A betegek

A betegek szerző: Thury Zoltán

                                                     I.

       Révben, egy kis erdélyországbeli fürdőn, két tanár is volt tavaly a vendégek között. Ez már eseményszámba ment, mert tavalyelőtt csak egy volt, azelőtt meg egy se. Ugy látszik, hogy a pedagógusok is kezdik már elismerni a fürdőt, ez pedig jelent valamit; azok tudják, hogy hova menjenek, nem dobják ki hiába azt a drága sok pénzt, a mibe ez a kis mulatság kerül. Különben az idén huszonhat fürdővendégről adott ki lisztát az uradalmi kasznár, a ki üres óráiban a fürdőt is kezeli.

Rév szép üde kis fészek. Két hegyóriás közé van beszorítva. Csak délben süti egy-két óra hosszáig a nap, azonkivül aztán árnyékos, hüvös és csendes. Zavartalanul beszélgethetik meg dolgaikat a fák, a melyek egymásra hajolnak suttogni s még a lépések zaja is elhal a füben. Ha néhol egy-egy csengő kaczagás hallatszik ki valamelyik kis ház kerítése mögül, fölrebbennek a madarak, a rigó kiáll az ág hegyére s csattogva visszafelesel, csattognak a fülemilék, csipeg a csíz, beleszólanak a dillettánsok, a kakuk, a harkály és még a veréb is, odasipítanak a gyerekek a fészek fenekéről s elkezdődik a hangverseny, hangos, lármás lesz az erdő, mig csak ki nem fáradnak az énekesek. A társaság csupa ismerős és rokon; ha egy pár idegen odavetődik, hamar maguk közé fogadják, s mikor harmadszor jön le hajnalban a kuthoz, már mindenki tudja, hogy honnan jött, mi a betegsége és hogy az öreg doktornak, a ki maga is inkább vendég a fürdőn, mint orvos, mi a véleménye róla.

Akad egy pár mindennap a vendégek között, a ki ki-kivánkozik a csendből. Ezek elsétálnak az állomáshoz s megnézik, hogy érkezett-e valaki. Ott áll a fürdő öreg batárja is, két vén pejjel s bekoczog a vendéggel a Sas fogadóba. A közönség végignézi, mig felpakkolják a táskákat, plaideket, kosarakat, meg a betegeket s az erdőn át megy haza hirt mondani.

- Csinos ur jött Pestről, de olyan sápadt szegény, mint a kréta.

- A Bánságból is jött egy asszonyság. Ugy emelték be a kocsiba, mintha üvegből lenne s mégis jajgatott.

A két tanár érkezése fölforgatta a fürdőt, pedig csak véletlenül esett, hogy összetalálkoztak az uton, egy keményre bőrözött második osztályu kocsiban. Nagyon megörültek egymásnak, pedig igazán szánalmas látványosság volt mind a kettő. Az egyik még valamivel jobban birta a testét, elég volt számára egy mankó s azzal vánszorgott, a másik azonban már beszélni is alig tudott s egy háromkerekű kocsiban taszigálta előre-hátra a nővére, egy öreg kisasszony. A kocsiban becsomagolták egy vastag kendőbe, hogy át ne járja a levegő a testét s így vitték el Révbe. Mellette legénykedett a másik professzor. Az már csak egy sált körített a nyaka köré s porköpönyeget viselt a felöltője fölött, mintha tüntetni akarna azzal, hogy könnyen öltözik.

Néha szólottak egy-egy szót és sokat köhögtek mind a ketten.

- Kolléga ur régen rosszul érzi már magát?

- Pár éve.

- S szabadságon van? Mióta nem tanít?

- Másfél esztendeje.

- De fizetését élvezi?

- Már csak a felét, a többivel helyettesítenek.

- Állami gimnáziumban tetszik lenni?

- Igen.

- Persze, persze, ott jobb, az állam teheti...

