A berlini menyasszony
| A berlini menyasszony szerző: Jakab Ödön |
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Kelemen Sándor, az én gyerekkori jó barátom, a rövid bevezetés után czigarettára gyújtott s íróasztalom mellett egy bőrszékben kényelmesen elhelyezkedve, így folytatta:
— Tehát először is tudd meg, pajtás, hogy Újvidéki Iluskát megkértem s a szülői, úgy vettem észre, nem idegenkedtek.
Ez a kijelentés, ilyen határozott alakban, szerfölött meglepett. Csodálkozva hajoltam Sándorhoz:
— És... Károla?...
— Hja, édes barátom, ez másként nem történhetett! Én utóvégre is kezdő orvos és szegény ördög vagyok. A szegénység pedig nem tartozik az Isten különösebb áldásai közé. S itt a fővárosban épen nem. Magam fajta embernek hozomány nélkül házasodni annyi, mint fegyvert vásárolni töltény nélkül. És azt te is csak belátod, hogy nyugalmazott őrnagytól az is szép dolog, ha a leányával tisztességes stafirungot ad. Mivelhogy katonáéknál Poroszországban sem valami nagyon veszekedik a mód!
— S aztán, hogy fogsz végezni Károlával? Mert valahogy csak végezni kell!
Sándor meleg barátsággal fogta meg a kezem s könnyelmű nyugalommal felelt:
— Azt majd te fogod elintézni, pajtás!
— Én?
— Persze, hogy te!
— Tréfálsz?
— Oh, koránt sem! Sőt már meg is csináltam a tervet, csak a te kipróbált barátságodra van még szükségem, hogy rendbejőjjek.
— Nos?...
— Hát tudod, pajtás, azt te is elismered ugy-e, hogy minden embernek előbb, vagy utóbb, de egyszer meg kell halni?
— S aztán?..
— S aztán... miért lennék épen én kivétel annyi millió közt?
Meghökkentem.
— Te!.. Csak nem akarsz valami butaságot csinálni?
— Oh, Isten ments!
— Hát mit akarsz?
— Hát csak azt akarom: írd meg Károlának, hogy súlyos beteg vagyok.
— Megbolondultál?
— Na, na, hiszen egyelőre csak annyit fogsz írni, mint jó barát, a ki mellettem virrasztasz. Csak majd később fogsz mind aggasztóbb és aggasztóbb híreket küldözni, míg a végin aztán azzal is beszámolsz, hogy oda költöztem ebből a keserves világból, a hol nincs sem vasút, sem posta. Remélem, most értesz.
Nehezteléssel húztam ki kezem a kezéből:
— Na már megbocsáss, de ebben czinkostársad én nem leszek! Süsd meg a terved, a németeiddel együtt!
Mert hát tudni kell, hogy Károla kisasszony Berlin levegőjét terhelte szerelmes sóhajtásaival. Kelemen Sándor ugyanis, mint orvosnövendék, a berlini egyetemen hallgatta volt az utolsó évet. Ekkor ismerkedett össze Károlával. Nálok lakott egy hónapos szobában. S az ismeretség köztük utoljára annyira nekimelegedett, hogy az őrnagy úr Sándort jövendőbeli vejének fogadta. Persze ez időtől kezdve úgy tekintették, mint a ki a családhoz tartozik. Kosztról, szálláspénzről nem kellett többé gondoskodni, a mi nem csekély dolog volt olyan fiatalembernek, a ki azelőtt a legtöbb vacsoráját el szokta sétálni. Mikor aztán vizsgázni haza jött, azzal az igérettel hagyta Berlinben az érdemes családot, hogy a diploma mihelyt kezében lesz: rögtön visszasiet s elhozza Károlát szép Magyarországba, magyar menyecskének.
Én mindezeket tudván, szigorú szemrehányással folytattam a tiltakozásomat;
— Nem sajnálnád összetörni a szivét annak az ártatlan leánynak? Lásd, én ilyesmit nem tudnék megtenni!
— Eh, más leánynyal is történt már efféle s mégsem lett vége a világnak! S aztán az a sziv sem szokott ám olyan könnyen megszakadni! Ez csak olyan mese, mint a haldokló hattyú éneke. Ezeket én, mint doktor jobban tudom!
— Hát akkor legalább szakíts vele nyíltan, férfiasan, ne ilyen bujkáló, alávaló módon!
