A becsületszó
| A becsületszó szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító |
Nyikolaj Iljics Beljajev, egy jól táplált, piros arcú, mintegy harminckét éves fiatalember, akinek Pétervárott saját háza volt és gyakran járt lóversenyekre, egy este meglátogatta Irnyina, Olga Ivanovna asszonyt, akihez bizalmas viszony fűzte, vagy, amint ő szokta mondani, akivel egy unalmas, végtelenül hosszú regényt darált le. Valóban, ennek a regénynek első érdekes és lelkesítő lapjain már túl voltak; most végtelen egymásutánban jöttek a lapok, anélkül, hogy valami újat vagy érdekeset nyújtottak volna. Minthogy Olga Ivanovna nem volt otthon, Beljajev a szalonban a kerevetre dűlt le és várt.
– Jó estét, Nyikolaj Iljics – szólalt meg egy gyerekhang, – a mama mindjárt itt lesz. Szonjával a szabónőhöz ment.
A szalon pamlagján Olga Ivanovna kis fia, Aljosa feküdt, egy kecses, gondosan ápolt, mintegy nyolcéves fiúcska, akin kokett bársonykabátka volt és akinek lábaira hosszú, fekete harisnyák feszültek. Atlaszpárnán feküdt és majd az egyik, majd a másik lábát emelte a levegőbe, amivel minden valószínűség szerint azt az akrobatát utánozta, akit nemrégen látott a cirkuszban. Ha gyönge lábacskái elfáradtak, karjaival kezdett dolgozni, vagy hirtelen felugrott, négykézláb mászott ide-oda és mindent elkövetett, hogy feje tetején álljon. Mindezt a világ legkomolyabb arcával mívelte és úgy lihegett, mint valami teherhordó, mintha nem örülne neki, hogy isten ilyen mozgékony testtel áldotta meg.
– Ah, jó napot, barátom! – mondotta Beljajev. – Itt vagy? Észre sem vettelek. Egészséges a mama?
Aljosa, aki jobb kezével bal lábának hegyét fogta és a legtermészetellenesebb helyzetben feküdt, megfordult, felugrott és egy nagy, bozontos ellenző mögött Beljajevre nézett.
– Ahogy vesszük – mondotta vállát vonogatva. – Alapjában véve sohasem egészséges teljesen. Hiszen asszony és az asszonyoknak, Nyikolaj Iljics, mindig van valami bajuk.
Beljajev, minthogy nem volt egyéb dolga, Aljosa arcát kezdette vizsgálni. Régebben sohasem méltatta a fiút figyelmére s nem is vette észre, hogy a világon van. A fiú mindig ott volt a szeme előtt, de hogy minek van egyáltalában és hogy milyen szerepet játszik – mit törődik ő azzal?
Az esti szürkületben Aljosa arca, halovány homloka, tágra nyitott szeme hirtelen arra az Olga Ivanovnára emlékeztette Beljajevet, akit a regény első lapjain ismert meg. És hirtelen az a vágya támadt, hogy kedveskedjék a fiúnak.
– Gyere ide, görcs! – mondotta. – Gyere ide, hogy közelebbről vegyelek szemügyre.
A fiú leugrott a pamlagról és Beljajevhez futott.
– Nos? – kezdette Nyikolaj Iljics, miközben sovány vállára tette kezét. – Hogy vagy? Milyen az élet?
– Ahogy vesszük, előbb sokkal kellemesebb volt.
– Miért? Hogyan?
– Hát igen egyszerűen! Előbb csak zene és olvasás volt napirenden, de most francia verseket is kell tanulnunk. És ön nem régen nyiratkozott?
– Igen, nem régen.
– Aha, észrevettem. Szakálla rövidebb lett. Kérem, szabad hozzányúlnom… Fáj?
– Nem.
– Hogy van az, hogy ha egy hajszálát húzzák az embernek, az fáj, de ha sok hajszálát húzzák, egy cseppet sem fáj. Ha, ha! Tudja-e, tulajdonképpen kár, hogy nem visel pofaszakállt? Tudja, itt úgy kiborotválva és két oldalvást… itt… meghagyva a szakállt…
A fiú Beljajevhez simult és óraláncával játszott.
