt, kemény, erős arcvonásokkal. A hangja erős, csengő, harsogó, szinte harangozni tudott vele. Népszónok a szónak mindenféle értelmében, aki ezrek gondolatait irányítani, vezetni, csillapítani vagy lázongásba hozni tudja. Ez oknál fogva mindig jelentős szerepet játszott a Függetlenségi Pártban, fáradhatatlanul jött-ment, megjelent mindenütt, aminek ellenértékéül a párt tagjai meg az ő ügyvédi irodáját keresték föl minden bajos ügyeikben. Itt még jobban magához tudta kapcsolni az embereket. Nőtlen ember volt és jómódú, de abban az időben semmi költséges passziói nem voltak, kivéve, hogy néha nagyokat mulatott, aminek megint páros viaskodások voltak a következményei, mert ha az erős veres boroktól belakott, mindenkibe belekötött; az ilyen mulatságokban azután sokszor adott is, de sokszor kapott is sebeket. Ilyenkor vadembernek s krakélernek tartották. Kétségtelen, hogy volt benne valami a letűnt duellumos korszak érzéseiből, de ez csak akkor tört ki belőle, midőn már nem bírta fékezni magát. Később maga is megbánta e bolondságokat. Képviselő korában estebédjét már legénylakására hordatta, nem mert vendéglőben vacsorázni. Attól tartott, hogy társaságba kerül, jókedve támad, akkor előrendeli az ő kedvelt erős veres borait, s azután majd valami közbotrány támad.
Költséges passziói szóval nem voltak, kivéve az olykori kiruccanásokat. De ezek nem kerülhettek valami túlságos sokba. A "fejibe" való múlatás régi patriarchális szokása állott akkor még, ott nem potyázott senki, de nem is fizette a költséget soha egymaga senki. A költséget "kivetették fejibe", ami annyit jelentett, hogy mindenki, aki részt vett a mulatságban, egyformán nyúlt bele a bugyellárisba.
Anyagi helyzete ilyformán rendben állván, módjában állott, hogy mikor az ügyvédi irodájában a bevégzett ügy után azt kérdezte tőle a kliense:
- Most már mivel is tartoznék, fiskális úr?
Akkor Milcsi fölállt a székéből, kiegyenesedett, amilyen hosszú csak volt, odament a tanyai magyarhoz, belecsapott a jobb tenyerébe, s jól megrázva a kezét, azt mondja neki vidáman:
- Jó szóval, bátyámuram! Csak jó szóval, semmi egyébbel.
Nyilvánvaló, hogy apró ajándékok erősítik a barátságot. De Milcsi nemcsak az emberekkel tudott bánni. Babó, nemhiába, hogy amikor csak tehette, a kintvaló nép között forgott, de bele is látott a néplélekbe. Hamar meglátta, hogy itt a feleség, csakugyan feleség, akit az ura "kedves életöröm párjának" nevez. Az az asszony, aki rendes segítőtársa az urának a dologban, gondos családanya, s amellett tud "borjúkötelet engedni" az urának: parancsol a tanyában. A szava legalábbis úgy jár, mint az uráé. Milcsi értett a kedvökben járni, ahogy talán senki sem. Egyiknek virágot vitt, a másikat megtáncoltatta, hajnalig is eltáncolt velük a tánchelyeken. Szó is volt róla, mikor képviselő lett, hogy a Milcsit nem az emberek, hanem az asszonyok választották meg. Az asszonyok azzal eresztették el az uraikat a választásra:
- Addig a tanyába elő ne gyöjjék kend, amíg a Milcsi úrra le nem szavall kend.
Le is szavalltak. De nem minden asszony bízott az urában, hanem bejött vele a városba maga is. Irgalmatlan nagy hideg volt a választási napon, valamint erős, alkotmányos küzdelem. A szűz függetlenségi második kerületet előzőleg hódította el Herman Ottótól Ivánkovics János plébános, a későbbi rozsnyói püspök. A kormánypárt Ivánkovics nevével ment a harcba, abban a biztos reménységben, hogyha egyszer nyertek, másodszor is nyerhetnek. Mellette a küzdelmet Vass Pál városi főjegyző vezette, egy fiatal tisztviselő, aki értékes közigazgatási talentumnak ígérkezett. Ő csinálta meg a tanyai közigazgatás szervezetét, a kapitánysági beosztásokat. De egyben politikai szolgálatokra is felhasználta őket, ami könnyen ment abban az időben. A fizetéses ember oda szavazott, ahova parancsolták, s vonta magával a rokonságát, meg akire hatni tudott. Vass Pál szóval erős ellenfél volt ebben a harcban. Később a küzdők mindhármának tragikus vége lett. János püspöknek el kelle hagynia rozsnyói székét, s mint kolostorbeli ember halt meg. Milcsinek el kelle hagynia a haza határait, míg Palit egy napon halva találták egy városszéli kubikgödör sekélyes vizében.