Az öreg kisasszony kétszer is rászólt már az öcscsére, hogy hallgasson, de az akaratoskodott. A beteg virtusa ébredt föl benne, a mikor a mellette ülő porköpönyeges emberre nézett. Azért sem hagyja magát.

Mikor már a révi fasorban voltak, nagy fehér napernyős, szép fiatal leány jött velük szembe az anyjával. A porköpönyeges professzorban fölébredt a gavallér s nagyot köszönt. A másik tanár se hagyta magát. Igyekezett, hogy gyorsan leemelje a kalapját, kínosan kapkodott s lihegve esett vissza az ülésre, a mikor látta, hogy a kalapjáig se tudja emelni a kezét. A nénje nem nézhette már a kínlódását, levette a fejéről a kalapot s a kezébe adta. A szegény ember a leány felé bólintgatott s mikor észrevette, hogy mennyire szánalmas helyzetbe hozta a gyöngesége, elfordult. Már nem látta, hogy a leány visszaköszönt, azt a porköpönyeges tanár kapta meg egészen és még büszkébb lett. Annyira merészkedett, hogy magában nagyon megsajnálta ezt a mellette gubbasztó szegény beteg figurát és sóhajtott a során.

- Ez se huzza szegény sokáig, - gondolta magában s kedve lett volna igazi jó lélekkel megsiratni azt az igaztalanságot, hogy ilyen emberek is nyomorognak a föld hátán.

                                                     II.

       Rév megmutatta, hogy mi van a vizében. Csodálatos kut az a kert közepén. Két csapon át csurog belőle az élet, csak vegye magába, a ki szenved. Az egyik fürdővendég azt írta róla haza, hogy proczeszszióval kellene ide jönni, elől a pap, a kántor, sok-sok beteg énekelve és zászlók a Szüz Máriával s a hol elkezdődik a révi határ, letérdepelve kellene, hogy imádkozzanak egy hosszu sort. A kut mellé pedig legalább egy feszületet kellene beásni, hogy legyen valaki, a kinek mindjárt megköszönhesse az ember az egészségét.

A tanárok kezdtek gyógyulni. A betegebb nemsokára megelégedett bottal s állandóan a kapu alatt állott a háromkerekü kocsi. A porköpönyeges is épült, mindig jobban legénykedett, néha délfelé kis kabátban merészkedett ki a kut mellé s egyszer jókedvében elhuzatta a nótáját is a czigánynyal s integetett hozzá, mintha bor mellett mulatna. A másik ezen megbotránkozott, mert arra jött a nagy fehér napernyős leány, a kinek ő, mikor érezte, hogy hangjánál van s nem fog a mondat közepén belefulladni a beszédbe, szépeket szokott mondani.

Eléje mentek mind a ketten. A porköpönyeges professzor nem akart elmaradni s a másik se hagyta magát. Melegedni akartak mind a ketten abban a tüzben: a mi a szép egészséges teremtésből kiáradt, s a ki betegebben jött, az már féltékenykedni kezdett a porköpönyegesre. Néha megengedett magának egy-egy csipős viczczet, a mire a másik azzal felelt, hogy:

- Ne tessék személyeskedni.

Általában kezdtek ugy nézni egymásra, mint a kiknek valami elintéznivalójuk van. A porköpönyeges érezte, hogy erősebb s egyszer egy társaságban azt mondta:

- Majd leszámolok ezzel az urral.

A másik is nagyon haragudott, kerülte a kollégáját s a mikor ez mindig állhatatosabban kitartott a leány mellett, dühbe jött és ott hagyta őket. Az öreg leány nővére ilyenkor bepakolta a vastag szürke kendőbe s kivitte oda, a hol legsürübb az erdő s leghangosabban csattognak a madarak. Csontos kezével szeretettel simogatta az arczát, a fejét s csendesítette azon a nyelven, a mivel a beteggel kell beszélni. Végre nem maradt már a szegény emberben semmi harag, csak nagy irígység, szomjuság s keservesen nyögött. Meghatotta a nővére szeretete s panaszolni kezdett.

