A bécsi asszony (Kosztolányi Dezső)

A Wikiforrásból
A bécsi asszony
szerző: Kosztolányi Dezső

1

        Ó az édes! Ó az édes bécsi asszony. Ott ült a villamosban, a naptól átfűlt padon, boldogan, kövérkésen, rózsaszínű, fehér arccal, mint valami jól táplált angyal. Ruhája gyöngéden sárga. Hasonlatos a drága, olajszerű bor sárgaságához, melyet vízzel elegyítenek.

Erről a nőről meg lehetett állapítani, hogy félénk, gonosz, illedelmes. Nem szeret sportolni, a teniszgrundon sem ugrál, inkább hever a kereveten, s délelőtt cukrászdában lakik jól nehéz, aranysárga krémeslepénnyel, ezenkívül kedveli a buja ételeket, a tejfölben főtt kelvirágot, a mazsolaszőlőt, a csokoládét. Ebben a boldog teliségben, a jólét ragyogásában szinte nevetséges, kislányos és csábító, az arca is majdnem cukros és tejes. Imádandó testét enyhe hájak párnázzák, vékony, gyöngéd, pókhálószerű zsírcsipkék, melyek eleganciájához, polgári szépségéhez tartoznak.

Az asszonyt egy fiatalember nézte. Egy fekete, sápadt fiatalember. Fölényesen, de éhesen, mint a nemes ragadozó. Rászögezte szemét. Nyakkendőjéből kiágaskodott egy arany kígyófej, melynek gyémántból volt a szeme. Ezzel a gyémánttal és a fekete, tüzes szemével bűvölte az asszonyt.

A Rákóczi térnél még fanyalogva mondta magában:

- Családanya.

Később az asszony türelmetlenkedni kezdett, izgett-mozgott a helyén, fájt neki a két ragadozó - a kígyó és a férfi - tekintete. Mintha megkarcolta volna a gyémántsugár és a szem tüze, csiklandozó bizsergés futott át rajta, s szája különös fintorra torzult. Szeretett volna szabadulni, de nem tudott. Ekkor az Andrássy útnál voltak. Ábel boldogan állapította meg:

- Fin de siècle.

A Nyugati pályaudvarnál pedig már mosolygott. Ábel a diadala biztos érzésében ezt mondta magában:

- Az enyém.

Mind a ketten leszálltak. Az asszony csöndesen ment tovább a belváros felé. Ábel követte.

A Váci utcán már egymás mellett mentek. Ábel halkan beszélt neki, s az asszony nézte a cipője orrát.

2

Ezt a kalandot egy hónapra rá mesélte el nekem Ábel, mikor fölkeresett lakásomon. Az ügy, úgy látszik, megviselte. Lesoványodott. Nagy, hullámos, fekete haja szürkés visszfényt vetett arcára.

- Te egészen belebetegedtél - mondtam mosolyogva.

- Ah - sóhajtott Ábel -, mindenki beteg, aki szőke nőbe szerelmes. A szőkékben van valami természetellenes, valami a holdfényből. Én mindig erős, heves, vad napsütésre gondolok, ha fekete nőket látok. Ezek az egészségesek, a jóétvágyúak, szeretnek és boldogítanak. De a szőkék, akik csak árnyai a fekete nőknek, mégis csak ők értenek a csókhoz, az elfinomult csók művészetéhez, a csók rettenetes skálájához.

- Boldog vagy.

- Igen - mondta -, most végre dűlőre jutott a dolog. Csak egy szívességre akarlak kérni. Ízléstelen dolog. De mit tegyek? Engedd át a lakásodat.

Lakásom ízlésesen volt berendezve. Kedves, kényelmes bútorok nyújtózkodtak benne. A kapualja csöndes, a cseléd megbízható, a házmester jómodorú, az egész házban mindössze én laktam meg egy család, mely az év felét külföldön töltötte.

- Kérlek - feleltem.