Sándor kézzel-lábbal tiltakozott:
— Az már lehetetlen, pajtás!
— Miért?
— Azért, mert te nem ismered az öreg őrnagy urat! Az öreg úr a legkülönösebb emberek egyike, a kiket csak valaha ismertem. A lányával szemben annyira gyöngéd és annyira lágy, hogy valósággal az orránál fogva engedi vezettetni magát. Holott máskülönben mogorva és fékezhetetlenül indulatos vén katona. Ha nincs kard az oldalán, czivilben mindig revolvert hordoz a zsebében s jaj annak, a kivel a tengelye véletlenül összeakad! Legutoljára az afrikai gyarmatokon szolgált s onnan is azért hivták vissza, mert valóságos réme volt a feketéknek. Azaz hogy nem is hiszem, hogy abban az időben lett volna ott igazi szerecsen, minthogy az öreg úrtól való félelmükben bizonyára mind elfehéredtek. Nekem is a búcsúzáskor, miután atyailag megcsókolt, ezeket mondotta: «Aztán becsületesen megtartani a szót, különben a revolveremből egy golyó a tied!» És most képzelheted az én helyzetemet, ha a lányát — a mint te mondod — «férfiasan» hagyom a faképnél! Itt nincs más menekvés, csak ha megnyugosznak a halálom hírében.
— Hát nyugtasd meg őket!
— Na, na, pajtás, ne tégy szerencsétlenné most, mikor a boldogság kapujában állok!
Lásd, én éretted még nagyobb dolgot is megtennék! Emlékszel, az édes anyád is hogy' szeretett engem! De meg aztán nem is olyan nagy dolog valakiről azt irni, hogy meghalt. Lásd, a régi időben még doktorok is állítottak ki halotti bizonyítványt elég olyan emberről, a ki nem halt meg, csak tetszhalott volt. Hát mi van abban?
— Nekem hiába filozofálsz! Keress magadnak más bolondot!
— De mikor ezt a viszonyomat csak te tudod egyedül s mást nem is avathatok belé. Még csak az kellene, hogy Iluskáéknak valami a fülébe jusson!
Órákhosszat folyt a disputa közöttünk s pirulva vallom be, hogy végre is én lettem a gyengébb. Addig könyörgött, addig magyarázott, addig hivatkozott édes anyámra: míg utoljára megsajnáltam a szerencsétlent s magamra vállaltam, hogy elfunerálom a berliniek előtt.
És elkezdődött a szégyenletes levélváltás Budapest és Berlin között. Soha, mióta vagyok, még annyit nem hazudtam!
Az első levelemben szerényen bemutattam magam, mint Sándor régi, bizalmas, jó barátját s egyúttal tapintatosan jeleztem, hogy azért bátorkodom írni, mivel Sándor pár nap óta kissé gyöngélkedik. Erre nyomban érkezett egy tíz oldalas, szép köszönő levél, melyben a lány hathatósan a lelkemre kötötte, hogy a fejleményekről minél sűrűbben értesítsem.
És az értesítések mentek is pontosan, arányosan beosztva: egyre több rosz hírrel és kevesebb jóval. Olyan volt ez a levelezés, mint a spenót, a mely fiatal korában sem valami jó, később meg épen folyvást roszabodik, a míg elvénülve egész keserű lesz.
Egyszer azonban a tollamat a kelleténél kissé jobban meg találtam nyomni, mire Berlinből tüstént azt a választ küldték, hogy készülnek a beteg látogatására. De már erre én is lóhalálában rohantam és visszasürgönyöztem, hogy most, legalább egyelőre, ne fáradjanak hiába, mert a beteget ilyen kritikus állapotban látogatással izgatni nem szabad s különben is a betegség ragályos jellegű.
Ekkor azonban szörnyen megijedtem és a lelkiismeretem is annyira zajongott, hogy egész éjszaka alig voltam képes aludni egy órát. Ez okból elhatároztam, hogy Sándorral végezni fogok röviden. Ha már meg kell halnia, haljon meg minél előbb! Hanem most már arról is gondoskodtam, hogy kikerüljek minden közbejöhető kellemetlenséget. Megnyugtattam Károlát, hogy a betegség, úgy látszik, mintha kezdene jobbra fordulni. Erre a jó hírre aztán hallgattam egy egész álló hétig. Ekkor pedig menesztettem egy hosszú, siralmas levelet, melyben tudattam az érdemes leányzót, hogy — néhány nap előtt szegény jó Sándor nemes lelkének földi sátorát visszaadtuk az édes anyaföldnek! Egyszersmind bocsánatot kértem, hogy elkésve megy az értesítés; de a nagy izgalom bizony engemet is ágyba vert a haláleset alkalmával. És mellékelve elküldöttem emlékül a boldogult hagyatékából egy viseltes nyakkendőmet.
