A bús férfi panaszai
szerző: Kosztolányi Dezső
Szülõföldemnek bús határa, hajh,
elér-e még a bánat és sóhaj?
Mert hozzád többé nem visz a vonat,
csak így emelhetem rád arcomat.
Gyermekkorom, áldott gyermekkorom,
te hontalan, hozzád kiáltozom.
Bölcsők, koporsók, temetői por
és templomok ormán az estbíbor.
Kis iskolánk, amelybe a harang
oly édesen beszélt, akár a lant.
Lombok, virágok és színes kavics
a sínek mellett. Hullámos Palics.
Hold, nyári bál, rakéta, kéjes ég,
s a szélbe -- karcsú lányok -- jegenyék.
Szívembe húsz év gazdagsága s lágy,
édes-halálos méz: a vágy, a vágy.
Fejemre kulcsolom a két kezem,
és koravénen rád emlékezem.
Vagyok szegény, ki semmit sem akar,
harmincnégy éves, elfáradt magyar.
S nem kérdezem, az ég ragyog-e még,
Azt sem kérdezem, hogy vagyok-e még?