- Tudom, hogy nagy szívességet teszel. De rettenetes sokat szenvedtem eddig. Az asszonyra nagyon féltékenykednek. A férje, természetesen. De az minden szerdán elutazik. Arról van szó, hogy neked szerdán este sohase szabad itthon lenned.

- Jó. Parancsolsz egy kulcsot?

Ábel megrázta kezemet.

- Hálás leszek érte.

- Tehát minden szerdán vendégeim lesztek. Mind a ketten. Itt vannak a likőrök. Ott a cigaretták. Parancsoljatok.

Ábel zsebre vágta a kulcsot, és ment.

3

Szerdán korán siettem el hazulról. Nem cigarettáztam, hogy a szoba levegője tiszta maradjon, s mielőtt eltávoztam, kölnivizet fújtam szét a szobában. A cseléd gondosan kitakarított. Leeresztettem a függönyöket, kinyitottam az erkélyre vezető ajtót, ahonnan nem lehetett belátni a szobába, aztán a kereveten szétszórtam zöld, lila selyempárnáimat, s egy puha, nagy vánkost figyelmesen odatettem támlájára, mintegy az ismeretlen fej alá. A vázába beletűztem egyetlen szál vérvörös rózsát.

Délután a körben kártyáztam. Csak késő éjjel vetődtem haza.

A szoba rendben volt úgy, ahogy hagytam. Egyetlen szék sem mozdult el helyéről. Magam előtt is szégyelltem a kíváncsiságot, de nem védekezhettem ellene, hatalmas erővel ragadott meg. Végre akartam tudni, hogy igénybe vették-e szívességemet. Csakugyan itt voltak. A hamutartóban egy arany cigarettahüvely, az én cigarettám. A likőrös poharakból pedig ittak. Ott áll egymás mellett, szinte szerelmes közelségben, két pohárka. Az egyik majdnem tele van. Csakhogy épp megérintette a likőr zöld tükrét egy rózsaszínű nyelvecske. Biztosan ebből ivott az asszony. A másiknak csak az alján van még néhány csepp.

Másik héten megint így találtam a szobát. Újra a cigarettavégek és a pohárka.

Nemsokára már egészen beleszoktam a szerdai számkivetésbe, de vendégeim is otthonosabbak lettek, s néha-néha már nem is tüntették el a kísértetjárás nyomait. A székek fel voltak cserélve, vagy a kereveten ottmaradt egy hajtű. Egyszer összetépve találtam a földön a vörös rózsát, melyet első találkozásuk óta mindig a vázába tétettem.

Be kell vallanom, néha kicsit nyugtalanított a titokzatos asszony. Nem tudtam elaludni. Képzeletben kirajzoltam alakját, és szépnek, kívánatosnak, isteninek láttam. Minden szerdán este itt hagyta illatszerét, mintegy nekem hagyta itt a Peau d'Espagne-t, mely mintha a haja, a teste, a lehelete illata lett volna, s éjszaka a találka emlékét elevenítette fel nyugtalan fejemben.

Csak pár hónap múlva találkoztam Ábellel. Boldog volt, ragyogó, kedves. Némán szorongatta kezemet. Szeméből hála sugárzott. De sem ő nem szólt, sem én.

Később az ügyet egészen elfeledtem. Fél éve jártak már hozzám. Nem törődtem velük.

Időközben elfogytak likőrjeim. Az egyiptomi cigarettaskatulyák is kiürültek.

Új likőröket és új cigarettákat szereztem be.

Egy szerdán este nagy meglepetésemre találkoztam Ábellel.

- Hogyan? - kérdeztem tőle csodálkozva. - Ma nincs találkád?

- Nincs. És most engedd meg, hogy ünnepélyesen megköszönjem eddigi szívességedet. Már régen szakítottam. Nézd, ez az új...

Kivett egy arcképet, és megmutatta. Mosolygott.

Mit akart ezzel? A nő szép volt, vagy tényleg az új? Nem értettem.