Hogy erre milyen kétségbeesett fájdalommal írt Károla, azt nem is tudom elmondani, de meg szégyenlem is.
Hanem ezzel aztán legalább vége szakadt a szégyenletes komédiának.
Azaz dehogy szakadt!
Nehány hónap múlva, úgy április közepén, egyedül búsultam benn az irodámban, mivel még most is csak egyetlen perem volt, valami képtelen követelés, melyet egy szegény kereskedő fele haszonra rám bízott. Épen az utolsó nélkülözhető ruhadarabjaimat küldöttem el a zálogházba és a hordárt vártam vissza, mikor egy egyenruhás szolga beállított:
— A nagyságos urat egy úr kéreti ide a szomszéd vendéglő éttermébe.
Izgatottan kaptam fel a kabátomat s mentem a szolgával. Na, csakhogy valahára rám is szüksége van valakinek! Remélem, most kapok megint egy klienset!
A vendéglő éttermében a szolga egy sarokasztalhoz vitt, hol két idegen volt: egy gyászruhás, szőke nő, a ki hátul ülve ujságot olvasott és egy rengeteg termetű, pakumpartos, marczona öreg úr, a ki egykedvűen dobolt ujjaival söröspohara oldalán. Amint odaértem, nyájasan bemutattam magam, mire az öreg nehézkesen fölemelkedett és megszólalt németül:
— Feuerstein őrnagy, Berlinből.
Azután meg a fiatal nőre mutatott, ki a lapot hirtelen letette s könnyes szemekkel nézett rám.
— Károla lányom!
Szinte hanyatt vágtam magam! Azt hittem, rögtön a földbe sülyedek s meg sem állok Délamerikáig! Olyasféle érzés fogott el, mint a milyet a halálraítélt érezhet, mikor a kivégzés reggelén álmából felriasztja a porkoláb, hogy készüljön az utolsó útjára. Nem bírtam szólani, csak némán meghajtottam magam.
— Bocsásson meg, kedves barátom, hogy ide fárasztottuk, — kezdé az őrnagy úr, — de önre szükségünk van, mivel önön kívül nincs a városban senki ismerősünk.
— Ké-érem! — hebegtem udvariasan.
— Különben nem fogjuk sokáig háborgatni, mert este visszautazunk már. Csak meg akartuk személyesen is köszönni a szívességét, melyet a gyászeset alkalmával irányunkban tanúsított.
S melegen szorította meg a kezem ő is, meg a leánya is.
— Aztán meg a leányom a sírt is meg akarta látogatni, a hol az a szegény gyerek pihen. S ez ellen nem is lehet kifogásom, mert az ilyes érzelmi momentumok csak a lélek nemességére vallanak. Remélem, lesz szives ma nekünk szentelni magát s még most délelőtt elvezetni a temetőbe.
— Ké-érem! — tördeltem félholtan, s megfogtam az asztal szélét, hogy az egyensúlyt valahogy megtartsam. Na még csak ez kellett!...
Az öreg úr e közben olyan mozdulatokat tett, mintha már is készülődnék, hogy induljunk. Nekem azonban ösztönszerűleg eszembe jutott, hogy pénz nélkül nem mehetek velők. Annál kevésbbé, mert okvetlen valami zárt kocsin kell őket a temetőbe vinnem, nehogy a villamoson véletlenül még összekerüljünk Sándorral.
— Ha lesznek kegyesek megengedni, — fordultam az őrnagy úrhoz, magam némileg összeszedve, — felszaladok előbb az irodámba, hogy intézkedjem, ha valamelyik kliensem esetleg keresni találna.
Voltaképen pedig a hordárt értettem a kliensem alatt, a ki a ruháim a zálogházba vitte.
— Helyes! — monda az őrnagy úr. — Sőt én is önnel tartok. Úgy is óhajtottam a lakásán is tiszteletem tenni.
