A banda

A banda szerző: Thury Zoltán

       Operát hallgattam egy vidéki szinházban, Aidát, ha jól emlékszem. Többen is voltunk budapestiek s nagyon udvariasan, sőt egy kis leereszkedéssel tapsoltunk, olyanformán, mint a hogy a király kegyeskedik néha összeütögetni a tenyerét. A pesti ember jelentőségre vergődik a vidéken csak azért, mert pesti. Sokan, a kiket idefenn tüneményes szamaraknak ismerünk, hangadókká válnak odalenn. Csak addig persze, mig le nem kopik róluk a nimbusz, hogy: fennről jöttek. Mig odavalónak nem tekintik őket. Tehát felséges mosolygással hallgattam az operát s körül a publikum ránk figyelt. Egyszerre a nagy dobok puffogásán át nagyot bömbölt a baritonista. Meglepetve bámultunk rá, de ujra történt valami, most már odakaptuk a fejünket. A harmadik széksor végén felugrott egy ur s nem kiabált, hanem inkább nyöszörgött: - jaj, jaj, jaj... Azzal mind a két kezét a füleire tapasztotta s kiszaladt a szinházból. Néhány helybeli ur mosolyogva nézett utána, aztán meg összenéztek s az egyik vállat vont. Ebből nyilvánvalóan látszott, hogy nem tartják valami sokra azt a kis fekete embert, a ki elmenekült. Egyáltalában fura este volt, a mely azonban ezután már minden különös följegyezni való nélkül zajlott le. A felvonások után kitapsolták a lámpák elé az igazgatót is s az a hölgyek között, fekete kabátban, ünnepélyesen hajlongott s ugy mosolygott, mintha azt mondta volna az ő kedves publikumának, hogy: - no hát! mit szóltok hozzá? Kedves publikumát különben bizalmasai körében igy szokta emlegetni: - az a disznó csürhe. A publikum pedig hol gazembernek, hol meg baromnak nevezi a direktor urat, nemkülönben a helyi sajtó is. Hanem azért megvannak békességben.

Szinház után vacsorázni mentünk. Három asztal körül ültünk együtt az urakkal s az asztal végén elhelyezkedett banda hirtelen munkához látott, még mielőtt elhelyezkedtünk volna. Mellettem a járásbiró ült, szemben velem pedig üres maradt egy szék. Egyszerre nyilott az ajtó s a szinházbeli kis fekete ember kukkantott be. Mindjárt vissza is huzta volna a fejét, ha az urak rá nem kiabálnak: - gyere már be, Pista. - Jött, de jobbra-balra félénk pislogással, mintha attól félne, hogy itt készül valami ellene. Különösen a czigányra pislogott fel néha aggodalmasan s megkérdezte a szomszédját: - Miért hoztátok ezt ide? Hol a Rudi?

- Kivitték a grófhoz.

- Ugy, ugy... - az ember hirtelen értekezett a pinczérrel, hogy hozzon akármit, a mit akar, mohón evett, pár nagy pohár bort öntött magába s idegesen remegve, félfüllel mindég a czigányt vigyázva, olyanformán viselte magát, mintha valami szerencsétlenségtől tartana. Fizikai szenvedés torzította el az arczát egy-egy pillanatra, mikor a bandában nagyot nyivogott a klarinét, rángatóztak az arczán az izmok s kidülledtek a szemei abban az igyekezetben, hogy visszafojtsa magában a jajgatást. Iszonyuan kinlódott. Egyszerre csöngetni kezdett a villájával a tányérja szélén, aztán erősebben, de mert a pinczér nem jött, kiolvasta a pénzt az asztalra s a mellettem ülő ur elé tolta.

