A bolond végszava
Sokszor, hiszem, kitettem magamér',
S eb bánja, hogyha senki sem dicsér.
Mit elhibáz az élet, rend szerint
Idővel nyélbe szokta ütni mind.
Ha butaságért tapsokat kapok,
Úgy nevetek, hogy majd megpukkadok.
S ha szidnak olyanért, mit jól csinálok ─
Csak hallom s ebben semmit sem találok.
Ha egy hatalmas kéz nyakamba csap,
Úgy teszek, mintha tréfa volna csak.
De merjen ilyent holmi magam-fajta,
Megemleget, úgy vágok végig rajta.
Ha visz a kerék, él'tem dáridó
És danolok in dulci jubilo.
Ha meg legázol, mindjárt, még a porbúl
Kiáltok: Várjatok, már vissza fordúl.
Ha élvezem a víg, napos tavaszt,
Nem tépelődöm, hogy majd tél fagyaszt,
S mikor pelyhedzve hull alá a hó,
Az jut eszembe, hogy szánkázni jó.
A sorsot szidd akár, akár dicsérd,
Azért a nap nem áll meg kedvedért
S megy, mendegél, akard vagy ne akard,
Mint régen, a míg életedbe' tart.
Az úr, a szolga sírja széleig
Kél, fekszik, öltözik meg vetkezik;
Mindenki, bármily kaptafára készül,
Eszik, iszik és temetkezik végül.
Azért ne férjen hozzád semmi gond,
S lehetsz olyan okos, mint én bolond.