Ijedten néztem rá, hogy vajjon nem bizalmatlanság ez? Hátha neszét vette valaminek, s most, hogy szerencsésen hurokra kerített, nem akar többé elszalasztani szem elől.
— Nagyon fogok örvendeni a szerencsének!
Mire felértünk a lakásomra, a hordárt már az ajtóm előtt találtam s azonnal át is vettem a pénzt.
Az őrnagy úr kedélyesen jegyezte meg:
— Hja, persze az ügyvédeknek csak úgy omlik a pénz!
— Elég tisztességesen megy, — mondám, magamban szörnyen röstelkedve. — Hála Istennek, nincs okom panaszra.
Mialatt pedig ezeket mondottam, sietve kitéptem a noteszemből egy lapot s ott helyben ezt írtam Sándornak: «Ki ne bújj a szobádból, ha kedves az életed! A berlini menyasszonyod itt van az — apjával!»
És csak úgy futtában összehajtottam s rá írva a czímet, bele nyomtam a hordár kezébe:
— Ezt akárhogy, de gyorsan juttassa az illetőhöz!
Bent a lakásomban az őrnagy úr érdeklődéssel nézegetett körűl s fejét helyeslőleg bólintgatva, fejezte ki megelégedését:
— És a jó prakszis daczára is milyen egyszerű, majdnem szegényesnek látszó iroda! Semmi flancz, semmi svindli! Látszik, hogy ön reális alapon dolgozik, nem úgy, mint a legtöbb ügyvéd szokott. Az ilyen fiatal ember az én emberem!
S barátságosan veregette meg a vállamat.
Igy beszélgettünk egy darabig, ámbár én teljesen képtelen voltam figyelemmel kísérni a vendégem szavait. Hangja csak olyanformán zsongott a fülembe, mint mikor éjszaka félálomban halljuk az ágyunkból, hogy az ablakunk alatt az utczán halkan diskurálnak. Ez a kétségbeejtő helyzet tökéletesen elkábított. Na, már most mitévő legyek?.... Hogy csináljam végig ezt a gyalázatos, veszélyes játékot, melybe az én drágalátos barátom könynyelműsége és az én ostoba gyöngeségem ennyire belesodort?... Pedig itt már nincs kitérés... csinálni kell tovább. Ezt az életösztön parancsolja. Mert az őrnagy úrnak, minden nyájaskodása mellett is, egész habitusából rettenetesen jól látszott, hogy ilyes tréfákra a természete egyáltalában nincsen berendezve.
Miután így kibeszélgettük magunkat, csakhamar elindultunk vissza a vendéglőbe. A míg mendegéltünk, az őrnagy úr folyvást arról beszélt, hogy milyen kellemes benyomást tett rá az irodám az én puritán berendezésem. Én ellenben folyvást azon tépelődtem, hogy merre vigyem őket?... Hol mutassam meg a sírját annak a gazembernek?... Végre is abban állapodtam meg, hogy — ha már benne vagyok — kihajtatok velők a rákoskeresztúri temetőbe s ott egy alkalmas sírdombra ráfogom, hogy Sándor ott álmodik Károláról. Teljes tudatában voltam elkövetendő tettem durva silányságának, de a szorult helyzet nem engedte, hogy nemesebb érzéseim tanácsát kövessem. Gondoltam magamban: az a szegény, idegen halott talán meg fogja a tettemet bocsátani, hogy tiszteletre méltó, szomorú lakását ilyen léha csalásra használom. Sőt tán roszul sem fog neki esni. Hiszen mindössze sem történik egyéb, csak egy néhány igaz könynyel több fog hullani a sírjára.
Töprengésemből csak az őrnagy úr hangos felkiáltása térített magamhoz a vendéglő előtt:
— Ah, lieber Freund!
Valami berlini ismerőse jött szembe, a ki szintén itt a fővárosban tartózkodott. Boldogan megölelték egymást s olyan zamatosan hadartak, hogy alig értettem belőle valamit. Aztán, társát karon fogva, hátraszólott hozzám az őrnagy úr:
— Pardon! Tessék csak bemenni! Én egy kissé sétálgatok itt a barátommal.
Károlát azonban nem találtam már az étteremben. A pinczérek azt mondták, hogy felment a szobájába.
Tehát utána mentem én is.