- Add oda neki, Tóni. Szervusz. - Mig a kalapját levette a fogasról, inkább csak magában sóhajtott: Minek is jöttem én ide? - Aztán egy kicsit fanyar mosolylyal fordult a többihez: - Nem volt elég nekem az opera mára? Hogy az isten akárhova tegye! - Egy széles kézmozdulattal mindenkit üdvözölve, sarkonfordult s ugy sietett ki, hogy előbb az ajtó sarkánál kereste a kilincset. - Egy pillanatra csend lett, mindenki erről a különös emberről őrölt az agyában valamit. Az urak egy része mosolygott is s olyanformán néztek össze, mint a szinházban, a mikor a a baritonista elől kiszaladt a kis fekete ember. - A főjegyzőtől vártam a magyarázatot s csakugyan kérdés nélkül is beszélni kezdett.

- Ez az ember, kérem, Dulló István, a mi rendőrkapitányunk. Azaz hogy már nem sokáig, mert föl van függesztve s valószinüleg elveszti a hivatalát. De hát nem is maradhatna meg benne az eset óta a tüzoltóbandával...

- Miféle eset volt az?

- Az ugy volt, hogy... Én a legjobban tudom, mert ott voltam. Lementem hozzá pipázni. Ő ugy ült, mint a hogy én most, előtte az iróasztal, én meg balra a fal mellett a diványon és szivtam a pipát... Egy asszonyt hallgatott ki, diktálta a jegyzőkönyvet is, meg engem is szóval tartott. Mindenfelé tudott beszélni egyszerre. - Hát - azt mondja - maga lelkem azt mondja, hogy az utczán lelte a husz forintot egy kis kék tárczában, hát a tárcza hol van? Elkallódott? Hát irja: az előállított Krisa Francziska nevezetü többszörösen büntetett - s hirtelen rám nézve, tátott szájjal keresni látszott valamit. Egyszerre felderült az arcza s nagyot kiáltott: - Ez az! Lallalallalillaló... te, az a finomság, a mi ebben van. Lehelletszerü, olyan, mint a pára, csak a vonós instrumentumok hozzák ki, kisimogatják a hurból... A Skálában hallottam - s ott tartunk, hogy elkallódott. Hát az erszények csak ugy elkallódnak, babám? Pedig az olasz nem is igazi jó muzsikus. Durva, szenvedélyes, reszeli a hegedüt... Direkt lesem a párisi nagy opera müsorát s majd megtanulja maga, babám, hogy a rendőrséggel nem lehet paczkázni. Elkallódott, hát az elkallódás már csak ugy megy, hogy a tolvaj itt a policzián is előállhat effélével - s elszaladok barátom azt meghallgatni, ha lekerül az ing a hátamról, még akkor is. A kihallgatás eredménynyel járván, a gyanu alatt álló nő visszavezettetett a rendőrség fogházába s lallala-lillaló - mehet is már.

S nyugodtan fölállott s közeledett hozzám, hát egyszerre csakugyan én is fölugrottam a diványról. Nekem is sok volt az, a mit hallottam lennről. Egy intésre iszonyu összevisszaságban dob pergett, nagy dob puffogott, sipok visítottak, trombita rotyogott el az ablak alatt. Ugy lehet, hogy lassan talán összeigazodtak volna, hanem erre már nem jutott idejük. A kapitány előbb fehér lett, mint a fal, aztán elöntötte az epe. Olyan hirtelen kapott a füléhez, mintha hegyes vassal ütötték volna át a dobhártyáját s egy pillanatig reszketett az egész teste. Azt hittem, hogy most rögtön megüti a szél s megragadtam a karját. Ő azonban kirántotta magát a kezeim közül s két kézzel kezdte el verni a villamos csengő gombjait. Mintha valami őrült nekiesnék a zongorának. Egyik gomb a rendőrkaszárnyába szólt a földszinten, a másik az őrszobába a kapu alatt, a harmadik, negyedik, ötödik a rendőrbiztosokhoz, egy másik a lovasrendőrök őrmesteréhez. Egyszerre megtelt az előszoba rendőrrel, némelyik ott kapta magára a zubbonyát s a kezében hozta a kardot, a rendőrbiztosok kezökben revolverrel utat vertek maguknak a tömegen át s lihegve álltak meg előtte, ő meg még folyton a csengőt verte s azonközben magánkivül rekedten kiabált:

