A bojtár
szerző: Tompa Mihály
Itt van a viradat, már a nap is támad,
Hetyke juhász-bojtár tereli a nyájat;
Legelőre hajtja: sih te, bordás, kajla!
A vén számadó meg széjjelnéz az égen,
És beszél valamit, de a beszédében
Csak ennyit hallani: lesz még ma valami!
Ugyan már mi lenne? a kend esze hol jár?
Förmed az öregre hetyke juhász-bojtár;
Vagy azt se látja még: olyan tiszta az ég?
Látom fiú, látom! még többet is látok...
Nincs még a szememen hál' Istennek hályog;
De -! csak ne hajts messze, mert igy jösz meg este.
S mikor azt mondta: igy, az ujját mutatta;
De szűrit a bojtár vállán összekapta,
És ment nagy durcásan, a nyájnak nyomában.
Lassan felszáll a köd, a szellő is hallgat,
A tavaszi pázsit gyenge, mint a harmat;
Legelészik a nyáj; - a bojtár furulyál.
Lehever a gyepre, aztán azt gondolja:
Ejh, beh arany idő! s lám a vén bolondja
Azt birta mondani: lesz még ma valami!
Elmegyen a jószág, ha van ki eressze;
Fogadj szót, ne bocsásd azt a nyájat messze!
Távol a karámod, hátha majd megbánod...
De hisz jó idő van! csak aztán ne volna
Tavaszi időnek jó kedve csalóka!
De ha reggel fénylik: zimankó lesz délig.
Most is elérkezett, délután jóllehet;
Nagy fekete felhők fogják el az eget,
S jön nagy sebességgel, havas eső széllel.
Földre sütött fővel a nyáj összefordul;
Csak néha ugrik ki egy-egy a csoportbul,
S futtában eltévedt fia után béget.
A bojtár felhuzza fejére a szűrit,
És leguggol mig a pogány idő szűnik;
Be szörnyü fergeteg...! hátha ott kin reked!?
S ugy lett. A fergeteg elébb meg nem állott,
Mig el nem gyalázta végkép a jószágot;
És akkor kifárad... Bojtár! hol a nyájad?
Körülnéz a fiu: mind ott áll a lábán,
De nincs benne élő, csak egy szopos bárány;
Mind az egész falka, megdögölve, fagyva!
Felkapja a bojtár a bárányt: a hideg
Ha már megvette, ez az egy is minek?
És két izmos karján magasan feltartván,
Kiálta, mig merőn az ég felé nézett:
Isten! ha elvetted immár az ebédet,
Ez is itt van! nohát, vedd el a vacsorát!
Több szó, se jó se rosz, nem hallatszott tőle,
És a bárányt többé nem tette a földre,
Mivel mind a kettő lett bálvány, hideg kő.
Jövén a számadó esti szürkületben:
Azt hitte a jámbor, élnek mind a ketten, -
Tarthatd azt a bárányt... kin állsz véle boszút...?
Jobb lesz, ha haza jösz! - de az meg se mozdúlt.