Az ajtón párszor kopogtattam, de nem jött felelet. Erre csendesen benyitottam a szobába, hol meglepő látvány tárult elém. Károla ugyanis a pamlagra borulva zokogott hangosan, feltűnően összekuszált fejjel, mintha jövetelem előtt a haját tépte volna. Megdöbbenve siettem feléje, de még mielőtt szóhoz jutottam volna, hirtelen felugrott és szinéből kikelve, szikrázó szemekkel elém toppant:
— Gonosz ember!
— De, kisasszony!...
— Hát meghalt?!
— Mi baj?
— Még kérdi? Mikor csak az előbb láttam az utczán az étterem ablakából!
— Kit?
— Sándort!
S olyan forró szenvedély csapott ki a hangjából, hogy szinte perzselte a fülem.
— Ocsmányul rászedett, elbolondított! Hanem ezért most papával számolni fog!
Azzal az ajtóhoz futott, szaporán bezárta es a kulcsot a keblébe tette.
— De, kedves kisasszony! — nyögtem elrémülve.
— Ne csináljon skandalumot! Tudja, hogy a tisztelt tatája amúgy is rabiátus egy ember!
— Innen egy lépést sem, amíg papa nem jön!
— De, az Istenre kérem, nyissa ki az ajtót!
— Szó sincs róla!
Az első gondolatom az volt, hogy erővel elveszem a kulcsot, habár nincs is a legalkalmasabb helyen. Hanem ez a leány az elkeseredés és a lázongó női méltóság olyan fenyegető erejével állott ott előttem, hogy a bátorságom végképen elhagyott. A kelepczébe jutott ember tanácstalan kapkodásával révedeztem jobbra-balra s éreztem már a közeledő halál fuvallatát. Meg voltam győződve, hogy ha valami különös isteni sugallat nem ad most tanácsot: föltétlen elvesztem!
Kétségbeesésem közepette azonban egy ötletem támadt s nyomban elhatároztam, hogy ezzel még egy utolsó kísérletet teszek. Ha aztán még ez sem segít: úgy hadd jöjjön, a minek jönni kell!
Minden eszemet összeszedve, lehető higgadtan így szóltam a lányhoz:
— Hát jól van, kisasszony! Ha már idáig julottunk, engedje meg egész őszintén beszélnem. Eddig kímélni akartam önt, de most már kénytelen vagyok elmondani a száraz valóságot úgy, a mint van.
— Ne is beszéljen, nem hiszek magának!
— Már pedig meg kell hallgatnia, mert én ebben a dologban ha nem vagyok is teljesen ártatlan, de olyan hibás sem vagyok, a mint ön gondolja.
Károla valami sajátságos, zavaros csodálkozással nézett rám, melyben megvetés, bizalmatlanság és kíváncsiság voltak összekeveredve.
Fáradtan leereszkedett a pamlagra, a mi véleményem szerint mégis csak azt jelentette, hogy a tárgyalásra szükséges fegyverszünet megkezdődött.
Nosza, én is felhasználtam a kedvező alkalmat és beszélni kezdtem:
— Fájdalom, először is ki kell jelentenem, hogy Sándor a kisasszonyt úgy, a mint megérdemelte volna, soha sem szerette.
A lány hevesen a szavamba vágott:
— Ez megint nem igaz!
— Mindjárt igaz lesz, csak tessék türelemmel lenni!
— Beszéljen hát világosabban!
— Hogy Berlinből hazajött, csakhamar megismerkedett Sándor itt egy önnél gazdagabb leánynyal.
A megsértett hiúság gúnyos mosolyával tiltakozott Károla:
— Nyugodt lehet a felől, hogy most nem gazdagabb, mert tata azóta jelentékeny összeget örökölt.
Csodálatos, hogy mikor ezt kijelentette, egyszerre feltűnt nekem: milyen vakítóan szép fehér fogai vannak, a mint beszól!
— Lehet, — mondám, mind figyelmesebben vizsgálva előkelő arcza nemes vonásait. — De Sándor akkor abban a véleményben volt. És nehány hónap múlva közölte velem, hogy szeretné önnel a levelezést valamiként megszüntetni.
A lány arczát az elszörnyűködés halaványsága futotta el.
— Én nem helyeseltem a Sándor szándékát s igyekeztem lebeszélni róla, mert meg voltam győződve, hogy az a másik lány a boldogságra nem lehet érdemesebb, mint ön. Hiszen ismertem az ön arczképét s olvastam a leveleit, melyekben szellemessége, szívjósága, odaadó hűsége ép oly világosan látható volt, mint testi szépségének előnyei az arczképén.
