A büntetés
szerző: Thury Zoltán
- Nem lehet, nagyságos ur. Nem lehet és pássz, tessék megelégedni ezzel.
- Nincs pénze, azt akarja mondani?
- Van.
- Hát csak nem akar adni?
- Nem akarok adni.
- Azt kivánja talán, hogy kunyoráljak magának?
- Akkor se adok. S ha nem jött volna ide, hát én mentem volna el a nagyságos urhoz, hogy elintézzünk valamit. A váltókkal tudniillik, amiket a multkor tetszett rendezni prolongáczióval. Hogy hozzáirtuk a régiekhez a kamatot. Ezek helyett kérek ujat.
- Legfönnebb hozzáirjuk az uj összeget. Rongyos ezer forintért csak nem kellemetlenkedik. Ha apám meghal, hát a lajbizsebemből kifizetem az egészet. Én magával tartok összeköttetést efféle dolgokban. Most hirtelenében nem kereshetek másik embert. Ha ki akarja használni szorult helyzetemet, beszéljen magyarul.
- Nem akarom. Nem akarok nagyságos ur semmit.
A fiatal ember megfordult s az ablakhoz ment és kibámult rajta a magas szürke, nyirkos kőfalra, amin innen mint valami kiszivattyuzott mély kut feneke, sötét, pocsétás, piszkos volt az udvar. A másik ember fáradtan nézett utána s egy ládáról a mellette levő székre nyalábolt át egy halom ócska ruhát. A láda hatalmas vaspántokkal volt körülszögezve, nagy rozsdás kulcs nyitotta s pár szivarskatula volt benne, meg könyvek és kötegekbe kötve sok irás. Ezek közül vett elő egyet s miután lecsukta a ládát és megint rádobta az ócska holmit, szétrakosgatta az irásokat az asztalon. A hogy zizegett a papir, a fiatal ember is visszafordult az ablaktól, leült a kis ócska iróasztal külső oldalán arra a székre, amelyről az imént fölkelt s fölkapva a fejét, egy türelmetlen vállvonítással kérdezte, hogy: mi lesz.
A bolt mögötti kis szobában voltak. Künnről néha hallatszott egy kolomp, amit megütött a boltajtó, a mikor kinyitotta egy-egy vevő. Innen zöldfüggönyös alacsony üveges ajtón át lehetett a kis, homályos szobába bejutni. Ebben a mocskos lyukban végezte a voltaképeni üzleteit Bodor Gergely, a boltos. A külső helyiség ennek csak olyan detailja volt, aminek révén fenn lehetett tartani az összeköttetést a köznéppel is. Onnan is cseppent valami a kis szoba sarkában levő vasas ládába a korlátlan hitel révén, amivel például a pálinkát valósággal kiöntötte az utczára Bodor ur, hogy aztán aratás után pörrel, liczitáczióval beszedje az árát. Az üzlet igazi publikuma azonban az urakból tellett ki. Megszorult urakból, gyerekemberekből meg könnyelmű idősebbekből is, akik ismerve a járást, épen csak átmentek a bolton s a kis sötét iroda zöld függönye mögött tüntek el. Két nagy, telhetetlen, sóvár szem világított utánuk a pult mögött foglalatoskodó boltosné sovány száraz arczából. Bodor kölcsönöket adott rettenetes kamatra. S olyan gyanus váltókkal manipulált, amelyek már csaknem tömlöczbe juttatták néha. El volt adósodva azonban nála a birói kar egy része is, a városka egész kaputos osztálya. A sötét zugban meghuzódva, hetekig át se lépve a háza küszöbét, penészszinü, fakó arczából kicsillogó parázs szemével átlátta az egész várost. Keresztülnézett a házak falán s oduja sarkába, az ócska iróasztal mögé húzódva nem várta, hanem leste, hogy ki jön. S kitanulmányozta a remegő meg olykor dölyfös, parancsoló, máskor alázatos sokféle hangot, ami künn megkérdezte, hogy: itthon van Bodor ur... Ismerte a kolompot, ahogy kongott, tudta, hogy paraszt-e vagy ur és micsoda ur, aki jön s gyülekezett a ládájában a sok irás-paksaméta, kötelezvény, váltó, betáblázás. Ő volt a pók, a ki a városka vérét szivta, mig látszólag még csak nem is gyarapodott. Se földet, se házat nem vett, betétei nem voltak a takarékpénztárban. A felesége esztendőkig hordott egy-egy kopott réklit, őt meg senki se látta más kabátban, mint egy hosszu, bő, szürkében, amiről foszlányokban csüngött ki a bélés. Panaszos szatócsnép voltak, ő meg az asszony, a kiket tönkre tesz a sok czifra bolt. A ház másik szárnya, a lakás azonban már némi jólétre vallott. Ennek a salukáterei mögül fehérbőrü, finom, a szobai levegőben felnőtt halovány gyerekek néztek ki az utczára s mintha külön urnője lenne a háznak, mint a boltnak, egy katonás, száraz vén kisasszony strázsált mögöttük. Egyáltalában olyanforma látszata volt a dolognak, mintha a szép ház nem is tartoznék a bolthoz s csak néha nézett át