A botrányos műremek
szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító
Szasa Szmirnov, anyjának egyetlen gyermeke, valamit vitt a hóna alatt, ami a „Tőzsdei Híradó” 223-ik számába volt göngyölve. A fiú savanyú arcot vágott és Koselkov doktor dolgozószobájába lépett be.
– Ó, ó, kedves fiatal barátom! – fogadta az orvos. – Nos, hogyan érezzük magunkat? Mi újságot hozott?
Szasa hunyorgatott a szemével, kezét szívére tette és izgatottan mondotta:
– A mama tisztelteti, Ivan Nyikolajevics és köszönetét küldi… Édesanyámnak egyetlen fia vagyok és ön megmentette életemet… kigyógyított egy veszedelmes betegségből... és nem tudjuk, hogyan háláljuk meg önnek.
– Jó, jó, fiatal úr! – szakította félbe az orvos, akit a hálának ez a kitörése zavarba hozott. – Csak azt tettem, amit mindenki más megtett volna a helyemen…
– Egyetlen fia vagyok anyámnak… Szegények vagyunk és így fáradságát nem tudjuk megfizetni… és nagyon rosszul esik nekünk, doktor úr… ámbár anyám és én… anyámnak egyetlen fia – nagyon szépen kérjük, hogy hálánk jeléül… fogadja el tőlünk ezt a tárgyat, amely… nagyon drága és ritka műdarab… régi bronz…
– Egészen felesleges volt! – mondotta az orvos elégedetlenül. – Hát mire való ez?
– Nem, nem, nagyon kérem, doktor úr, ne utasítsa vissza – folytatta Szasa morogva, miközben kibontotta a csomagot. – Engem, és anyámat is nagyon bántaná… Nagyon szép darab… régi bronz… Megboldogult atyámtól maradt ránk és drága emlékként őriztük. Apám összevásárolta az antik bronzokat és műkedvelőknek adta el… Mama és én már nem foglalkozunk többé ezzel az üzlettel...
Szasa kihámozta a tárgyat és ünnepélyesen az asztalra állította. Közepes nagyságú, művészies kivitelű, régi bronz-gyertyatartó volt. Csoportozatot ábrázolt. Az alapzaton két mezítelen nőalak állott, még pedig olyan tartással, melynek leírásához sem bátorságom, sem a kellő temperamentumom nincsen meg. Az alakok kacéran mosolyogtak és általában is olyan benyomást tettek, mintha minden teketória nélkül készek volnának a talapzatról leugrani, hogy azután olyan botrányt csapjanak, amelyre még gondolni is illetlenség, kedves olvasóm.
Miután az orvos szemügyre vette az ajándékot, lassan vakarni kezdte a füle tövét és nem tudván magát elhatározni, kifújta az orrát.
– Valóban szép dolog – mormogta, de… hogy is mondjam… nem egészen… comme il faut… Ez már nem is ruha-kivágás, hanem az ördög tudja, mi…
– De hogyan...?
– Nemcsak Szuhorovszkij nem gondolhatna ki valami gyalázatosabbat, de még maga a sátán sem… Hiszen ha ezt az őrültséget az asztalomra teszem, egész lakásomat megfertőzöm vele!
– Milyen különös nézetei vannak önnek a művészetről! – mondotta Szasa sértődötten. – Hiszen ez remekmű, nézze csak meg jól! Annyi szépség és kecsesség van benne, hogy a lelkünket csodálat tölti el és könnyek szöknek a szemünkbe! Ha ilyesmi szépet látunk, elfelejtkezünk minden földiről. Nézze csak, mennyi mozgás, mennyi gyönyör, kifejezés…
– Ezt mind nagyon jól megértem, kedvesem – szakította félbe az orvos, – de én nős ember vagyok, gyermekeim itt futkosnak, asszonyok jönnek hozzám…
– Persze, ha a tömeg szempontjából nézi az ember a dolgot… – mondotta Szasa, – akkor természetesen egész más színben tűnik fel ez a műremek… De emelkedjék a tömeg fölé, doktor úr, annál is inkább, mert visszautasításával nagyon megbántaná édesanyámat és megbántana engemet is… Egyetlen fia vagyok anyámnak… Életemet mentette meg… Azt adjuk önnek, mi a legdrágább volt szemünkben… és csak azt sajnálom, hogy nincsen meg a párja ennek a karos gyertyatartónak…
– Köszönöm, kedves barátom, nagyon hálás vagyok… Tisztelem a mamát, de az Istenért, hát értse meg: nálam gyermekek futkosnak, asszonyok jönnek… Különben hagyja itt a dolgot! Hisz úgy sem érti…
– Nagyszerű! – kiáltotta Szasa boldogan. – Ezt a gyertyatartót ide állítsa, a váza mellé. Milyen kár, hogy nincs meg a párja. Igazán kár! Ajánlom magamat, doktor úr!
Szasa távozása után a doktor még sokáig nézte a gyertyatartót, megvakarta füle tövét és gondolkozott.