De akkor még éltek, s folyt a harc. De a Milcsi pártjával nem bírt ott már az eleven ördög sem. A tanyai kocsik tömegben érkeztek befelé, mintha népvándorlás lennének. Már estefelé eldőlt a választás sorsa. De a szavazásra várók nem mozdultak. Féltek, hogy valami úri huncutság történik. Állták a hideget rendületlenül, s vártak. Beköszöntött a fagyos téli éj. Az italos emberek subában a kocsi alá feküdtek; az asszony ült a kocsin, vigyázott a lovakra, s a kikiáltásokra, hogy most kik következnek szavazni, s ha az ura következett, felköltötte a kocsi alól.
Küldték a népet, hogy menjen haza, de nem ment. Éjfél után a választási elnök, régi szegedi ember, akit úgyszólván mindnyájan ismertek, ment ki közibük, hogy ne fagyasszák már magukat, asszonyaikat, jószágjaikat, hanem menjenek haza. Babó megválasztása már teljesen bizonyos. Már akkor csak a szótöbbsége felül volt a nyolcszázon. Hiábavaló volt azonban a beszéd, az emberek nem mentek, s kitartottak úgy reggel négy óra tájig. Amíg csak az utolsó ember is le nem szavazott. Ezerkétszáz voks volt csak a szótöbbség, pedig Ivánkovicsra is sokan szavaztak.
Nagy feltűnést keltett ez annak idején az országgyűlésen is, amelynek egy tagja sem dicsekedhetett a bizalomnak és a szeretetnek ilyen óriási megnyilvánulásával. Hozzávéve ráadásul, hogy itt pénzzel nem lehet dolgozni, etetés-itatás nincsen, még alkotmányos fuvardíj sincs, sőt, mint más esetben láttam, még az igazán alkotmányos kiadást, a választási nyomtatványok költségeit is a jelölő értekezleten maga a nép rakta össze azzal a jelszóval, hogy csak takarékosan! Minek megfelelőleg nem is volt ott toll a kalapok mellett, hanem csak egy darab nyomtatott papiros a jelölt nevével. (De hiszen elég ez is, ha sok kalap viseli.) Hanem később, ha már kész ember a képviselő, s beszámolni a nép közé megy, akkor már más a dolog. Ez is néplélek dolga. Milcsi ebben is tökéletesen járatos volt. A beszámolók búcsúkor szoktak lenni, az meg nagy sokadalom még a tanyákon is. Három-négyezer ember. Ott nem lehet vendégeskedni. Hanem azt meg lehet tenni, hogy kocsin, jég között, kivitet a képviselő egy hordó sört, s azt megcsapoltatván, a tekintélyesebb vezető embereknek maga sajátkezűleg ereszt egy pohárral. Csak eggyel-eggyel, nem kell többel. Itt nem a sör a fődolog, mert az van a korcsmárosnál is elegendő, és az ő különös specialitása, hogy nem jégbe, hanem hóba van hűtve (ahol nincsen a környéken tó, amelyből jeget lehetne szedni, a havat szokták nyárára a verembe elrakni), hanem itt az a fődolog, hogy mindenek szemeláttára történik, hogy tulajdon maga a nagyságos képviselő úr tiszteli meg így a nép embereit. Mily örömmel nézik ezt távolosabbról az asszonyok is. S mily örömmel nézik mindenek, mikor a vallási ünnep délre elmúlván, délután a képviselő megtáncoltatja a menyecskéket, lányokat. Az, hogy valaki "jó táncos", külön érdem a népnél. Milcsi pedig értett hozzá. A hosszú szál ember kimagaslott a többi közül, fejét délcegen magasra vetette, s régi magyar mondás szerint valósággal "ropta az őszinte magyar táncot". Fekete haja, bajusza, fekete szemei, olajbarna arca olyan volt, mint valamely középkori marcona vitézé. Néha románfejűnek neveztük, amit ha tréfából történt, nem vett zokon. De mikor egy kortesírásban azzal is csepülték, hogy román származású létére mit keres itt a magyar nép között, nyilatkozott, hogy ez a beszéd nem igaz, a családja nemessége több évszázados, és Vágvecséről származnak.
Hogy politikai szereplésének volt-e értéke vagy nem, arról most már fölösleges volna beszélni. De annyi bizonyos, hogy e nép szeretetét az alkotmányos idők beállta óta nem bírta senki annyira, mint a Milcsi. Ha a kaszinóbeli baj be nem üt, onnan ugyan senki ki nem vette volna mindmáig, de sőt még most is benne van, s olyan legendák keringenek felőle, mint a Rudolról. A Rudol, az egy magyar királyfi volt, akit megöltek, mert pártját fogta a népnek, mint Kossuth Lajos. (Tanyai házakban olykor lehet látni a képüket egymás mellett a szobafalon, kis gyászfátyol van rájok akasztva.)
