A barát és ellenség
| A barát és ellenség (Költemények prózában) szerző: Ivan Szergejevics Turgenyev, fordító: Csopey László |
A fogoly, kit egész életére börtönbe vetettek, megszökött a fogságból és menekült, a merre látott ... Nyomába jártak az üldözők.
Futott az istenadta, a hogy csak birt... Üldözői kezdtek már el-elmaradozni.
De im, meredek partu folyó van előtte, keskeny, de mély folyó... Ö pedig úszni nem tud !
Az egyik partról a másikra vékony, rohadt palló vezet. A szökevény már rátette a lábát.... Azonban ugy esett, hogy a tulsó parton legjobb barátja és legkegyetlenebb ellensége állottak.
Az ellenség nem szólott semmit, csak a fogait csikorgatta, a barát pedig teli torokból kiáltotta: — «Mit mivelsz? Térj eszedre oktondi! Hát nem látod, hogy a palló rohadt? — Letörik alattad — és ott veszel!»
— «De hisz' nincs más átjáró...… nem hallod az üldözőket?» nyögte kétségbeesetten a szerencsétlen és rálépett a deszkára.
— «Nem engedem!...… Nem engedhetem, hogy elveszszél!» — kiáltott nagy hévvel a barát, és kirántotta a szökevény lábai alól a deszkát. — A szegény ember menten lebukott a vizbe és elmerült a habok közt.
Az ellenség öntelten felkaczagott — és dolga után látott; a barát pedig leült a partra és elkezdett keserü könyeket hullatni szegény, szerencsétlen barátja vesztén!
Hogy pedig önmagát vádolja amannak halála miatt, egy perczre sem jutott az eszébe.
«Nem hallgatott rám! Nem engedelmeskedett!» — suttogta bánatában.
«Végre is jobb igy» — szólt később. Sanyaru fogságban kellett volna leélni hátralevő napjait! Most legalább nem szenved. Most már könnyebb neki. Hiába, sorsát el nem kerüli senki.
«De mégis kár érte, — az emberiség nevében !»
És a jó lélek tovább ontotta könyeit balvéget ért barátja miatt.