A boldog szerelemről

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A boldog szerelemről
szerző: Bródy Sándor

Egyszer - azon a napon, a mikor faluról behurczolkodtunk Egerbe - a széles káptalan-utczán kicsiny temetési menet jött velem szemben.

Késő ősz volt már, a jegenyék körülöttem letarolva, szárazon állottak s nyúltak föl a verőfényes, de hideg égbe, a minoriták harangja zúgott, - gyermek voltam még és fáztam.

Reszkető kézzel vettem le a kalapot, a mint a menet közvetlen közelembe ért és a krizantinnal elborított koporsó mögött megpillantottam a gyászolókat.

A mig közönséges kiváncsisággal néztem végig a szomorú, feketeruhás elhagyottakon, tekintetem egyszerre összevillant két nagy, szürke leányszem méla és különös nézésével. És egy pillanatig mintha villamos összeköttetés támadt volna egy ismeretlen, gyászruhás gyermekleány és egy idegen fiú között. Olyan benső, mély és szeretetteljes, mintha egész kicsiny korunkban együtt játszottunk volna éveken át, aztán mintha hosszú távollét után most pillantjuk meg egymást először. Most, a mikor vége a játéknak és a nagy, szürke szem egyetlen egy villanásában az elmult idők egész története van meg: a mama betegsége... halála... a gyásza, álmatlan éjek könnyei... «a mama nincs, vége mindennek!»

Nem tudom, mi mindent éreztem még erre a bús és szelid, parancsoló és megadással teli tekintetre és nem tudom, mit gondolhatott a gyászoló kis leány, a mig az idegen kis fiú csodálkozó és meghatott nézése reátapadt. Egy pillanatig tartott az egész és a két nagy nedves szem eltünt előlem, elveszett a tovahaladó pápista temetés szépségei és illatos misticizmusában, tovasuhant a mély melancholiájú temetési ének dallamaival, a koszorúk késői virágainak közepette, a fáklyák nyomasztó füstjével együtt.

Ott maradtam állva az út közepén és utána nézve a menetnek, sajátságos meleg érzés árasztott el. És nemcsak egy pillanatra; melegségét éreztem az egész napon, az egész életen át.

Nappal is, de különösen álmatlan éjeken ujra meg ujra éreztem ezt a melegséget. Sötét környezetemben minduntalan megjelent a szürke szem, némán, panaszos, szelid és bizalmas nézése és eltünt, a mint fölvillant titkon, édesen.

A temetést követő napokon egészen elmerültem ezekbe a képzelődésekbe. Hogy megtudjam, ki volt a kicsiny gyászoló, kezdetben eszembe sem jutott. Később gondoltam erre, de nem mertem utána kutatni. Valami titok kényszerített titokban tartani az egészet. Az utczán mégis öntudatlanul, vágygyal és türelmetlenül kerestem, de megdöbbentem arra a gondolatra, ha megtalálnám!

Végre is feltünt újra. Egy kocsin ült, málhás kocsin, a testvéreivel együtt. Kifelé tartottak a városból, úgy láttam, hogy kiköltözködtek innét. Másfelé nézett, a mikor megláttam, de alig telt el pillanat és szemeink összevillantak ismét. Ugyanaz a benső, villamos összeköttetés; tekinteteink összekapcsolódtak, mint két hurok és mintha legbensőbb bensőnk áradt volna egymásba.

- Elmegyek messze, messze, Isten veled... légy jó... olyan szomorú vagyok... jere... jere...

- Én is az vagyok... ne menj el... megyek utánad...

Senki által nem hallható, rejtelmes beszédek suhantak el közöttünk. A hangos útczán, a vasárnapi sokadalomban, mintha magányban lettünk volna. A kocsi alóla, a környezet körüle, az útcza, a lég, a világ eltünt. Csak nézését láttam. A felém fordított halvány, hamvas fejecskének hivó és rejtelmes tekintetét, a mint utánam néz... eltünik.

