A boszorkány

A Wikiforrásból
A boszorkány
szerző: Krúdy Gyula

Nyári éjszaka volt, és Iván egy régimódi falusi ház ambitusán üldögélve, az álmot várta.

A ház, amelyben Iván egy idős, de még mindig nem elég öreg hölgy vendégszeretetét élvezte, valamikor a múlt század elején épült, és amolyan falusi megszállóhelye volt egy gazdag grófi családnak, amelynek azonkívül még vagy két tucat kastélya volt. De Fedor grófnak akkoriban igen tetszett e ma már idős, de még mindig nem eléggé öreg hölgy, s egyszerűen neki hagyományozta a falusi házat... Általában a házban, és a ház táján minden hagyományozás révén jutott az idős hölgy birtokába. Az idős hölgynek fiatal korában meglehetősen sok kalandja volt - amely kalandokról ma már illetlenség beszélni -, és a kalandok hősei nem feledkeztek meg a hölgyről. Valamely ritka szerencse folytán korán meghaltak az idős, akkor még fiatal hölgy ismerősei, és végrendeletében a legtöbb megemlékezett a "kedves, bájos és felejthetetlen Fánnikáról". Fedor gróf, mint mondám, házat hagyományozott neki egy vadregényes faluban; a ma már elszélesedett hátú lovakat egy szegény katonatiszt küldte, mielőtt főbe lőtte volna magát; régi szekrények, székek és festmények kerültek ki a többi udvarlóktól, akik körülbelül harminc esztendőn át ismeretségben voltak a különös hölggyel. Az eleven múlt volt a régi falusi ház, és az idős hölgytől gyakran hallották vendégei, ha egyik-másik szúette bútordarab megreccsent, hogy ez vagy amaz régi udvarlója nyughatatlankodik a másvilágon. Idővel bizonyos divattá lett abban a jó társaságban, amelynek férfitagjai a különös hölggyel ismeretséget tartottak, hagyományozni valamit a "felejthetetlen Fánni"-nak. Sőt a jó társaság hölgytagjai is tudomással bírtak Fánni felől, és néha maguk is közbenjártak haldokló apjuknál, férjüknél vagy fiuknál, hogy Fánnit a végrendeletből ki ne felejtsék.

Egy szomszédunkbeli kurtanemes, bizonyos Brocskay, midőn halála napja elérkezett, karneol gombos mentéjét szintén a "felejthetetlen Fánninak" hagyományozta, bár valójában sohasem ismerte Fánnit. De hát divat volt a hagyományozás, és a divatnak hódolt az öreg kurtanemes is. Ha öreg mágnások, elaggott főpapok vagy vén katonák haláloztak el ez időben az országrészben, valaki mindig fölvetette a kíváncsi kérdést:

- Ugyan mit hagyott Fánninak?

Mert, mondom, az természetes volt, hogy Fánninak része volt minden hagyatékban. S szegény Fánnit - a hiú kurtanemesen kívül - mások is kompromittálták haláluk után, de Fánni megnyugvással vette sorsát.

- Csak hadd tegyék, ha nekik jólesik; hitessék el a világgal, hogy mindnyájan a szeretőim voltak!... - mondta búsan és a régi házban ilyenformán annyi ócska bútor, kép és mindenféle emlék halmozódott föl, hogy néha még maga Fánni is összetévesztette, hogy melyik holmit kitől is örökölte. Egy karrarai vázának például állandóan két hagyományozót tulajdonított: egy német grófot és egy pesti háziurat... Bizonyosan nem tudta, hogy melyiktől örökölte, de viszont egyiknek sem akarta az emlékét megsérteni.

A legnevezetesebb hagyatékok azonban mégiscsak az arcképek voltak. A vén gavallérok többnyire valamely fiatalkori arcképükkel jutalmazták meg halálukban Fánnit, és az arcképek: fotográfiák, olajfestmények, krétarajzok megtöltötték a ház minden szobáját. Ott függtek egymás mellett a legkülönbözőbb divat szerint öltözött gavallérok a kemény rámák között.