4

Annyival inkább gondolkozóba ejtett a dolog, mert világos volt, hogy szerdán még mindig találkoztak. Éjjel még mindig ott voltak a találka nyomai. Kétségtelenül nem betörők jártak nálam. A levegőben édesen, fülledten, cukrosan lebegett az asszony ismerős illatszere. De a jelek gyanúsak voltak. Egyre több likőr fogyott. Egy találkán félig kiürült a palack. A padlón, a szőnyegen erőszakos lábnyomok. Néhány párna a földön, kíméletlenül, a tobzódás lázában odavetve. Mindez nem vall a finom és kedves Ábelre. Ez vérmes ember lesz. Kövér. Szenvedélyes. Vad. Ez idegen ember. Aztán könyveim közt is turkáltak. Egy napon az asztalomon kinyitva találtam Heine verseskönyvét. Tehát verseket olvastak. Ábel okos ember. Ábel gépészmérnök. Ábel nem olvas verseket.

Keringett velem a világ. Valami csalafintaságot sejtettem, egy közönséges, bohózatos fogást! Az asszony, ki nem ismer engem, lakásomra hoz valakit, aki szintén nem ismer engem, akárcsak ő, és most két idegen embert látok vendégül. Ez mégis tűrhetetlen.

A házmesterhez futottam:

- Mondja, kik járnak itt szerdán?

A házmester szabódott.

- Nem láttam senkit.

- Csak ki vele.

- Egy nagysága jön ide.

- De kivel?

- Egy úrral.

- Milyen úrral?

- Egy kövér fekete bajuszos úrral.

- Jól van. Elmehet.

Szerdán lesbe álltam. Hét órakor lakásom elé gördül egy kocsi. Gyönyörű, párductermetű, szőke asszony lépett ki belőle, mélyen lefátyolozva. Kétségtelenül ez az a nő. Aztán kiugrott a férfi. De ez a férfi nem kövér. Ez a férfi karcsú, és arca borotvált.

- Hisz ez újra egy másik férfi.

Most már világosan láttam a helyzetet. Az asszony hol az egyiket, hol a másikat hozza fel. Nála maradt a kulcs. Gondoltam, jövő szerdán egyszerűen otthon maradok, és ha jönnek, bemutatkozom nekik.

Mégis mást határoztam. Szerdán újra lesbe álltam, de most már a lépcsőházban.

Az asszony pont hétkor érkezett. Mellette büszkén lépdelt egy hórihorgas, monoklis lovag. Megint másik. Egy harmadik. Vagy egy negyedik.

Követtem őket a lakásomig. A nő kinyitotta az ajtót. A lovag fütyörészve csapta be maga után.

Azután a ház kapuja előtt vártam.

Egy óra múlva megjelent a lovag. Az asszony nélkül. Ő tehát még fennmaradt.

5

Most már izgatott voltam. Dobogó szívvel, vak szemmel, ahogy tolvaj lép idegen lakásba, megragadtam a kilincset, benyitottam a szobámba.

Elkápráztam. A tükröm előtt, két gyertya világánál fésülködött az asszony. A félhomályból ragyogó vállal, hódítóan emelkedett ki, mint valami tündér. Haja a gyertya derengésében szőke volt, mint a holdfény.

Halkan felsikoltott.

- Kicsoda maga? - kiáltott. - Mit akar itt? Menjen. De rögtön. Különben segítségért kiáltok.

Egy szót se szóltam. Letettem a kalapomat, és leültem a kerevetre.

- De ez mégiscsak sok - mondta. - Betörni egy lakásba. Egy vadidegen lakásba. Szemtelen.

Nem válaszoltam. Körülnéztem. Lassan fölvettem házikabátomat.

Ezalatt izgatottan tűzdelte terhes, makrancos fürtjeit. A hajfürtök nehéz viharából egyszerre villogva pattant ki egy drága teknősbéka-fésű, s épp a lábam elé gurult.

Sietve fölemeltem.

Az asszony elmosolyogta magát. Hálás és jó volt a figyelmemért.

Fél év után végre most először maradtam otthon szerdán este.