— Hagyjuk a bókot! — monda egykedvűen, de egyszersmind az ajtóhoz ment és — kinyitotta.
(Még csak most vettem észre, hogy milyen gömbölyű, csinos termete van!)
Aztán visszaült ismét a pamlagra s nekem is ott helyet mutatva, kissé szelídebb hangon szólt:
— Nos, folytassa!
— Rábeszélésemnek azonban nem volt Sándornál semmi eredménye. Naponta mind jobban elhidegült öntől, a mi bántott engem, mert — hiszen most már ezt is megvallhatom — eleitől kezdve, ismeretlenül is valami megmagyarázhatatlan rokonszenvet éreztem az iránt, a ki Sándornak azokat a nemes érzésű, szép leveleket írta.
Károla önkéntelenül hálás pillantást vetett rám s mindjobban szembe fordult velem és egyre elevenebb érdeklődéssel kisérte beszédem. (Ekkor győződtem meg, hogy a szemei ragyogásának nincs a földön párja!)
— Egyszer aztán, — folytatám - azzal állított be Sándor hozzám, hogy megkérte azt a lányt s most önnel már csakugyan végkép szakítani fog. És ez a nyilatkozata oly határozott formában volt mondva, hogy be kellett látnom: ennél az embernél immár nincs megtérés.
S megvallom, hogy ezen ponttól kezdve volt már az előadásomban némi kis valótlanság is. De csak annyiban, hogy a mikkel vádoló lelkiismeretemet bűnös levelezésem ideje alatt megnyugtatni próbálgattam: azokat a gondolataimat úgy tüntettem fel most Károlának, mintha azok mind a levelezésem előtt születtek volna meg a lelkemben s parancsolták volna, hogy azt tegyem, a mit tettem.
— Higyje el nekem, kisasszony, hogy sok lelki küzdelmet okozott az a gond: milyen módon intézhetnők el ezt a dolgot úgy, hogy a szivét ne sebezzük meg túlságos durván? Éreztem, hogy ha Sándort kíméletlen őszinteséggel szakítani engedem: kettős fájdalma lesz önnek, a mi nehezebben gyógyul A válás is fájni fog, de talán még jobban a csalódás, így ért meg bennem az a bizarr gondolat, hogy inkább a Sándor halálhírével fogom önt ámítani, mintsem megtudja a valót. Mert így csak a kedvesnek az elvesztését fogja megsiratni, de a csalódás keserű fájdalma nem fogja bántani a szivét. Ha már okvetlenül el kell veszítnie azt, a kit szeretett: hadd veszítse el mellékfájdalmak nélkül s legalább szerelmük emléke maradjon meg a maga vigasztaló tisztaságában. A kérlelhetetlen végzetben idővel többé-kevésbbé úgyis mindenkinek meg kell nyugodnia s reméltem, hogy gyógyulása után ön is még boldog lesz, ha nem állja útját az a bizalmatlanság az emberek iránt, melyet az első szerelem csalódása kiirthatatlanul beolthat a szívbe. Ime, kisasszony, ennyi az én bűnöm és most ítéljen felettem!
Károla mereven nézett a szemembe:
— Előbb mondja meg nekem becsületszavára: minden igaz-e, a mit most hallottam?
— Igen, kisasszony! Lehetőleg híven igyekeztem elmondani mindent.
E pillanatban a Károla arczán valami szelíd ellágyulás borulata lengett, könnytől fátyolozott szemeiből pedig a női önérzet büszkesége lövellt ki daczosan. Jobbjával a kezemet hálásan megérintve, így szólt:
— Köszönöm! Most pedig bocsásson meg, hogy annyira indulatos voltam!
— Oh, én megértem, kisasszony!
— Én pedig viszonzásul megnyugtatom önt, hogy nem irt valótlanságot, mert Sándor nekem csakugyan — meghalt.
Néhány perczig hálásan nézett rám s a végén, Sándorra czélozva, felsóhajtott:
— Mennyivel nemesebb szive van önnek!
Ez a nyilatkozata olyan jól esett, mintha bársonynyal simogatott volna. Különben is igazán elragadó szép volt! S még ha az is eszembejutott, hogy a tatája tetemes összeget örökölt: épen nem találtam benne semmi kivetni valót. A hangja is, mióta kijelentette, hogy Sándor neki meghalt, bámulatosan behízelgő, nyájas csengésű lett.
