A bacchánsnő

A bacchánsnő szerző: Albert Samain, fordító: Tóth Árpád

Bacchánsnő

Szerelmem győzhetetlen. És szerelmem kegyetlen.
Vannak, tudom, szivek, mint a harmat s a hó,
De engem, meztelent, a kéj mindenható
Talpa tipor, s ragály lakik az én szivemben.

Lágy az én ajakam, és az én csípőm érett,
Mint két súlyos gyümölcs, emlőm halkan lelankad,
S mint csóktanyák vén tükrén vak karcolások vannak,
Testemen harapások emléksebei égnek.

Így, már fanyar szépséggel, készítek új igákat,
S lankadt törzsem feszítve, még dölyfös daccal győzök,
Hisz nyakam hajlatából bőrömbe mérgeződön
Ezernyi szerelem édes jószága árad.

Szikkadt szivembe nincs más, csak hamu s törmelékek;
De hogyha vérem zajdul: ím, egy királyi férfi! ─
Megreszketek, s egyetlen pillantása ugy éri
Bensőm, mint roppant villám, mely lesújt és eléget.

Nagyúr avagy paraszt, körülkarolja vágyam,
S egyszerűn, mert a nyafka édelgést megvetem,
Ajkam az ajka közé, fogára temetem,
S lázas kezeim vonják, hol vár széles, nagy ágyam!

Óh, láz, arany vihar, tombolj, s hamvassz el engem,
Hisz aztán szívem úgyis csak pernyés rongy marad,
S az ébredés, mit őrült s szilaj kéjem arat,
Csak ez: ocsúdni tompán és zsibbatag merengnem.

S merengek: vége hát, jaj se zeng, könny se hull ma,
Mély karikái völgyén szemem lustán pihen,
Óh, ki mondhatja meg, setét mélyeiben
Ki nyugszik temetetlen, hány átokverte hulla?...

S jaj, nincsen egyebem, csak ez a kéj-robot,
A tűnő perc szivemben nem hágy, csak ravatalt.
Hol a tegnapi láz?... óh, hol a kifacsart
Gyümölcs nedve, ha héját hátad mögé dobod?

Föl hát, vágyam, komor kés, a szíveket metéld,
Hogy akit csókolok, köztük egy se legyen,
Ki tüzes ágyamon lázas-reszketegen
Ne érezné a nyílt sír hideg lehelletét!

Jöjj, láz, te véghetetlen, mit ínaszakadtán bír
Csak átélni a test, míg fájva, újra gerjed;
Óh, szakadatlan csókok, óh, szakító gyötrelmek ─,
Így lettem halavány én és mindörökre mártír.

E lázadt szenvedélyt hiába ostoroznám,
Józanság és szemérem hogy szállna szembe véle?
Ha roppant szava zeng, mind elcsitulnak, félve,
Mint a sivatag éjjel, ha bőmből az oroszlán.

Óh, örök vízió, mely setéten igéz:
Hogy egyszer majd Halál s Kéj, két ősi vérrokon,
Testemnél, víni készen, egy fénylő alkonyon
Találkozik, s szemük véresen összenéz!...

Mindegy. Utamnak végét akármely végzet lesse,
Megyek, büszkén; s csillagzó fényben, bibor teremben
Jószágom hadd viruljon, kacagásom hadd zengjen,
S szemem mezítelen kínáljon kéjt!... De este

Olykor a fülledt ágyon két árva, bús karom
Vonaglik, s átráng rajtam a csömör csüggedése,
Üres szivembe kong az óra zord ütése,
S levetném a kéj súlyát, mint igát a barom.

Érzékeim pihennek, meghajszolt párducok...
De kétes csendjük kész már a rémült, új rohamra,
S már hallom is, jaj, hallom, ugat a messzi falka,
És talpra szökkenek, s hajam vadul lobog...

Óh, futni... beh elfutnék, hajolni hűs kútfőre
Vagy nézni enyhe égre, mint kicsi gyerekek,
Az égre!... Ám Apolló ott nyilat ereget,
A szép és gőgös isten, s a nyilak lángesője

Megőrjít, s földre döf, s dühöm az égbe marna!
De trónján süketen s vakon a Végzet ül,
S lelkem, kéjre ítélve és menthetetlenül,
Sír, és hogy ne is lásson, szemeit eltakarja...

De most csitulj, szivem... Fel, flóták s rézdobok!
A fáklyák véres lángot löknek az éjbe szét;
Déli szél langyos szája szítja csípőm tüzét,
S az árnyban lent közelgő lovak lába dobog...

Balsors reá, ki most gyanútlan ott üget lenn!
Félmeztelen kihajlok a nagy fekete ajtón,
S úgy hívom, mint halódó, ha inni kér, sohajtón...
Már jő! Balsors reá! Mert része lesz kegyemben!

Szerelmem gyözhetetlen! És szerelmem kegyetlen!