- Fenn kellene, hogy járjak a világban. Van annyi eszem, mint másnak, írhatnék könyvet is.

Az öreg leány biztatta s beleverte a lelkébe a reménységet. Az ő pártjukon volt a természet is, meg a kut, az az áldott jóvizü forrás. A szegény ember napról-napra jobban érezte magát, kezdett lehullani róla a betegség nyüge. Most már bátrabban beszélt, lehordta az állami gimnáziumokat, a slendrián rendszert s nem mulasztotta el az alkalmat arra, hogy intim társaságokban ki ne jelentse, hogy némely tanárok, a kik a nélkül, hogy elég betegek volnának hozzá, fürdőbe járnak, nem érdemlik meg a fizetésüket.

                                                     III.

       A porköpönyeges tanár sem sokat adott a kollégájára. Lerágalmazták egymást, a hol csak lehetett, a beteg emberek tehetetlenségével s a mint megjelent közöttük a szép, egészséges leány a nagy fehér napernyővel, rámeredt egymásra a két ember, mintha verekedni akarnának.

Egy délután már odáig jutottak, hogy tulbeszélték egymást. Az öreg leány aggodalmasan tipegett az öcscse széke mögött, nagyon kinos volt neki hallgatni a két beteg embert s elkeserítette az, hogy az öcscse nem tud olyan hangosan beszélni, mint a másik. A szép leány jól mulatott. Hol az egyiknek, hol a másiknak felelgetett s a szegény emberek kapkodtak levegő után, csakhogy minél többet beszélhessenek. Lázas, beteg arczuk kipirult, olyan lett, mintha egészséges volna s összehordtak mindent, a mi csak a szájukra jött.

Közben leszállott az este. A gavallér tanár még birta a beszédet, nagyokat nevetett s néha csak ugy a kezével legyintett a másiknak, hogy ugyan hallgasson, ugy se ért a dologhoz. A másik beteg mindinkább tüzbe jött. Hadonázott, erőtlen keze reszketve kopogott az asztalon, a mig beszélt, nagy jókedve támadt, a mikor reá hallgatott a lány s a mikor egy történetén nagyot nevettek, akkora lett benne az önérzet, hogy most már fölállva akart tovább beszélni. Neki támaszkodott az asztalnak és mosolygott s beszélt, beszélt élénken, folyékonyan, de mindig félve attól, hogy félbeszakítja valaki.

Nem tartott sokáig a dicsőség. Egyszerre halványulni kezdett, visszarohant az arczából minden vér a testébe, két kézzel kapaszkodott bele a székbe, az asztalba, de nem tudta már fenntartani magát. Támolygott s beleesett a nővére karjaiba. A szép fehér napernyős leány megijedt, ugy nyögött szegény s a másik beteg is rémülten sietett oda, hogy segítsen. A szegény ember utolsó erejével intett neki s alig lehetett megérteni, hogy mit beszél:

- Maga, maga menjen, nem kell...

Mig feküdt, még egyszer ki akart békülni vele a másik beteg. Leült az ágya mellé s olyan szomoruan nézett reá, mintha része volna a bajában. Szeretettel, gyöngéden hajolt föléje, a mikor fölébredt s kérdezősködni kezdett az állapotáról.

- Hogy van? Édes kolléga ur, csak nem komoly beteg.

Az ágyban fekvő, nagyon lesoványodott ember dühbe jött s beszélni kezdett, de ugy, hogy csak minden harmadik szavát lehetett megérteni.

- Maga, maga csaló, nem is volt beteg, csak ugy idejött, czudarság, menjen innen, csalás... hitvány ember.

Erőtlenül esett vissza a párnára. Már nem tudta befejezni, a mit elkezdett.