A beszélgetés hovatovább mindinkább melegedett, mintha csak két régi jó ismerős társalogna együtt bizalmasan. Végre Károla naiv őszinteséggel ezt is megjegyezte:
— Mennyivel boldogabb volnék most, ha annak idejében Sándor helyett magát ismertem volna meg!
De már erre én is megfogtam a kezét.
— Hiszen most megismert, Károla!
— De későn!
— Ne higyje! Hátha az Isten akarta úgy, hogy először Sándort ismerje meg s csak azután engem.
— Az is lehet! — sóhajtotta.
— Látja, én e pillanatban valami titkos kötelességet érzek a szivemben, hogy jóvátegyem azt, a mit vétettem maga ellen. S azt is érzem, hogy boldoggá tudnék tenni egy nőt, ha az is úgy akarná. Milyen kedves volna, ha megengedné, hogy most húsvétkor Berlinbe utazzam s kissé közelebbről megismerjük egymást.
A Károla szemében különös tűz gyúlt ki, mely nagyon hasonlított a boszúvágy tüzéhez.
Egész közelhajolt hozzám s azt felelte:
— Várni fogom!
Az őrnagy úr ebben a pillanatban nyitott a szobába:
— Nos, mehetünk a temetőbe!
Karola izgatottan tiltakozott:
— Nem, papa! Oda nem megyünk!
— Ezt nem értem! — csodálkozott kerekre nyitott szemekkel a papa.
— És pedig azért nem megyünk, mert az ügyvéd úr épen most beszélte el, hogy Sándornak szándéka volt felgyógyulása után velem szakítani.
Az őrnagy úr olyan veres lett, mint a főtt rák s egész gépiesen a zsebéhez kapott, melyben bizonyosan a revolvere állott. De Károla hozzá sietett s keblére simulva, gyöngéden czirógatta meg az arczát:
— No, no, ne haragudj, papa! Talán jobb, hogy így van. Mert az ügyvéd úr a legnemesebb ember a világon! Húsvétkor meg is fog látogatni.
Az őrnagy úr most még nagyobbat nézett, a minek németre fordítva körülbelül ez volt az értelme:
— Ja... so!?
És a temetőbe menésről nem beszéltünk többet, hanem a helyett elhatároztuk, hogy felmegyünk a Gellérthegyre, mivel az őrnagy urat egész Budapesten legjobban a czitadella érdekelte.
Én azonban előbb még haza szaladtam egy kissé: hadd lám, Sándorról nincs-e valami hír? Arra a haszontalan gyerekre most már nem is haragudtam.
Mikor haza érkeztem, nagy meglepetésemre magát Sándort találtam a lakásomon.
— Baj van, pajtás! — rohant előmbe.
— Ne beszélj!...
— Képzeld, itt vannak a berliniek! Ezelőtt egy órával láttam Károlát ide lenn a sarkon, a vendéglő éttermében! Még szerencse, hogy nem vett észre!
— Tehát még nem kaptad a levelemet?
— Nem.
— Pedig abban megírtam, hogy itt vannak.
— Hogy-hogy?... Te találkoztál velők?
— Tőlük jövök épen.
— És?...
— Minden rendben van, csak az öreg meg ne lásson valahogy!
— Na, hála Istennek! Máskülönben csinos fruska, úgy-e?
— Az ám! Húsvétkor megyek is Berlinbe.
Sándor még az őrnagy úrnál is nagyobbat bámult:
— Te!... Csak nem?...
— De igen!
A hordár lépett be.
— Nos? — kérdem tőle.
— A doktor úr nem volt otthon s a takarítónő azt mondta, hogy a levél leghamarabb az Andrássy-úton találja meg, Újvidéki tanácsos úréknál.
Most már Sándor szökött a hordár elébe:
— S oda vitte?
— Oda.
— S ki vette át?
— A méltóságos asszony.
— De csak nem bontotta fel?
— Nem is volt borítékban.
— S elolvasta?
— El s csak annyit mondott, hogy jól van.
— Jaj, van az istennyilát! — kiáltott fel Sándor, a hordárt kilökve az ajtón.
Aztán felém fordulva, kétségbeesetten csapta össze a kezét:
— No, most már Iluska is bizonyára fucscs!
S ész nélkül rohant el, hogy csak úgy döngött a folyosó a léptei alatt.