A szelídek, a mérgesek, az alázatosak, az elbizakodottak. Nagy és kis bajuszok, dús szakállak és hosszú fürtök váltakoztak csupasz képű fiatalurak és kopasz fejű lovagok arcképeivel. Egyik-másik ellenséges pillantásokat látszott váltani a szemlélővel, mások mintegy integetni, beszélni látszottak. Fánni bő pongyoláiban, dragonyos alakjával és katonás lépteivel mindennap végigjárta az arcképeket, és mintegy rendet teremtett a féltékenykedők, a haragvók között, megvigasztalta a busongókat, és beszélgetett a negédesekkel. A porolóruha végigszáguldott az egykor eleven ábrázatokon, és Fánni dédelgetve cirógatta kedvenceit.

- Jól viseljétek magatokat, én kedveseim - mondogatta.

S egy napon, midőn a vörös gróf arcképe lelökte szomszédját, az ulánust, Fánni a vörös grófot büntetésből a hálószobájából az ebédlőbe helyezte. S a vörös gróf búsulni látszott emiatt.

Iván a múltak e hajlékában már a harmadik hetet töltötte, s az arcképekkel, bútorokkal megismerkedett. Iván festőművész volt, aki bizonyos pénzösszegért vállalkozott arra, hogy Fánnit lefesti, s ezért tartózkodott a falusi házban. Se öreg, se fiatalember nem volt Iván, és egészséges érzései eddig nem hozták kísértésbe, hogy a saját arcképét is felakassza a múltak lovagjainak arcképcsarnokába. Az arcképfestők szokásos bókjain kívül eddig egyebet még nem mondott az idős, de még mindig nem eléggé öreg hölgynek, és esze ágában sem volt halála órájára gondolni, midőn esetleg hagyományozni kellene valamely emléktárgyat a "felejthetetlen Fánninak". Inkább bizonyos szomorúsággal gondolt az arcképekre, amelyek míg elevenek voltak, bizonyosan nem számítottak arra, hogy a halottak csarnokába jutva, ennyi sokan lesznek együtt. Sőt egyik-másik kép látszólag haragudott is azért, hogy ennyien gyűltek egybe haláluk után. Némely zászlósurak ajkán ott lebegett a szó, hogy: bagázs. S Iván, a festő, jól nevelt emberhez méltóan nem akart senkinek terhére lenni, még halála után sem.

De ezen a nyári éjszakán, midőn a kert sötétlő hátteréből egyszerre kivillant a háziasszony fehér pongyolája, és álmatag léptekkel vonult el Iván mellett a kivilágított ebédlő felé, a festőt érthetetlen vágyakozás lepte meg. Önkéntelenül felemelkedett a helyéről, és követte Fánnit az ebédlőbe. A ház asszonya még mindig szép arcán megjelent az a mosolygás, ami akkor szokásos a nőknél, midőn biztatni akarnak valakit. Iván, mint egy neveletlen kanász, megragadta Fánni asszony kezét, és azt mondta:

- Imádom, nagyságos asszony!

E percben sajátságos zörgés volt hallható az ebédlőszoba különböző részeiben. A sok arckép közül néhány megingott helyén, a vörös gróf képe szinte a szoba közepéig ugrott, és ott megállott egy széklábhoz támaszkodva. De zörögtek a többi képek is, szúette bútorok nyikorogtak, és az ambitusról hűvös, kriptai szél csapott a szobába, amely megremegtette a gyertyák lángját...

Fánni asszony rosszkedvűen állott fel:

- Mit bomoltok? - kiáltott haragosan a képekre. - Vén bolondok! Hisz tudjátok, hogy csak a tiétek vagyok!

A szél elmúlt, a képek helyreigazodtak, és a vén karosszék megnyugodott a sarokban. Iván, a festő, visszatért az ambitusra, és magában azt gondolta:

Nem... Halálom után nem akarok nyugtalankodni!



Mint ezekből látnivaló, Fánni egyike volt azoknak a boszorkányoknak, akik midőn hatalmukba kerítették a férfiakat, többé szabadon nem bocsátották. Még haláluk után is uralkodott rajtuk.