A beteg Malvina
szerző: Dukai Takách Judit
Mi az ember? egy kinyílt rózsaszál,
A virító kornak tündéres kertjében;
Addig virít mig tövisre talál;
S elhervad éltének legszebb idejében.
Mint örülünk boldog napjainknak!
Fellengve azt véljük félistenek vagyunk,
Képét vesztvén ideáljainknak
Könnyes szemmel látjuk, hogy megcsalattatunk.
Mit nem képzünk a szép jövendőnek
Ezreket igérő gyémánt világában;
Bármely jók is a jelenlevőnek
Órái, nem nyugszunk dajkáló karjában.
Oh! ki tudja, mit fedez előlünk
A titkoló kárpit sűrű homályába?
Ki tudja, mely pillanatban dőlünk
A szerencsétlen sors prédáló sirjába?
Nem rég én is örültem éltemnek,
S lelkemnek vágyási szárnyakat füzének:
Egy árnyalak maradt képzetemnek,
S a szép valóságok rendre eltünének.
Sóhajtozva utának pillantok,
Kezemet bágyadtan végbucsúra nyújtom,
Titeket nem fedhetnek el hantok –
Én már oltártoknál fáklyámat nem gyújtom.
Mulékonyság! tetőled megválom!
Boldogságom, benned úgy sem remélhetem,
Oh csak addig késsél, örök álom,
Mig jó barátimat egyszer ölelhetem.
Majd ha útjok lakom mellett megy el,
Rá ismernek sirom mohosúlt kövére,
Oda jőnek, s a barátság emel
Egy dalt Malvinának emlékezetére.