napközben hol az asszony, hol a férfi a gyermekekhez. Hátul, a konyha felől, mintha csak besurrantak volna s más ember lett mind a kettő arra a kis negyedórára, a mit ellopott az élettől. Az asszony még tartózkodóbb, mintha a vén kisasszony előtt restelte volna a nagy elérzékenyedést, a férfi azonban egészen felolvadt a gyermekei között. Néha az ölébe, a mellére rántotta mind a négyet, leányt, fiut vegyesen s valósággal belefulladt a gyermektömegbe, ami elömlött rajta. Végigfolytak az arczán a könnyek s végtelen boldogságban mosolygott, ha a haját tépázták vagy ölelték, simogatták később, amikor nagyobbacskák lettek. Nagy pénzeket adott a vén kisasszonynak, rendeleteket, hogy kinek mit kell venni s megigért mindent, amit csak kértek. Mikor beszólott a boltból a csengő, ugy megremegett, mintha valami nagy kötelességre figyelmeztették volna és sietve ment át az udvaron a rozoga, piszkos kis épületbe. A kik figyelték ezt az életmódot, azt mondták, hogy a gyermekeit távol tartja a mocsoktól, amiben könyökig vájkált s egyszer majd, ha olyan gazdag lesz, amilyennek lenni akar, elmegy valamerre becsületes embernek. Virilista lesz valami idegen városban. Addig is azonban néhányszor még meg kellett jelennie a város publikuma előtt. Egy pár temetés indult ki a házból. Két leánya halt meg rövid egymásutánban. Ő se gyászolt azonban s az asszony se, csak hirtelen megőszültek. Aztán később ujra meghalt egy leánya - s most már csak egy fiúcska, meg egy kilencz-tiz esztendős leányka mögött zsandárkodott a vén kisasszony.
Ahogy ült az asztal mellett s mereven bámulta maga előtt a papirosokat, a fiatal ember izgatott lett s hogy magára fordítsa a figyelmét, megrázta karjai alatt az asztalt. Bodor mintha csakugyan erre ébredt volna föl. Megborzongott s majdnem csodálkozni látszott azon, hogy nincsen egyedül. Lassan elgondolta, hogy miről is volt szó s a fiatal ember feje fölött elnézve, mintha a mestergerendának beszélt volna.
- Igen, ezt intézzük el, - s kihuzott a papirosok közül két váltót. - Nehogy szólani tessék róla az asszonynak, ahogy kimegy, mert megöl engem. Nem tud róla. Azt hiszi, hogy még mindig gyül a vagyon, pedig apad. Az egyik váltó ezerkilenczszáz forintról szól, a másik kétezernégyszázról. Ez négyezerháromszáz. Kapott érte a nagyságos ur hatszáz, négyszáz, nyolczszáz, háromszáz, tehát kétezerszáz forintot. Ennyiről adjon egy váltót s ezt a kettőt viszszaadom.
A fiatal ember eltátotta a száját.
- Csak nem?
- De igen. Nyolcz százalékot fizet érte. Igy cseréltem ki már néhány urnak a váltóját s lassanként mindenikre rákerül a sor. Nem kell a pénzük. Csak a magamét akarom. Nem akarom, hogy akárki is tudjon róla, mert akkor fülébe jut az asszonynak is, hogy mit csinálok és megöl. A multkoriban alig tudtam elhallgattatni egy parasztot, aki idejött hálálkodni, mert kiigazítottam az adóslevelében a summát anynyira, amennyit becsülettel követelhetek tőle. De hát az paraszt volt. Az urak azonban megértik, hogy miről van szó...
A fiatal ember elképedve bámult rá a penészes arczra s majdnem magában mormogott:
- Én nem.
Bodor lassan emelte föl rá a pillantását. Az arcza majdnem ijesztően komor volt, szomoru, majdnem kétségbeesett, de mintha a barázdái mélyén derengett volna valami megnyugvás. A fiatal ember nézése konokul rátapadt s erre lassan, perczről-perczre elhomályosodott a pillantása s nehezen törve magának utat az össze-vissza szántott arczon, megindult a szemeiből a könny. Fölállott s lassan, nem is törődve azzal, hogy hallgatják-e vagy nem, beszélni kezdett. Épen csak kifigyelt néha, hogy nem hallgatja-e a beszédét az asszony.
- Én már egészen becsületes ember leszek. Engem ugyan nem kap rajta semmiféle gazságon se a törvény, a mire fütyölök, mert amig pénzem van, az enyém a törvény, hanem az Isten. Nagyon vigyáz engem tudniillik s olyan szépen berendezte a dolgot, hogy amint valami nagyobbfajta gazságot csináltam, rögtön elvett tőlem egy gyereket. Az a szamár asszony ott künn a reczepteket vizsgálja éjszakánként, meg mindenféle doktorkönyvekkel rontja a szemét, hogy vajjon mi bajuk lehetett, én azonban napra ki tudom mutatni, hogy az én megbüntetésemre jött a halál ujra meg ujra. Azt se mondom, hogy tessék elhinni. Ne higyje. Azonban itt vannak tények.
