A bölömbika
szerző: Tompa Mihály
Derűlt az ég, - épen napszállta van.
A puszták tava zsibong hangosan;
Ezer madár csapdos, hápog, riad,
Egyik el-űl, másiknak most virad.
Csendesen áll a tó piros vize,
Mint egy nagy vérpad veres szőnyege;
Fölé, hosszú sötétlő pallosúl
A sás kardjának megnőtt árnya nyúl.
Körűl, dús rétség s illatos mező,
Melyen selyemfű s bokros perje nő;
Hol a pitypang kevés idő alatt
Megőszül és korán kopasz marad.
Halványúl a tó, - s míg sik tűkörén,
A nagy vizi pók korcsolyázva mén:
Szárcsák csapatja óvakodva gyűl,
S a kotorványon hosszu sorba ül.
Az esthajnal világa majd el-ég;
Egyes kurjantás a távolba még:
Lassan... lassan csend áll be mindenütt;
- Keleten a hold halványan kisüt.
S mint az órjás, kiről szól a rege,
Hogy álmában is nyitva van a szeme:
A puszta mély csendben nyugszik... csupán
A nagy kerek tó fénylik homlokán.
Rögtön moraj zudúl a víz alatt,
Titkos erő rázván meg a tavat;
S hullámiból, amely törik, zuhog,
A partra lép egy hófehér tulok.
Megrázkodik, - s hosszan nyulván neki,
Türkös fejét kevélyen felveti;
Bús bömbölése rengve hallik a
Nyugvó éjben. Ez a bölömbika.[48]
Mint mikor felszáll nagy galambcsapat:
Megzúdul ott fenn a lég, - a tavat
Repűlő tündér közelíti meg, -
Ölében két hattyufiú sipeg.
'Én a madarak tündére vagyok!
Tiéd a tó; e sűrü nádasok
Homályiban, csendes biztos helyen
Engedd e két árvát elrejtenem.'
»Legyen...!« szólalt meg a bölömbika.
S kövér kákások bolthajtásiba
Rejtvén a tündér a két állatot,
Monda nekik: 'meg se moccanjatok!'
Ezzel a légbe felemelkedett.
'El ne áruld aztán szegényeket',
Szólt a bikához, - s ez felelt neki:
»Egy tolluszálok sem fog esni ki.«
Most újra megzudúl a levegő,
Egy óriás holló csattogva jő:
Háromszor szállja a tavat körűl,
Aztán károgva fűzfa-galyra űl.
Ez a rosz holló, aki valaha
Vérszomjazó rabló lovag vala;
De vétkeért sok század óta már
Holló képében elátkozva jár.
Mert olyan volt ő, ki élvezetet
Szörnyű vérontás utján keresett;
S kiket legyilkolt nagy kegyetlenűl:
Holló-fiaknak hányta étekűl.
De a mérték betelt, egy éjszaka
Szobáin károgó zaj támada;
S nagy holló törve ki az ablakot,
Elszállt: - s a lovag nem találtatott.
Ez a rosz holló! és a vér gonosz
Szivének most is fő gyönyört okoz;
Üldöz, legyilkol sok szegény madárt,
Erővel egynek, másnak csellel árt.
Imígyen tett a hattyu fészkivel, -
Belőle két tojást lopván visz el;
S szól kárörömmel: megiszom... de nem!
Jobb lesz mind a kettőt kiköltenem!
Egy ó sasfészket kitatarozott,
S űlvén a tojást, szólt az átkozott:
Kikél... megnő... ez kedvesűl marad;
Amaz megenni lesz kövér falat!
S míg anyjok meghalt a nagy bú miatt,
Kikeltek, nőttek a hattyúfiak;
S maholnap rútul veszne mindenik...
De a mentő tündér megérkezik.
A rosz holló méregre gyult, midőn
Üres fészket talált a hegytetőn;
De a szagon haladva biztosan:
Nagy károgással a tóig rohan.
»Te jós madár! mi jó, mi rosz vagyon
Megírva a jövőrül hangodon?«
Kérd a bika s a holló mond neki:
»»Jobb néked arról mit se sejteni!
Bárcsak ma engem más ne bántana...!
Tudd meg: ez az éj átkos éjszaka...!
Minden veszély, baj most fogantatik;
Hah, szörnyüség! mi ér még hajnalig...?
Holott vendég hál e baléjszakán,
A hely végpusztulásra jut korán;
Kivész ha fa, ha barlang összehúll;
A tó kiszárad, - a bozót kigyúl.««
Ez álnok szóra a bölömbikát
Rögtön ijedség borzogatja át:
»Ha a tó kiszárad...?« kérdi hevenyén,
»»Ugy van, - por és gizgaz terem helyén!««
»Hah, mit miveltem kába én! ki csak
Most adtam szállást két hattyúfinak!«
»»Siess... siess, riaszd ki, ugy veszély
Nincsen, ha még nem alszanak, ne félj!««
Most a tulok vadul bömbölni kezd,
S a tóba ront, gázolva törve ezt;
Megrebben a két árva a zajon,
S nagy vergődéssel a partig hatol.
S alig lépnek ki, - nem késik sokat,
A madár lecsap, mint a gondolat,
S a két hattyút halálra vérezi,
Szívökbe hatva horgas körmei.
Most hang zendűl a csendes éjszakán,
Mintha ömölne üveg-furulyán:
Oly méla, oly fájón édes vala,
- A haldoklóknak bús hattyúdala.
»Holló, mi volt e bájos zengemény?«
Kérd a tulok, de az csattogva mén,
S veszélyt jósolva visszakárogott:
»»Bolond marha! ez az éj átkozott...!««
És zúgva szállt sötét hegyek felé;
De a bájos dalt nem feledheté,
S szólt botorúl tünődve a tulok:
Minő kár, hogy így én is nem tudok!
Azonközben az éjjel újra jött
S a tündér megjelent a tó fölött;
S szólt: 'nemde megtartád hited, szavad,
Nem érte baj vendéghattyúidat?'
S hazugság volt az áruló szava:
»Ékes tündér, hát nem mentek haza?
Mert itt őket nem érte bántalom...«
- A hölgy előtt minden nyilván vagyon.
»De hallgass meg csak! az édes zenét
A madarak ugy-e tőled nyerék?
Csudás dalt hallék a mult éjjelen,
Nem adhatnál olyan hangot nekem?«
'Igen, csak jer, kövess lakomba, hol
Tündérhangok varázs patakja foly;'
»Megyek... megyek...!« kiálta a tulok.
S tüskén, bokron át nagy mohón futott.
A tündérhölgy után szalad... szalad...
Mig véle sűrű rengetegbe hat;
'Itthon vagyunk, mond a tündér, - megállj!'
S szavára fénnyé válik a homály.
'Hah nyomorúlt! kezemben vagy, tudom,
Mi történt védtelen hattyúimon...'
S megcsapja vesszejével a bikát,
Ki rögtön kis madárrá válik át.
Így elveszítve termetet s erőt;
Csak hangja az, minő volt azelőtt;
Nádasban él, - vesztett taván pedig,
Kinjára a hattyú kevélykedik.
Ha vastag bömbölés hallatszik a
Nádas felől: az a bölömbika;
És ha éjjel bús méla hangokon
Dal zendűl: ott egy hattyú haldokol.