Csakugyan eltünt, hiába kerestem, nem láttam többé. Az első napokban szinte beteggé tett az a gondolat, hogy magamra maradtam, nem látom többé a fekete kapisonból kivilágló hamvas fejecskét, de nemsokára ez az egész arcz elillant emlékezetemből. A szemeire még hónapokig emlékeztem, de a mikorra kitavaszodott, már csak tekintete és annak homályos hatása élt bennem. És a rejtelmes mélységű nézés, mely panaszkodva hív: vont maga után, kisért mindenhová, velem volt mindenütt.

Jól emlékszem, hogy ebben az esztendőben kezdtem igazán érdeklődni a lányok iránt. A tisztelendő professzorok tilalma daczára elszöktem a szinházba, órákig sétáltam a czisztercziek terraszán, a virágzó ákáczok alatt és éjjel a régi kőszentek talapzatára ülve, belemerültem a magam árnyékába. És a mikor elkövetkezék Mária hava, a nagy diákokkal együtt jártam az apáczák templomába, holott májusi virágoktól, növendék lányok mosolygó arczától volt szines, ragyogó és illatos minden. A nyitott ablakon át betört a tavasz, május vidámsága, kéksége, lágy világossága és éledtek a szentek szobrai, a rózsaszin oltár fölött megelevenedett a Szűz fehérruhás képe.

A fiúk - tudom - az «ideált» jöttek ide keresni. Én is. És néha úgy tetszett, meg is leltem. Mintha az orgonavirágok közül ugyanaz a rejtelmes szempár világítana. De csakhamar láttam, hogy nem az: egy kis leány kiváncsi tekintete, a melylyel az idegen fiút nézi, leányszem, mozgékony, szép, olyan, mely minden ártatlansága mellett azt tükrözi vissza: szép vagyok, tetszem-e? Az örök kaczérság, az örök tisztaságban. Minden más, csak nem az.

Minél jobban teltek az évek, annál jobban fájt, hogy az eltünt. Sokszor gondoltam arra, hogy mért engedtem.

És mennyiszer fogott el a vágyakozás: menni utána! De hová, de merre, de hol találom? kérdések gyötröttek, álmok játszottak velem: ki volt?... itt van megint?

És a mig én valósággal levetettem a gyermekruhát, nőttem, husz éves lettem, a gyermekleányt is megnövesztette a képzelődés. Egyszer az jutott eszembe, hogy most férjhez adják. És a régi tekintetbe még több szomorúság és némi vád vegyült. Máskor meg nem tudván visszaidézni emlékembe a szemek formáját, valósággal megdöbbentem: meghalt, lehunyt örökre!

Majd két teljes év következett, a mikor megfeledkeztem teljesen mindenről. Egy asszony delejes körébe jutottam. Ott kerengtem, forogtam, megbűvölve, esztelenül. A felforralt, buzgó vér minden régi emlékét elöntötte forró árjával. Egy duzzadt, kicsiny ajak csókján kivül, álom volt számomra az élet minden jelenése.

És a mikor arra ébredtem, hogy a csók édessége is álom volt, ebből a hamis, csalogató és semmi életből el akartam menekülni az igazi, sötét semmiségbe.

Akkor jelent meg újra fölöttem a két szürke csillag. Még most is világít nekem, még folyton hív... összeszedtem magam és újra megindultam. Mentem, mendegéltem utána.

De legelőbb is élni kell, életben maradni. Oh milyen pompás kedvvel, duzzadó akarattal mentem neki az életnek! Láttam a dicsvágy czélját, mert ha jó emberek néha meg voltak elégedve azzal, a mit írtam: egész világosan láttam egy kedves szempárból eltünni a szomorúságot és a helyén felvillanni némi örömet. És éreztem a nyomoruságot, a megaláztatást, úgy, a hogy talán senki még, mert télvíz idején, talpnélküli czipőben, fázva és éhesen kóborolva a főváros utczáin, nem egyszer járt az eszemben ez: ha most megpillantana, ha most tudná, hogyan vagyok.

Kimerülve a küzdelmekben, belefásulva a szenvedésekbe, ismét csak egy elképzelt tekintet árama frissített föl, aczélozott meg, adta vissza a kedvet az élethez. Idegen földön, katona-börtön rideg és reménytelen magányában, a padmalyt nézve, egyszerre csak összeomlottak körülöttem a falak, kinyilt az ég, a sok tornyú város levegője csapott meg, a meleg vizek gőze imbolygott körülöttem és elém tüntek nagy jegenyék a vízparton, aztán a fehér, köves úton egy kocsi... egy fej, mely felém fordul.