Ki gondolt volna arra, hogy ez a kaszinói baj elkövetkezhetik? Itthon Milcsi nem volt kártyás, s mint képviselő is Budapesten látszólag elég szerény életmódot folytatott. Legénylakása volt közel az országházhoz, a Sándor utcában, egy bérkaszárnya második emeletén. Még szolgát sem tartott, a csengetésre maga nyitott ajtót. Ki gondolhatott volna erre a katasztrófára?
Nem is akarták hinni, amint hogy az első hírek nem is voltak egészen bizonyosak. A pesti lapok akkor úgy délután négy óra felé érkeztek Szegedre. Burkolt közlések voltak bennük afelől, hogy valamely kaszinóban egy képviselőt kártyajáték közben paklizáson értek. Név nem volt említve, csak annyit mondtak a hírlapi közlemények, hogy az illető egy alföldi kerületet képvisel, ahol igen nagy szótöbbséggel választották meg az addigi követ ellen. Eleinte rá sem gondoltak, hogy ez a Milcsi lenne. De azután gyanúpörbe estek az emberek. Délután öt óra felé már kezdték a szerkesztőség kilincsét egymás kezébe adni a látogatók, akik mind azzal a kérdéssel jöttek, hogy csak talán nem a Milcsi? Volt köztük pártbeli ember, honorácior, tisztviselő, katonatiszt. Kérdéseikre nem kaptak hiányos választ: a fővárossal való telefonösszeköttetésnek akkor még híre-hamva se volt. Csak hat óra felé kezdtek szép sorjában érkezni a budapesti szerkesztőségek táviratai, de azok sem mondtak az ügyről semmit, csak egybehangzóan kértek Milcsiről minél részletesebb életrajzi adatokat. A szerződött pesti tudósító ugyanis csak éjféli postával küldte le a fővárosi híreket, s ez a "szerződött tudósító" is sok esetben csak a Nemzet és a Pesti Napló estilapjai voltak.
De már az életrajzi adatokról való kérdezősködés Milcsire terelte a gyanút. Hat óra után az egész város erről beszélt. Bár ekkorra már előkelő magánosokhoz is érkeztek táviratok a kártya-affér felől, a nagy tömeg kételkedett, s az volt a nézete, hogy itt valami alattomos csalafintaság van a dologban. A közönségbe egészen másként rögződött bele a Milcsi egész természetrajza, semhogy elhitték volna felőle, hogy ő nem üti azonnal agyon azt az embert, aki reákiáltja: Emil, te csalsz! Azt, hogy a kártyajátékban miskulancia történhetett, azt a táviratok nyomán inkább föltételezték, de azt nem hitték el, hogy Milcsi ilyen emberölő sértés után ne keljen azonnal, bármiféle fegyverrel is, élethalálharcra.
De azután másnap, harmadnap elszomorodva kellett belegyőződniük. Sokan megsajnálták, sokan meg is siratták, míg mások nem bánták, hogy az eset így esett. Mert ahogy tudott a tanyai magyarnak udvarolni a Milcsi, éppen úgy tudott hányaveti és gőgös lenni a városon, és a szertelen modorával sok embert szerzett magának ellenségül.
Másként azonban a tanyákon. Ott általános volt a megilletődés, azután a fölháborodás. Hamar kimondták odakint, hogy nem igaz az egészből semmi, hanem árulás történt. Féltették a nagy urak tőle a hatalmat, hát tőrbe csalták, megejtették, bujdosásba kényszerítették. És most bujdosik, mint Rudol, a királyfi, mert szerette a népet.
Ami a kártyaügyet illeti, azt részben nem hitték el, részben komoly szóra nem is méltatták. A nép a kártyázást ott kint nem tartja tisztességes foglalkozásnak, hanem olyan játéknak, amelynek az elvi alapja az egymásnak minél sikerültebb becsapásában rejlik. Ennélfogva megengedhetőnek tartja a paklizást. Nézete szerint a huszonegyet csak egyetlen tisztességes módon lehet játszani, de ahhoz sok kártya kell. Ez a mód pedig abban áll, hogy nem a bankos kezében van a kártya, hanem az rendes keverés után letétetik egy csomóban az asztalra. Akkor az egyik játékos kiveszi a zsebéből a bicskát, kicsattantja, és az élét belevágja a kártyacsomóba, ilyképp azt az asztalhoz szegezvén. Azután aztán így mindenki a bicskaélről húz magának "plattot", a bankos is. Itt azután csakugyan nem lehet csalafintáskodni, de ehhez a játékhoz sok pakli kártya kell, ami odakint nemigen adódik elő. Ennélfogva ha már játszanak, csak amúgy játszanak, s abban nincsen "szömélyválogatás".