– Pompás dolog, ez kétségtelen – gondolta, – eldobni kár volna… De megtartanom lehetetlen… Hm… Mit tegyek! Talán odaajándékozzam valakinek?…
Hosszas töprengés után eszébe jutott egy jó barátja, Uhov, az ügyvéd, kinek, egyik pöre viteléért, le volt kötelezve.
– Nagyszerű – döntött a doktor. – Mint barátom, úgy sem igen fogad tőlem pénzt el és nagyon jó hatást fog tenni, ha küldök neki valamit. Elviszem neki ezt az ördögi dolgot! Hiszen még agglegény és hozzá könnyelmű…
És hogy szándékát mindjárt végre is hajtsa, felöltözködött, vette a gyertyatartót és Uhovhoz hajtatott.
– Jó napot, öregem! – mondotta az ügyvédnek, kit otthon talált. – Azért jöttem, hogy megköszönjem fáradságodat. Ha már nem fogadsz tőlem pénzt el, fogadd el ezt a csekélységet itt… Nesze, barátom… Pompás darab!
Mikor az ügyvéd megpillantotta a gyertyatartót, leírhatatlan volt elragadtatása.
– No de ilyet! – nevetett. – Vigye el az ördög! Ilyesmit kigondolni! Ilyen sátáni dolgot! Nagyszerű! Elragadó! Honnan szerezted ezt a felséges dolgot?
Miután lelkesedését kiöntötte, az ügyvéd félénken nézett az ajtó felé és így szólt:
– De vidd csak szépen vissza ajándékodat, kedvesem, én nem tarthatom meg.
– De hát miért nem? – kérdezte a doktor ijedten.
– Mert… Tudod, hozzám eljön ide édesanyám, ide járnak ügyfeleim és… a cselédség előtt is restellném…
– Nem… nem… nem… Nem szabad visszautasítanod! – mondotta a doktor és elutasító mozdulatot tett kezével. – Ez ocsmányság volna tőled! Hisz ez egy műremek… mennyi mozgás… kifejezés… Nem is akarok a dologról többet beszélni! Megsértenél!
– Legalább be volna mázolva, vagy egy kis fügefalevél volna rajta…
De az orvos még hevesebben védekezett kezével, kirohant Uhov lakásából, hazahajtatott és nagyon örült, hogy megszabadult az ajándéktól...
Mikor elment, az ügyvéd még egyszer szemügyre vette a gyertyatartót, ujjaival körültapogatta minden oldalról és mint előbb az orvos, ő is sokáig törte a fejét, hogy mihez kezdjen ez ajándékkal?
– Pompás műremek! – mondotta önmagának. – Kidobni kár volna, de itt felállítani illetlenség lenne… A legjobb volna odaajándékozni valakinek. Megvan! Ezt a gyertyatartót ma este Saskinnak, a komikusnak fogom odaadni. A betyár szeret ilyesmiket és ma van éppen a jutalomjátéka…
Szólt és cselekedett.
Este a gondosan becsomagolt gyertyatartót a színpadon átnyújtották Saskinnak.
Egész este urak ostromolták öltözőjét, akik mind azért jöttek, hogy megcsodálják az ajándékot. A szobát az egész időn át lelkes és olyan nevetés
töltötte be, mely úgy hangzott, mint a lóvihogás… Ha valamely színésznő lépett az ajtóhoz és megkérdezte, hogy bejöhet-e, azonnal felhangzott a komikus rekedt hangja:
– Nem, nem, kedvesem! Nem vagyok felöltözve!
Előadás után a komikus vállát vonogatta, tanácstalanul gesztikulált és tehetetlenül ismételte:
– Mit is csináljak ezzel az ocsmánysággal? Lakásomra kolléganők is jönnek! Ez nem fénykép, melyet az asztalfiókba lehet eldugni!
– Hát adja el – tanácsolta a színházi fodrász, miközben lemosta arcáról a festéket. – Itt a külvárosban lakik egy öregasszony, ki antik bronzokat vásárol... Hajtasson oda és kérdezősködjék Szmirnovné után… Azt ott mindenki ismeri…
A komikus úgy tett, amint tanácsolták neki…
Mintegy két nappal később az orvos dolgozószobájában ült és a gyomorsavakról elmélkedett. Hirtelen kinyílt az ajtó és Szasa Szmirnov rontott be a dolgozószobába… Sugárzó arccal mosolygott és egész lényéből a legnagyobb boldogság áradt ki. Kezében valami újságpapirosba göngyölt tárgyat tartott.
– Doktor úr! – szólalt meg, levegő után kapkodva. – Képzelje el örömömet! Milyen szerencséje van önnek… sikerült a gyertyatartójának párját megszereznünk… A mama olyan boldog… Egyetlen fia vagyok anyámnak… Ön életemet mentette meg…
És Szasa, boldogságtól áradozva, elé állította a gyertyatartót.
A doktor kinyitotta száját, mondani akart valamit, de nem mondott semmit: nem tudott…