A belső szoba
szerző: Gárdonyi Géza
Vagy hat hétig nem voltam itthon, és csikorgó tél közepén érkeztem haza. Sorba raktam a hirlapokat, és belekezdtem az olvasásba.
Mingyárt a második számban megdöbbenéssel olvasom, hogy P. Jenő fiatal bankhivatalnok sikkasztott, megszökött. Száz-egynehány ezer koronát sikkasztott.
Egy orvosbarátomnak a fia.
Micsoda csapás arra a becsületes emberre! És a felesége, -valami aranygalléros tiszti családból származott büszke-nyakú asszony... És a két kis testvére: Pali meg a kis Katica. Mind a kettő iskolába jár még. Szegények, micsoda gyötrelmes szégyen nekik! Nyomott szívvel forgattam át a következő lapokat. A harmadik számban már elfogták a szerencsétlent. Hamburgban fogták el.
Felöltöztem és hozzájok siettem: talán mondhatok nekik egy vigasztaló szót. Talán csak a látogatásom enyhíti a szomoruságukat.
Útközben a közjegyzővel találkozom.
- Szörnyűség, - mondom neki, - szörnyűség! Az az úrilag nevelt reménységes jövőjű szép fiatal ember... De az apját méginkább sajnálom.
- Hát bizony...
- Siratják?
- Nem. Igen férfiasan viselkedett a doktor. Mingyár az elfogás után hozzám jött: visszakérte a végrendeletét, - mást hozott.
- Kitagadta a fiát?
- Ki. És egy vonás sem látszott az arcán...
- Dehát hogy lehet ez?
- Magam is mondtam neki. Azt felelte, hogyha nekem leoperálnák a meghibásodott karomat, éreznék-e vele azonosságot továbbra is?
- Borzasztó hasonlítás!
- De okos. Igazán bámulatos, micsoda kemény lelkek vannak a világon! Az asszony is... Az egész város bámulja őket. Persze a gőg... Oly könnyen elrugta az az asszony a fiát, mint egy rossz kalapot.
- Hozzájok megyek.
- Nohát akkor a fiut ne is említsd. Nekik az nincs.
Mentem.
Az ajtót az öreg Krisztina cseléd nyitotta ki.
- Itthon a doktor úr?
- Itthon, - felelte nyugodtan.
Levetettem a bundámat. S mégis nem álltam meg kérdés nélkül:
- Nincs baj? - kérdeztem halkan.
Elmosolyodott.
- Óh már el is felejtették.
Furcsa volt ez nekem. Hogy lehet ilyesmit ilyen hamar?... Hiszen igen szerették azt a fiut. Aki hozzájok ment, már a harmadik mondatban a Jenőről hallott, hogy milyen jó hivatalra kapott, hogy milyen előkelő családhoz hítták teára, hogy a tavaszon Párisba megy a Crédit Lyonnaise-be.
A cseléd látta a szememen, hogy csodálkozom. Vállat vont:
- Csak az első nap volt zavarodás. Tetszik-e tudni, hogy a nagyságos úr kitette az első nap a rebolos pisztolyt az iróasztalára. Ki. Hogy aszongya: Ha ide belép, lelövöm. Igen féltem...
- Dehát most már nincs izgalom.
- Semmi. Csak nem szeretik, ha valaki előemlíti.
- No hálistennek.
És szinte megnyugodott szívvel léptem be a szobába.
A család asztalnál ült. Teáztak. A doktor kezében valami orvosi revue, a doktorné kezében illusztrált lap. Lornyettel olvasta. A szoba úgy be volt fűtve, hogy a szomszéd szoba ajtaja nyitva állt. Ott azonban sötétség volt. Csak a tükör meg a rézágy lába fénylett ki a homályból. Az orvos a szokott méltóságos egykedvűséggel ült az asztalnál. A felesége is.
- No csakhogy megjöttél! - kiáltotta vidáman az orvos. Hol jártál ennyi ideig? Hallom külföldön jártál.
Vidáman viselkedtem volna én is, de - tudj' az Isten, - mégis elnehezült a mellem. Beszélnem kellett az útamról, és nehéz lélekzéssel kezdtem:
- Bizony barátom, hosszú útat jártam meg. Azért is jöttem, hogy elmondjam. Barátom, micsoda út az a Boszporuson át! Akárcsak a Balatonon hajókáztam volna.
S elmondtam nekik hogyan őrzik a Boszporust ágyuval, micsoda meglepő a Yiddiz-palota, meg a magas ciprusok közt fehérlő márványpaloták jobbról balról.
De még mindig elfogult voltam. Ők azonban nyugodtan, szinte derült arccal hallgattak.
- Konstantinápoly a Boszporusról nézve a világ legszebb városa, - folytattam. - Sokkal megragadóbb Nápolynál vagy Velencénél. Depersze csak messziről...
- Érdekes! - mondotta az orvosné.
Az orvos nevetett:
- Ilyesmi csak magyarral történhetik! Csodálkozva néztem rá. Hiszen nem beszéltem semmi történetet!