Feküdtem halálos betegen, az orvos már egy nap el sem akart jönni többé. Meg kellett volna, igazság szerint, halom és valami nem engedte ezt sem. Fölépültem és mentem tovább az útamon.

Csak egyre mindig a két szürke csillag felé. Évek teltek el és nem egyszer úgy véltem, hogy ime: itt vagyok. Pedig csak letértem a helyes útról. Kerestem a szerelmet és szeretkezésre találtam. Megcsaltam magamat és tele voltam gyűlölséggel, mert megcsaltak.

Tiz éve nem voltam már gyermek és tíz esztendő alatt úgy belefáradtam ebbe a harczba, az ismeretlen után.

Az apró zsörtölések nem mulattattak többé, vérem hült, idegeim meghaltak, útolért a szkepszis: nem kerestem többé és nem vártam többé semmit. Napról-napra élve, az élettel való nehéz küzdelemben, dolgozva a mindennapi vágyak betöltéséért; néha eszembe jutott a «gyermekkori emlék», és mosolyogtam magamon.

Hacsak ez a mosoly meg tudott volna váltani az unalomtól! De a spleenes napok mind közelebb estek egymáshoz. Különösen télen, a mikor együtt kell élni és mulatni az embertársakkal.

Négy-öt nappal karácsony előtt, egy ködös, vizes estén végre elkövetkezett az az óra, a melyben megértettem az öngyilkosság psychologiáját. Miért itt maradni? Mi öröm van abban, hogy lélegzem, és ha akarom, megfoghatom a kezemet? Vajjon okoz-e nekem gyönyört, ha a szememmel láthatom azokat az élőket, a kik nem érdekelnek és ama életteleneket, melyek egy cseppel sem érdekelnek jobban, mint az élők?

Czéltalanul bolyongtam a főváros útczáin, olyan gondolatokkal eltelve, mint körülöttem a nyirkos, hideg, szürke köd; mégis leltem valami örömre. Ebben a pillanatban boldogságnak tetszett nekem az a tudat, hogy csak akarnom kell és nem vagyok itt többé! De ez az öröm sem tudott megvigasztalni. Mást kerestem és azon mulattam magamat, hogy hány féle módon szöktethettem meg magamat a világból.

«A víz egy kissé hideg volna most,» ez jutott az eszembe, és ezt talán el is mondottam félhangon. Csakugyan magánbeszéden kaptam magamat, először életemben. Körülnéztem, nem hallotta-e valaki?

A város bizony nem törődött velem mitsem. Valami félünnep lehetett, mert az utczák zajosabbak voltak, mint közönségesen. Aztán hét óra felé járhatott az idő és ilyenkor télen az egész élvező és élvezetre vágyó Budapest kiárad az utczára. A gyönge köd homályossága megsokasítja az alakokat, az ólmos, vizes aszfalton, a gázlángok fényénél pedig megduplázódik az egész.

Minden csupa élet, mozgás, vidámság és szerelem.

Egy nagy és boldog szerelem az egész város. Alig van egy-egy alak; a ki nem párjával tör előre a tömegben. A feleség úgy hozzásimul férjéhez, mintha szeretője volna és a szerető olyan bátran és bizalmasan kapaszkodik kedvese karjaiba, mintha a férje lenne. És a mellettem elrobogó kocsikban is párosával ülnek. Egy utczasarkon a gázláng fénye két fejet világít meg: cselédleány egészséges, boldogan mosolygó fejét és egy kis huszárcsákó alatt terpeszkedő, széles arczot. A jelentés ismétlődik a kapu alatt, homályban, mindenfelé elkisér, a merre csak megyek.

A karba öltött karok, a vidámságtól elszélesedett fejek, a szerelmes és boldog város: mint egy oktalan és czéltalan tünemény, úgy fog körül. Általános csalás, hazug mámor az egész - de azért milyen jó nekik!

Irigylem a mesterlegényektől idomtalan és komikus szeretőiket, cserélnék a kisütött hajú boltossegédekkel, a kik a kicsiny varróleányokat megcsókolják az utczán és meg is nagysádolják. És az új házasok és a leendő hitestársak tömegében keresem azt az egyet, a ki maga van és nem találom.