– Ha gimnazista leszek, kapok a mamától egy órát. Megkérem, hogy ilyen láncot is vegyen… És milyen medaillont! Papának éppen ilyen medaillonja van, csak az önén sávok vannak itt, míg az övén betűk… És benne: mama arcképét hordja. Papának most más lánca van, nem gyűrűkből áll, hanem olyan, mint valami szalag…
– Honnan tudod ezt? Szoktál-e papával találkozni?
– Én?… Nn… nem! Én…
Aljosa elvörösödött, a hazugság roppant zavarba hozta és körmével nagy buzgósággal a medaillont kezdte kaparni. Beljajev élesen az arcába nézett és így szólt:
– Találkoztok papával?
– N… nem!
– Na, mondd meg őszintén, tedd a kezed a szívedre… Hiszen az orrodról látom, hogy nem mondasz igazat. Ha már elszóltad magad, hiába. Tehát találkozol vele? Na, csak úgy magunk közt, valld be.
Aljosa gondolkozott.
– De nem fogja mamának megmondani? – kérdezte.
– Persze hogy nem…
– Becsületszavára?
– Becsületszavamra!
– Esküdjön!
– No de ilyen fickó! Hát minek tartasz engem tulajdonképpen?
Aljosa körülnézett, tágra nyitotta szemeit és így suttogta:
– De az istenért, meg ne mondja mamának… Egyáltalában senkinek sem szabad megmondania, mert ez titok. Isten mentsen, hogy mama megtudja, mert akkor mindhármunknak lesz nemulass! Nekem, Szonjának és Pelagejának… Nos, hát figyeljen. Szonja és én minden kedden és szombaton találkozunk papával. Ha Pelageja délelőtt sétálni visz bennünket, az Apfel-féle cukrászdába megyünk és ott már papa vár bennünket… Mindig a külön szobácskában ül, tudja, abban, ahol olyan márványasztal áll és ezen hamutartó… egy liba, melynek nincs háta…
– Hát mit csináltok ott?
– Semmit! Előbb köszönünk, azután mind leülünk az asztalhoz és a papa kávét és pástétomot rendel. Tudja, Szonja mindig pástétomot eszik hússal, de én nem szeretem azokat, melyeken hús van. Én hússal és kelkáposztával szeretem. Annyit eszünk, hogy délben, nehogy a mama észrevegyen valamit, mind többet igyekezünk enni.
– És miről beszéltek?
– Papával? Mindenről. Megcsókol, megölel bennünket és mulattató vicceket mond el. Tudja, azt mondja, hogy ha nagyok leszünk, hát egészen magához vesz bennünket. Szonja nem akar, de én nagyon szívesen. Persze, mama nélkül unalmas lesz, de én levelezni fogok vele! Furcsa, vasárnaponként meg is látogathatom azután, úgy-e? És papa azt mondja, hogy lovat fog nekem venni. Nagyszerű ember! Nem tudom, miért nem kéri meg mama, hogy velünk együtt éljen és miért tiltja meg nekünk, hogy meglátogassuk. Hiszen nagyon szereti mamát. Mindig kérdezősködik egészsége után és hogy mit csinál. Mikor beteg volt, a fejéhez kapott… így… és egyre fel s alá járt… fel s alá… Mindig arra kér bennünket, hogy engedelmeskedjünk neki és hogy tiszteljük. Mondja csak, igaz-e, hogy mi boldogtalanok vagyunk?
– Hm… miért?
– Hát papa mondja. Boldogtalan gyerekek vagytok, mondja. Olyan komikusan hangzik. Boldogtalanok vagytok ti, mondja, boldogtalan vagyok én és boldogtalan a mama is. Imádkozzatok magatokért és érte.
Aljosa egy kitömött madárra szegezte tekintetét és gondolkozott.
– Ú… úgy – mondotta Beljajev, meg nyújtva a szót. – Tehát így csináljátok. Cukrászdákban, kongresszusokat tartotok. És mama nem tudja?
– N… nem… Honnan tudja? Pelageja semmiért a világon nem fogja neki megmondani. És tegnapelőtt körtét adatott nekünk papa. Édesek voltak, mint a cukor! Én kettőt ettem meg.
– Hm… Nos és… mondd csak… rólam nem beszél papa?
– Önről, na, ahogy vesszük…
Aljosa fürkésző tekintetet vetett Beljajevre és vonogatta a vállát.
– Legalább semmi különöset.
– Nos, mit mond például?