- Azt a bandát hozzátok ide nekem! Azonnal! - Hogy micsoda bandát, azt nem kellett magyarázni, mert a banda iszonyuan recsegett lenn az utczán. A rendőrök bámultak. A biztosok megpróbáltak okosan beszélni vele, én is, - de hiába. Végre is olyan dühben toporzékolt, hogy attól féltem, hogy összeesik. Akkorra már kiürült a szoba. Parancs - parancs. A rendőrök egy őrmesterrel elébe vágtak a bandának, a másik részük hátba kapta őket s hozták fel a sok méltóságos, komoly férfiut a lépcsőn. A ki nem indult szépszerével, azt egy-egy lapos ütéssel biztatták a kardokkal hátul s a folyosón már üvöltve tiltakozott ki a bandistákból a polgári önérzet. A tüzoltó-banda volt tudniillik, élén egy nagyon poczakos tamburmajorral, hájasképü, kicsi, a zsirba besüppedt szemü emberrel. Szavoczky, a pék a Kis-gubacs-utczából. Azt hajtották be elsőnek az ajtón s a hogy itt látta ezt a kis embert, hát ugy esett neki, mint egy hörcsög.

- Te pék, te barom te, igy kell muzsikálni; - Hát te, hát te - s mellen ragadta azokat, a kiket csapatosan belódított az ajtón a rendőrség, - hát ez muzsika! Erre álltok össze bandába, ti rablók. - A mikor egy, a dereka köré csavart nagy trombitáju emberhez jutott, hát sziszegve ordított reá: - Te vagy az a bitang? Te?

Az bámult, kérdezte:

- Melyik?

- A melyik czist fujt czé helyett. Hát nem tudod, hogy mirevaló a kereszt? - Akkor már rázta, hogy az embernek a zubbonyáról egymásután pattogtak le a rézgombok. Az pedig igen megrémült s hebegett:

- Hogy, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusban...

- ...pofozzon fel. A kottában, te barom, a kottában.

Idáig azonban magához tért már az első ijedtségből a tamburmajor s kidüllesztve a mellét, az iróasztalhoz maga mellé letámasztva az ezüstfejű nagy botot, kijelentette, hogy tiltakozik az adófizető polgárok tekintélyének ilyen megsértése ellen. Hivatalnokot kap a város, a mennyit akar. Ha van korpa, akad kutya, a ki megegye. Hanem a város tisztes polgársága jött-mentekkel nem pótolható. - S ugy állott, mint egy szobor. A lapos fej, a korlátoltság, a poczak szoborba öntve, hanem hát mégis neki volt igaza. Hallgattunk is valamennyien, elképpedve, megdöbbenve a miatt, a mi megesett. Ez a kis fekete ember azonban már oda se figyelt semmire. Az iróasztal előtt ült és lázasan, gyorsan irt. Lassanként mindenki elhallgatott. A péket elnémította az, hogy valaki előtte olyan hihetetlen gyorsan tud irni s a papirosra bámult; a többit is megbabonázta a csend. Hallani lehetett a legyet, a mint röpülésközben hozzá érintette a szárnyát az ablaküveghez s a lélegzetét visszafojtva leste mindenki az irást. Én meg az emberem mellé huzódtam s a fülébe sugtam: - Pista, most már több bolondot ne csinálj. Rám se nézett. Irt tovább s hirtelen fölállott s azt mondta:

- Fölolvasom a végzést. A helybeli tüzoltó zenekar tetten kapatván, a mikor muzsikált s a többi s a többi... Meg ne próbáljanak többé nyilvános helyen muzsikálni, mert lecsukatom az egész bandát. Elég nagy a tüzoltó-kaszárnya udvara s a környék is lakatlan, értették?

A pék megint fölvette az ezüstbunkós botot s önérzettel jelentette ki:

- Tiltakozom...

- Mars!

Persze, hogy ilyenformán nem igen maradhat meg a hivatalában a fiu. Pedig derék gyerek. Azóta már népgyülések is voltak. A polgárság elégtételt követel s meg is kapja, mert hát csakugyan mindenki ugy fujja a maga trombitáját, a hogy telik tőle. Nem igaz?

- Dehogy nem.