A bútorozott szobákban
| A bútorozott szobákban szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító |
– Hallja-e, tisztelt barátom! – rohant rákvörösen és dühtől tajtékozva a 47.-ik számú szoba bérlője, Nasatirina őnagysága, az ezredesné a szálló tulajdonosának. – Vagy más szobákat ad nekem, vagy kiköltözöm az ön átkozott garnijából! Hisz ez valóságos lebuj! Hát értse már meg ember! Felnőtt leányaim vannak és itt nem hall az ember éjjel-nappal egyebet, mint aljasságokat! Hiszen ez tűrhetetlen… Éjjel-nappal! Néha olyasminek fohászkodik neki, hogy az ember egyszerűen rosszul lesz. Mint valami kocsis! Még ezer szerencse, hogy szegény leánykáim semmit sem értenek belőle, mert különben az utcára kellene menekülnünk… No tessék, most megint beszélni kezd éppen! Hallgassa csak!
– Hja, kedves barátom, ennél én egy sokkal érdekesebb esetet tudok, – szólalt meg a szomszéd szobában egy rekedt basszus. – Emlékszel-e Druzskov hadnagyra? Nos hát ez a Druzskov egyszer a sarokba kergeti a sárgát és amint ilyenkor rendesen szokták, felemeli az egyik lábát… Hirtelen valami éles risszanás hallatszik! Először azt hitték, hogy keresztüllyukasztotta a biliárdasztal posztóját, de mikor jobban odanéztek, hát látták, hogy az a ruhadarabja, melyet Ádám még nem ismert, az egész varrás mentén szétrepedt! A bestia olyan erővel rúgott játék közben hátra, hogy egyetlen varrás sem maradt épen… Hahaha. Te, hölgyek is jelen voltak… többek között Okurin hadnagynak, ennek az álomszuszéknak felesége is… Okurin dühös lett… Hogy viselkedhetik felesége jelenlétében ilyen illetlenül? Szót szó követett… Hiszen ismered emberünket… Okurin elküldi Druzskovhoz segédeit, de Druzskovnak is van esze és azt mondj a… hahaha… és azt mondja: Ne hozzám küldje a segédeit, hanem ahhoz a szabóhoz, ki ezt a nadrágot varrta, mert hiszen ő az oka! Hahaha… hahaha!
Lilja és Mila, az ezredesné leányai, kik az ablaknál ültek és friss arcukat tenyerükre támasztották, elpirultak és elmosódó szemecskéiket lesütötték.
– Na hát hallotta? – folytatta Nasatirina ő nagysága, a szállodáshoz fordulva. – És ez, az ön véleménye szerint: semmi? Én az ezredes felesége vagyok, uram! A férjem kerületi parancsnok! Nem fogom tűrni, hogy egy ilyen kocsis, úgyszólván a jelenlétemben, ilyen aljasságokat merjen beszélni.
– Nem kocsis az az úr, méltóságos asszonyom, hanem vezérkari kapitány, Kikin, vezérkari kapitány… Nemes…
– Ha annyira megfeledkezik nemesi voltáról, hogy fiákerkocsis módjára beszél, csak annál nagyobb megvetést érdemel! Szóval, ne beszéljen, hanem intézkedjék!
– De hát mit tehetek, méltóságos asszonyom? Nemcsak ön panaszkodik, mindannyian panaszkodnak, – dehát mit csináljak vele. Ha bemegyek hozzá és lelkiismeretére akarok hatni: „Gannibal Ivanics! Ez mégis csak kínos dolog!” – mindjárt összeszorított ököllel ront rám és ilyesmiket mond: „Akarsz valamit megkóstolni?” stb. Botrány. Ha reggel felkel, a folyosón, bocsásson meg, ingben és alsóruhában kezd sétálgatni. Vagy részegen, pisztolyt kap kezébe és egyik golyót a másik után küldi a falba. Nappal iszik, éjjel kártyázik... És kártya után jön a verekedés... Az ember szégyelli magát a bérlők előtt!
– Hát mért nem mond fel ennek a szörnyetegnek?
– Hja! Az ilyen embert nem könnyű dolog kifüstölni… Három hónappal adósom, de már nem is akarjuk a pénzünket és csak azt a kegyet kérjük tőle, hogy költözzön el… A békebíró a szoba elhagyására ítélte, de egyik fellebbezést a másik után nyújtotta be és ily módon húzza a dolgot… Ilyen szerencsétlenség! És amellett milyen ember! Fiatal, szép, művelt… Ha nem részeg, nem képzelhető nálánál kedvesebb ember. A minap józan volt egyszer és egész nap leveleket írt szüleihez.
– Szegény szülők! – sóhajtotta az ezredesné.
– Persze! Nem élvezet, ha az embernek ilyen züllött fia van. A garni-szállókból kikergetik és nem múlik el nap, hogy valami botrány miatt ne kerülne a bíróság elé. Szerencsétlenség!
– Szegény, szerencsétlen asszony! – sóhajtotta az ezredesné.
– Nem házas, méltóságos asszonyom. Hogy is lenne házas! Hálát adhat az istennek, hogy a maga fejét megőrizheti épen…
Az ezredesné egyik sarokból a másikig ment és újra vissza.
– Tehát nem házas? – kérdezte.
– Nem, méltóságos asszonyom.
Az ezredesné megismételte az előbbi sétát és megfontolt valamit.
– Hm!… Nem nős… – mondotta gondolkodóba esve. Hm!… Lilja és Mila ne üljetek az ablaknál… léghuzat van! Milyen kár! Még egészen fiatal ember és már ilyen züllött. És miért? Mert nincs mellette senki, aki jó befolyást gyakoroljon rá, egy anya, aki… Nem nős? Hát persze… persze… Hát kérem, legyen olyan szíves, – folytatta az ezredesné némi gondolkozás után szelídebben, – menjen el hozzá és kérje meg nevemben, hogy… tartózkodjék… olyan kifejezésektől… Mondja meg neki: Nasatirina ezredesné kéri erre… leányaival együtt lakik a 47. számú lakosztályban… birtokáról jött be a városba ...
– Parancsára.
– Vagy csak annyit mondjon: Az ezredesné leányaival. Legalább kérjen bocsánatot… Délután mindig itthon vagyunk. Mila, kérlek, tedd be az ablakot!
– Ugyan mondja meg, mit akar attól a züllött alaktól? – mondotta Lilja vontatottan, mikor a szállodás kiment. – Ilyen embert meghívni! Egy részegest, botrányhőst, lumpot!
– Ugyan hallgass, ma chére!… Ti mindig így beszéltek – és pártában maradtok! Hát mi van abban? Olyan, amilyen, de azért még nem kell őt megvetni… Minden dolognak meg lehet a maga haszna. Ki tudja? – sóhajtotta az ezredesné, miközben gondokkal terhes pillantást vetett leányaira. – Talán ez a sorsotok. Mindenesetre öltözködjetek kissé jobban fel…