A boldog vénség

A Wikiforrásból
A boldog vénség
szerző: Barcsay Ábrahám

                                     Orczy Lőrincnek.

Hallom Aquilónak fagyos süvöltését,
Fázom, s várom gróf Nord Bécsben érkezését,
Míg te, hitt Barátom, nyilván Hegy-aljánál
Víg nótát énekelsz Bacchus oszlopánál.
Távúl az aranyos tündér-kárpitoktól,
Hívságban fetrengő udvari raboktól,
Másnál boldogabban töltöd napjaidat,
Számlálod gőbölyöd s avúlt asztagidat.
Most sajtolsz - és talám Chlóris sem hitetlen,
Érzékeny szívedhez ő sem érzéketlen.
Kedvesebb és ritkább, ha télben szedhetünk
Virágot, s akkor is édest ízlelhetünk;
Örülnek a Párkák Philemon nevének,
Kedvvel hosszabbítják fonalát éltének.
Az idő, mely siet sebes szárnyaival,
Nem hoz bút fejére tűnő napjaival.
Betegítő gondok setét fellegei
Nem terhelik szívét kínok seregei.
Örömmel néz vissza már múlt tavaszára,
S ősszel felváltozott hevesebb nyarára.
Múlt idő, s jövendő, ijesztő jelekkel,
Nem furdalja szívét mardosó képekkel.
Csendesen él, s várja végét pályájának,
Bátran lép szélére nyugovó-sírjának.
Ilyen a jámbornak mindenkor jutalma,
És ha ellenkező történet hatalma
Olykor megfosztja is érdemelt bérétől,
Holta után veszi nyilván Istenétől.