A lap feldolgozottságának foka

A boldogság

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A boldogság
szerző: Kis János

Boldog, ki hívságot megvetvén szívében,
Bölcseség, barátság s szerelem ölében,
Csendes falai közt ősi örökének,
Függetlenűl tölti óráit éltének,
Ennek soha olly köd nem borúl napjára,
Melly mérget hintene kedve virágára.
Szívét lelkesíti virtus szent tüzével,
Lelkét az igazság deríti fényével,
S a természet, mellynek nyomdokát követi,
Örömre virágos ösvényen vezeti.
Míg mások vért ontnak Mars sugallásából,
Ő a szelid Musák szép társaságából,
Bánattal, de még is csendesen, nézheti,
A királyok perét melly veszély követi.
Míg a bírák házát a bús özvegy járja,
S igaz ügye végét, kisirt szemmel várja,
Ő, imádott párja csókolgatásában,
A gyönyörűségnek feredhet árjában.
A világ szélvesze mérges süvöltését
Távol hallván, s benne halandók nyögését,
Így szól egy forrásos liget árnyékában:
Legszebb öröm lakik csendesség honjában.
Ki lelkét vizsgálni s mívelni szereti,
A magánosságban célját elérheti.
A világ itt egy nagy játékszínnek látszik,
Hol sokszor a lélek ocsmány személyt játszik,
Hol a szívet a test a földhez nyűgözi,
Az észt a butaság szüntelen üldözi,
A nyájas barátság kedves formájában
Árúlkodás lappang, s tőrt rejt el markában,
S az, a ki vallással s virtussal kérkedik,
Mint szent portékákkal, velek kereskedik.
A bölcs, szánakozva látván mind ezeket,
Eltávozik, s keres egy boldog rejteket.
Ott, kerűlvén a sors gyászos viadalát,
Vígan nyújtogatja szép élte fonalát,
Sem az elmúltakért könnyét nem árasztja,
Sem a jövendőkön szívét nem hervasztja,
S ha pályáját végzi, ha órája lejár,
Csendesen elszunnyad s boldogabb éltet vár.

   Csak az ég engedné, sorsom illyen lenne.
S oh, melly boldogságom s kedvem lelném benne!
Néha, ha kívánnék munkámtól pihenni,
S megújúlt lélekre s erőre szert tenni,
Kimennék violás völgyek nézésére,
S ledőlvén a rétnek hímes szőnyegére,
Theophrast lelkével magamat múlatnám,
S az emberi élet képét vizsgálgatnám.
Vagy dicsőbb cél felé vetvén szemem fényét,
S elhagyván a köz ész alacsony ösvényét,
Bátorkodnám nézni a kárpiton belől,
Melly a fő jót rejti a halandók elől.
Midőn a fél világ hever lágy ágyakon,
Én piros hajnalban, virágos halmokon,
Zengném a pásztorok ártatlan gondjait,
Vagy ekkép köszönném sorsom szép javait:
Csendesen csörgedez éltem szép folyása.
Oh, hol lehet az illy szent örömnek mása,
Mellyet szül a derűlt égnek szemlélete,
S a nap királyának dicső felkelete!
Melly öröm, árnyékos ernyők lugosában
Balzamot szívni bé fűvek illatjában,
S majd a fris pataknak hallgatni csörgését,
Majd az erdei kar bájoló zengését!
Sokszor a magas fák szent suhogására
Lantom emelkednék legfelsőbb hangjára,
S első csillagait az emberi nemnek
S a virtust választnám tárgyúl énekemnek.
Sokszor, szomjú lelkem ösztönözéséből,
A hír templomából, dicsőség öléből
Hozzám hívnám ama' halhatatlanokat,
Kiknek a bölcseség emelt oltárokat,
Kik messze fényletvén az észnek fáklyáját,
Űzték a babonás vakság éjszakáját;
Azok, kik bölcs törvényt írtak nemzetjeknek,
Megmutatnák fő jót mi ád a népeknek;
Azok, kik avattak természet titkába,
Engem is hívnának seregjek számába;
Némellyek ígéző verseik' zengenék,
Mások majd a népek szokásit festenék,
Majd az emberi nem eddig mért pályáját,
A sok tévelygések szomorú tábláját. -
Melly igen áldanám Titus kegyességét!
Melly forrón könnyezném Socrates gyász végét!
De bár elfelejtném örökre azokat,
Kik ezrek kárával nyerték nagyságokat!
Estvénként a holdnak gyönyörű fényénél,
Majd egy kies patak kedves zengésénél,
Majd egy zöld csalitos dombnak oldalában
Pihenő elmémnek szabadon jártában
A csillagok fényén örömmel legelnék,
S számtalan világot bámúlva képzelnék;
A napot rekesztném nyájas vacsorával,
S kevés hív lelkeknek barátkozásával,
Kikkel a bor mellett világ aggságait
Nevetnénk, halandók esztelen gondjait.

   Más, hogy halhatatlan hír s név legyen része,
Sok éjszakázással magát ám emészsze.
Ha te, kedves Lilám, bájoló hangoddal
Énekimet zengnéd, s köszönnéd csókoddal,
Ha te csekély versem kedvellnéd, szép hívem,
Ennél szebb jutalmat kérhetne-e szívem?
Hogy néked tetszhessem, ez célja éltemnek,
A hír soha nem volt bálványa lelkemnek.
Mit gondolok vele, hogyha te enyém vagy,
Mások előtt kicsiny vagyok-e avagy nagy.
Késő dicsőségre mit használ szert tennem?
Most élek, most ver még érzékenység bennem.

   De jaj! már sebesen sietek végemre,
S a melly myrtust Amor fűzött volt fejemre,
A mostoha idő hervasztja, hullatja,
Mint a fák levelét az ősz fuvallatja:
Ti, a szent barátság kedves kötelei,
Légyetek mind végig éltem örömei!
Ti veszteségemet kipótolhatjátok,
Hanyatló éltemet ha vígasztaljátok.

   Oh irígylendő sors! bölcsek boldogsága!
Reád céloz szívem minden kívánsága.
S mi kellene még több, ha elérhetnélek?
Én volnék e földön legboldogabb lélek.
Bírván hív barátim s hív párom, titeket,
A remény tükörén látván szép képeket,
Az isteni virtus erős oltalmában,
Az indúlatokat tartván zabolában,
Csendes szívvel várnám, hív karján hitemnek,
Porrá változását porból vett testemnek.
Mit félhet, a kinek jók cselekedeti?
Az élet szép napját csendes éj követi.

   Hullassatok könnyet némúló lantomra,
Barátim, s ha néha léptek sírhalmomra,
Mondjátok ezt rólam: Volt a virtus híve,
S barátihoz mindég melegen vert szíve.

   Te is, ki éltemnek napjait deríted,
Ki a szépet és jót benned egyesíted,
Tudom, elmégy néha temető helyemre
S ejtesz egy két könnyet emlékezetemre.
Oh, ha Elysium kies mezejéről
Emlékeznem lehet halandók ügyéről,
S szabad lesz meglátnom e föld dicsőségét,
Eme völgyek, halmok s ligetek szépségét,
Hív karjaid közzé hol gyakran kapcsoltál,
S engem boldogítván te is boldog voltál,
Ha leszállhat lelkem, hidd el, leszáll hozzád,
Megjelenéséről egy szent ihlés jelt ád,
S valahányszor, égi buzgóság szárnyára,
Emelkedvén, lelked vigasztalására
Erdőnk szent templomát meg fogod keresni,
Látatlanúl fejed felett fog repdesni.