De mégis van egy. Alig egy pár lépésnyire tőlem, szemben haladunk egymással és a ködön át még csak gyöngéd alakját tudom kivenni. Mintha most mind a ketten észrevettük volna egymást, lépteink meggyorsulnak egy pillanatra szemben állunk egymással - egy pillanatra.

És a mig ez tart, hirtelen összevonódik újra két tekintet. A régen megszokott áram, mely két szempáron át összekötötte két ember legbensőbb bensejét, újra föléledt. A nagy szürke szemek nem változtak mitsem; bennök van mindaz, a mi régen volt, és még több is: valami határozatlan, meleg fény és ez a néma panaszkodás: «milyen soká jöttél!»

Egy másodpercznyi ölelkezése a lelkeknek és elhagyjuk egymást - egy lépéssel. Aztán lopva visszanézünk egymásra, aztán mellette vagyok.

Csendesen jó estét kivántam, halkan, de elfogulatlanul köszönt vissza:

- Jó estét, emlékszik még rám?

- A kis gyászoló lányra -

- A jó mama temetésén...

- És a kocsin -

- A mikor elmentünk a városból, óh, be rossz volt -

- Ott hagyni a mama sirját?

- Ott hagyni a mama sirját.

Mentünk egymás mellett szépen, csendesen. És ezt oly természetesnek találtuk. És olyan természetesnek találtunk mindent. A lány holmit volt vásárolni a gyerekeknek, azokat elkértem és vittem én. Az aszfalt ólmos, csuszamlós volt, - hát karonfogva mentünk előre.

- Milyen jó, hogy jött, elkéstem, és olyan rossz itt este egyedül! - mondá a lány és hozzám simult, mint egy hű szerelmes, mint szerelmes mátka, mint örökös mátkaságot érző feleség.

Talán érezte is mindazt, a mit ezek, csak hogy nem mondta, és én is szerettem volna, hogy ezt érezze, csak hogy nem mondtam, nem kérdeztem: érzi-e, szeret-e?

Olyan természetes volt, hogy így legyen.

A város mosolygott ránk, a köd, a házak nevettek vidáman. A gyerekek is nevettek, a mikor a néni egy úrral jött, és az apa is mosolygott, a mikor kipirult arczczal, reszkető ajakkal mutatott neki a lánya.

Világos, meleg otthon volt a kis hivatalnok szobája. Az asztal terítve, mindjárt oda ültünk. Ott ismertek már engem, valaki beszélt itt rólam sokszor, tudták, hol vagyok és mit teszek. Talán vártak is reám...



Este van, szigorú tél odakint. Milyen boldogság ilyenkor az otthon, az édes, meleg fészek, az, a mi az enyém.

Ülök az asztalnál; egy könyv van előttem és nézem a feleségemet, a mint szoptatja a mi kicsiny fiúnkat. Csendesen szólok hozzá:

- Miért sütöd le a pillád, hadd látom a szemedet!

Az asszonyka int a kezével:

- Csendesen, ne szólj, mindjárt elalszik.

Hanem a gyerek még csak gőgicsél, behunyja a szemeit, meg-meg kinyitja. Édes mulatság ez és olyan öröm az asszonynak. Felém fordított szemeiből az öröm és boldogság ragyog reám és szinte megolvaszt tiszta tüzével.

Le kellett hajtani fejemet az asztalra, hogy meg ne lássa a szemembe tóduló könynyeket. Olyan jó így behunyott szemmel gondolkozni, a bennem és körülöttem eláradó boldogságról. Csak érzem a világosságot, de karjaimba temetett fejemmel nem látok semmit. Elképzelek egy-egy jelenetet, a tegnapból, a mából és magam elé akarom idézni a feleség szépséges szemeit, a mint most mellettem alvó gyermekét nézi.

De nem tudom, csak nem tudom, hiába kényszerítem magam. A régi tekintet villog előttem. A mit világosan látok: az két nagy szürke leányszem méla és különös tekintete rejtelmes, megigéző nézés, mely még mind egyikre hív, von, bűvöl maga után.