Ő azonban mosolyogva simogatta szürkülő Batthyány-szakálát, és vidám fejrázással ismélte - Csakis magyarral történhetnek az effélék.
Beszéltem aztán a szelamlikról, amelyről már csodákat olvastam, debiz én nem láttam olyan pompásnak, mint amilyen nálunk volt például a királynak az egyik jubileuma.
A két gyerek a lámpás alatt az asztal tulsó végén valami francia fordításon dolgozott. A fiu komoly szemmel szedte a szavakat a szótárból, de előbb egyenkint és halk szóval egzaminálta a leánykát, melyik mit jelent?
Egyszer türelmetlenül szólott:
- Hát nem érted: Jean d'Arc... en prison. Börtönbe vetették, no!
S egyszerre elnyílt macska-szemmel tekintettek ránk mind a ketten. A fiu susogva fordított tovább.
A beszélgetésünlc egy percre elakadt. Aztán az asszony mosolyogva fordult hozzám:
- És mondja csak: milyenek azok az orosz nők?
A kérdése meglepett. Én Törökországról beszélek, ő meg az oroszokról kérdez.
- Az orosz nők, - felelem készséggel, csakhogy beszéljünk, - láttam egynehányat: épp olyan különböző arcuak, mint a magyarok. Mégis a szőke több köztük. Láttam egynehány szép szőke orosz nőt. Különösen a hajuk szép.
A doktorné mosolygott:
- Hja az orosz nők haja... Mit szólsz erre doktor? Az orosz nők haja.
Az orvos mosolygott.
- Oroszország a hajak országa. A férfiak is hosszu hajat viselnek ottan.
Az asszony fölvett egy angol illusztrált lapot az asztalról.
- Épp az előbb néztük. Mind-mind hosszú. Épp azért szokás a szibériai deportáltak haját lenyitni, a fele hajukat.
A leányka megszólalt:
- Mi az a deportált, mamácskám?
- Rab, - felelte készséges szeretettel az aszszony, - akit deportálnak...
Elhallgatott, és egy percre mélyen behunyta a szemét.
Akkor egyszerre mintha a dobsinai barlangban ülnénk: meghidegült a levegő a szobában: Kábitó csend szakadt a beszélgetésbe. A csend percről percre gyötrelmesebbé vált. Az asszony elfehéredett, mint a gyolcs.
Az orvoshoz fordultam:
- Van-e sok beteged? Van-e valami járvány?
- Van egypár érdekes betegem, - kapott a kérdésen az orvos.
Az asszony is szinte megkönnyebbülten lélekzett.
- Volt egy érdekes betege, - mondotta a lornyetjét a szemére emelve. S a férjére nézett biztatón. Előre mosolyogta az érdekességet.
Az orvos erre elmondta, hogy egy fülig átmetszett arcú paraszt asszonyon végzett olyan varrást, akárcsak valami szabó.
- Akkár csak egy szabó! S nevetett.
Az asszony is nevetve ejtette az ölébe a lornyetjét. A gyerekek is elmosolyodtak.
- Nem lesz annak kutya baja se! - mondotta az orvos vígan. Olyan lesz a képe, mint Balázsé. Ismered Balázst?
- Balázst?
- Az uj ügyvédet. Kitünő ügyvéd!...
S elkomolyodott, elhallgatott. Végigsimogatta néhányszor a szakálát, és gondolkodó arccal bámult a cserép-kályha nyílt ajtajára, a parazsolva vöröslő tűzre.
Az asszony megnyomta az asztal fölött függő csengőt.
- Vigye ki Krisztina ezeket az edényeket.
Az orvos felocsudott:
- Járvány azonban, - folytatta, mintha nem is szakította volna félbe, - nyugodt lehetsz, nincs. Egykét tífusz, no meg a szokott tuberkulotikus betegségek.
És hévvel beszélt arról a mozgalomról, amely a tuberkulózis ellen indult.
- A mi városunkban az a baj, - mondotta fölemelt szemöldökkel, - az a baj, hogy homokkőből építenek. A homokkő felszívja a nedvességet. Főbaj, hogy kicsik az ablakok, nem jár be rajtok a napfény, és már a nép is festett szobában lakik.
És tudományos arccal maga elé nézve folytatta: - Így aztán a falon mikroszkopikus gombatelepek keletkeznek. A halál méregtelepei. Az: a halál méreg-telepei. Aki nálunk szobai életet él, mint az iparos nép is, korán elmondják rajtok a circumdederuntot. A fal, barátom, a fal, a peshedt, szoba-levegő. A fal... okozza... a fal...
S ahogy ezt a szót mondta fal, a hangja suttogássá vált, a szája nyitva maradt, - maga elé bámult. Elfelejtette, hogy beszélt. Elfelejtette, hogy hallgatjuk. Mereven bámult maga elé.
A nagy nehéz csendben fölkelt az asszony, és átsietett a sötét szobába. Bevonta maga után az ajtót.