A fiatal ember önkénytelenül hátrahuzódott a széken s gyanakvó pillantással, félszemmel nézett föl az emberre.
- A dátumok. Nyolczvannyolczban, augusztusban rendeztük a donga- és épületfaüzlettel azt a bukást, aminek a vagyonom alapját köszönhetem. Ha ugyan van köszönni való benne. Rengeteg kisiparost és munkást károsítottunk meg. A bőrüket lehuztuk. Én meg a társam tudniillik. A mikor a mi megvesztegetett embereink megcsinálták a számadásokat s az iroda ablakai alatt egy csomó ember a feleségével összebújva sírt, - azt mondja itthon este az asszony, hogy a Tóni a torkát fájlalja. Majd elmulik. Három napra rá kiterítve feküdt Tóni. Ugyanazon a héten halt meg a kompanistámnak az egyetlen leánykája. Hát ez csak tiszta dolog. Akkor még nem tudtam én se. Most a nagyságos ur, ugy-e azt mondja, hogy véletlen is lehetett...
- Persze.
- Jó. Aztán elkezdtem forgatni a pénzt. Az asszony künn a boltban forgatta, én idebenn. Hogy hogyan, hát azt tudja a nagyságos ur. Szeretnék nem beszélni róla. Elég az, hogy huszárönkéntes ur is volt az adósaim között. Nem mondom meg a nevét. Ugy is rájön arra, hogy ki volt, ha tovább mondom a történetét. Tartozott már rengeteggel s egyszer aztán ennek a tetejébe egy olyan váltót is hozott, a mire az apja is ráirta a nevét. Én tudtam, hogy hamisította a váltót s épen azért adtam rá valamit. Mikor lejárt, odaadtam az ügyvédemnek, az bemutatta az öregnek s én vártam itt, hogy majd jön a vén ember, lármát csap, egyezkedni akar. Dehogy. A gazdag nagy ur egy pillantást vetett a váltóra, fehér lett mint a fal s bement a másik szobába és szégyenében, gyalázatában agyonlőtte magát. - A Vilma leányom régen köhécselt már, hanem aznap esett ágynak. Akkoriban én nem sokat törődtem ezzel. Nagy pénzt vesztettem s félőrülten adtam rá magam arra, hogy behozom a veszteséget. Ami gyanus, piszkos váltóm volt, azt egyszerre pöröltem. Aki agyonlövi magát, hát jól teszi. Én nem maradhatok kárban. Nekem gyermekeim vannak. Négy gyermekem. Nekem gyüjteni kell. Le kellett hozatnom Pestről egy arravaló ügyvédet, mert itt senki se vállalta s éhesen lestem a pénzemet. A leányomhoz is csak ritkán mentem be. Észre se vettem, hogy napról-napra halványabb, gyöngébb s hogy hozzá hasonló kezd lenni a kisebbik is. Nyertem a pöröket, rettenetes diadalt éreztem, tapostam a könynyelmü urakon, itt sírtak nekem, hogy ne tegyem tönkre őket, de tönkretettem őket s rengeteg pénzem volt és el se hittem, nevettem, amikor azt mondták, hogy mig én benn voltam az egyik pörben Szurákon, meghalt a leányom. Egy hétre rá a másik. Hogy lehet az, amikor ennyi pénzt szedtem nekik össze. S megbutulva, mintha kalapácscsal fejbevertek volna, kábán ültem itt a szürkületben hetekig s töprengtem a dolog felett, s beláttam, hogy: hohó, igy ez nem megy. Az uzsoratörvény nekem nem imponál, hanem hát ugy látszik, hogy ezt találták ki ellenem. Maga az Isten szólt bele a dologba. - Jól van, - mondta s mintha csakugyan mondta volna is itt egy este, mintha azon a széken ült volna s fenyegetett - ha te nem félsz az emberektől, hát majd megtanítlak én, még van két gyermeked. Az se lesz. Aztán edd meg a pénzedet. Fald fel. - Megrendültem uram - és azóta próbálom engesztelni. Hát ez az kérem s ezért nem adok én kölcsönt arra való számítással, hogy majd valaki meghal. Mint a hogy a mostani esetben a nagyságos ur az öreg nagyságos ur halálával biztat. Egyebekben pedig nekem a nagyságos ur egy krajczárja se jó. Saját birtoka nincs. Arra adnék nyolcz perczentre. Azt megteszi a takarékpénztár is. Nem? Azt nem veheti rosz néven az Isten. Vagy igen?
A fiatal ember fölkelt s vette a kalapját is.
- Nem.
A boltos kisérte az ajtóig és a fülébe sugdosott:
- Odakünn ne szóljon semmit. Köztem és az Isten között ez a dolog egészen privát ügy. Csak elrontaná az asszony, ha beleszólana. Pedig hát az övé is ez a két megmaradt gyerek.