- Hát aztán mi van abban, ha valaki paklizik? - kérdezték. - Ne játssz, huncut, nem vesztöl. Hiszen Gémnyakú Barna Gergő mindig paklizik, aztán avval a hosszú gémnyakával mindig belepislog a másik embör kártyájába, mégis leül vele mindönki egy asztalhoz! Hát micsoda beszéd ez most már a képviselő úr felül? Nem igaz abbúl sömmi! Hanem elpusztították, mert féltötték tűlle a hatalmat a nagyurak...
Nem telt bele pár hét, megszületett kint a bujdosásba küldött ember legendája. Egy darab valódi, naiv, népies meseköltészet, egyben tanúbizonyság arra, hogy Garay a Háry János császár-látogatását, Petőfi a Kukorica Jancsi francia királyát nem az ujjukból szopták, hanem a nép meséiben találták. Úgy mondja ez a mese:
- A nagyurak féltötték a hatalmat a Milcsi úr elűl. Mert már nagy hatalma volt neki is, és a király húzott hozzá. Mert a király azt mondta, hogy a Milcsinek van igaza, nem nektök, mert tük mindig csak magatok javát nézitök a nép rovására.
A nagy urak ilyenformán összetanakodtak, hogy hogy kéne láb alul eltönni a Milcsi urat.
Hát, fene teremti, rávötték a királyt, hogy a neve napján nagy ebédre hívja föl Buda várába az urakat, a Milcsi urat is. Mög is hítta, el is möntek mindnyájan, szép magyar ruhába. Szép nagy ebéd volt, parádés huszárok szolgáltak föl, a Stefánia ügyelt föl rájuk, mert az röndös gazdasszony, oszt ott forgott mindig az asztal körül. Hát öttek-ittak, volt még tengöri herkentyű is, narancs, hordósfüge mög mindön. Azután fekete kávé. Ahogy azt osztogatnák szét a huszárok, Stefánia kezdi már összeszedni az eszcájgot. Mert csupa valóságos színarany volt mindön eszcájg.
Összeszödi kötőbe, olvassa, nézi. Mögint olvassa, nézi. Azután odamén Ferenc József elé, aztán jelenti:
- Fölséges ipamuram, két arany kanál hibádzik.
- Lehetetlenség az, kislányom - mondta a fölséges király a mönyinek. - Olvasd csak össze még égyször, mert hátha tévedtél.
Stefánia újra olvassa a kanalakat, nézi, a fejit csóválja. Hát csakugyan hibádzik két darab. Megint jelenti:
- Fölséges ipamuram, de valóságosan hibádzik két arany levesös kanál.
Arra a király nagy haragra gyullad, mer a vagyonát ű se engedi. Az ajtónálló testőrzőknek odakiált:
- Csukjátok be az ajtókat. Itt mindenkit mög köll vizsgálni, kinél vannak a kanalak?
Aztán vizitálták a vendégöket. Mindönki kiforgatta zsebjeit. A Milcsi úr is bátran állt a vizitálás elibe, mert tudta, hogy ű nem tötte el a kanalakat. A zsebjeit kiforgatta: mögmutatta, hogy a mente ujja sincsen bekötve. De azután, ahogy a csizmájához értek, hát a csizmaszárban ott volt a két aranykanál.
Mert azt úgy lopták oda bele az ebéd alatt a hatalmi urak, hogy a Milcsi urat beárulják a király őfelsége előtt.
Hiába mondta azután a Milcsi úr, hogy fölséges uram, királyom, itten árulás történt, a király már nagy haragra volt lobbanva, oszt kiűzte Milcsi urat. Azt kiáltotta neki: Pusztulj a birodalmambúl, többet ne merj a szömöm elé kerülni.
Nem volt védeközés, mert a király szava ellen nem löhet tönni. A Milcsi úr elbujdosott, azóta bujdosásban van a szögény. De majd fölvirrad még, a Rudollal visszagyün, hogy mögigazítsa a nép feje alját...
A mese így végződik. A hallgatóság komoran és szótlanul bámul maga elé. Mit gondolhatnak ilyenkor a hatalmi urak felől?
Az említett barátom, aki a birodalom határán kívül találkozott az élet bujdosójával, önkéntelenül képviselőnek szólította:
- Tudja-e, képviselő úr - mondta neki -, hogy otthon a tanyákon még mindig visszavárják?
Meglátszott rajta, hogy hirtelen szinte belereszket ebbe az emlékezésbe. De a másik pillanatban már megint a régi nyers és erős ember volt.
- Á - mondta rekedten -, az régen volt. Isten önnel.
S minden további szó nélkül odábbment. Vitte magával szótalanul szomorú terhét.