– De nem sértődik meg?
– Hát még mit nem! Hát szid engem?
– Nem szidja, de… tudja… haragszik önre. Azt mondja, hogy mamát ön tette szerencsétlenné… Ön döntötte romlásba. Hisz papa olyan komikus! Azon vagyok, hogy megértessem vele, hogy ön jó, hogy sohasem kiabál mamára és ő csak rázza a fejét.
– Tehát egész egyszerűen azt mondja, hogy én tettem mamát szerencsétlenné?
– Azt. De nem szabad megsértődnie, Nyikolaj Iljics!
Beljajev felállott, egy ideig nem mozdult, azután fel s alá kezdett járni.
– Ez mégis különös, és… nevetséges! – mormogta vállát vonogatva és gúnyosan mosolyogva. – Ő maga az oka mindennek és én tettem szerencsétlenné? Az ártatlan bárányka!
Tehát egészen egyszerűen azt mondja, hogy én tettem anyádat szerencsétlenné?
– Azt… de… De hiszen azt mondotta, hogy nem fog megsértődni!
– Nem is sértődöm meg és… semmi közöd hozzá. Nem… no, ez igazán komikus. Én vagyok a tőrben – és még az oka is én vagyok!
Csöngettek. A fiú felugrott helyéről és kiszaladt. Egy pillanattal későbben egy hölgy és egy leányka lépett a szobába. Olga Ivanovna volt, Aljosa édesanyja. Mögötte, hangosan énekelve és karjaival hadonászva, Aljosa ugrándozott. Beljajev bólintott a fejével és tovább is fel és alá járt a szobában.
– Persze. Kit hibáztassanak most, ha nem engemet? – dörmögte gúnyosan. – Neki igaza van! Ő a sértett férj!
– Mi bajod? – kérdezte Olga Ivanovna. – Mi bajom? Nem akarnád meghallgatni hogy miket beszél a férjed? Szép dolgokat… Kitűnik, hogy gazember és gonosztevő vagyok! Téged és gyermekeidet szerencsétlenné tettelek! Mindnyájan boldogtalanok vagytok és csak én magam vagyok borzasztóan boldog!
– Nem értem, Nyikolaj! Mit jelentsen ez?
– Hallgasd csak meg ezt az ifiúrt! – mondotta Beljajev és Aljosára mutatott.
Aljosa elvörösödött, azután hirtelen elhalványodott és egész arca eltorzult a rémülettől.
– Nyikolaj Iljics! – suttogta hallhatóan. – Szt!
Olga Ivanovna csodálkozva nézett Aljosára, azután Beljajevre, majd újra Aljosára.
– Kérdezd csak meg! – folytatta Beljajev. – Pelagejád, ez az ostoba liba, cukrászdába cipeli őket és ott találkozókat rendez a papával. De nem erről van szó, hanem arról, hogy a papa vértanú és én gazember, gonosztévő vagyok, aki szétdúlta életeteket…
– Nyikolaj Iljics – nyögte Aljosa. – Hisz ön becsületszavát adta!
– Hagyj békében! – szakította félbe Beljajev. – Itt fontosabb dolgokról van szó, mint becsületszóról. Felháborít a tettetés, a hazugság!
– Nem értem! – mondotta Olga Ivanovna és könnyek szöktek szemébe. – Hallod-e, Ljolja – fordult fiához, – ti találkoztok a papával?
Aljosa nem hallotta a kérdést és rémülettel meredt Beljajevre.
– Lehetetlen – mondta anyja. – Mindjárt megkérdezem Pelageját.
Olga Ivanovna kiment.
– De hisz ön becsületszavát adta – kezdette újra Aljosa, egész testében remegve.
Beljajev elutasító mozdulatot tett és tovább is fel és alá járt. A rázúdult bántalomba merült el és mint eddig, nem is vette észre a fiú jelenlétét. Ő, a nagy, felnőtt ember, mit törődött most fiúkkal.
Aljosa ellenben egy szegletbe húzódott és rémülettel beszélte el Szonjának, hogy mint csalták meg, éppen az imént. Reszketett, dadogott és sírt, először életében állott kíméletlen és nyers módon a hazugsággal szemben; míg előbb nem tudta, hogy édes körtéken, pástétomon és drága órákon kívül még sok minden van a világon, aminek nincs neve a gyermeknyelvben.