A bázeli harangok (Recenzió)
szerző: Bálint György
Haladó szellemű fiatal íróink időnként izgatott és komplikált harcokba bocsátkoznak: „forma vagy világnézet?" – jelszavával. Mennél tehetségesebbek az érvelők, annál színesebbek és annál kilátástalanabbak a viták. Mi fontosabb: a mű esztétikai értéke vagy etikai kicsengése, mi a polgári és mi a szociális ismertetőjele? – ezeket a kérdéseket egyre nagyobb hévvel vitatják körül, és egyre kevesebb eredménnyel. A legszomorúbb ezekben a vitákban az, hogy legtöbbször mindkét elvi álláspontnak igaza van. Úgy látszik, hogy intellektuális, skolasztikus érveléssel nem megyünk sokra művészi dolgokkal kapcsolatban. Még a legintellektuálisabb fajtájú műalkotás hatása is alapjában véve érzéki, intuitív. Ezért nem akad általános érvényű, elvi döntés ebben a dilemmában. Elszigetelt feleletek adódnak esetenként: maguk a művek. Jó írók jó könyveikkel gyakorlati úton válaszolnak az elvont kérdésre.
Ilyen válasz például Aragon új regénye a Les Cloches de Bâle (A bázeli harangok). Aragon nem töpreng a „forma vagy világnézet" elméleti dilemmáján. Aragon költő, és az igazi költő számára nem lehet kérdéses a kifejezés, a felépítés, az elgondolás szépsége, az alkotó lendület spontaneitása, az átélés őszintesége és bensősége. De Aragon, azonkívül hogy költő, szocialista is, és az igazi szocialista számára nem lehet kérdéses ennek az eszmének a vállalása a műben. Regényében a szocialista nem tesz erőszakot a költőn, sem a költő a szocialistán. A világnézet nem csábítja a valóság torzítására, a helyzetek és jellemek hamis leegyszerűsítésére, jelszavak használatára – a költészet viszont nem gátolja etikai, tehát végeredményben nem „tiszta művészi" elgondolások közlésében.
Könyve sok mindenről szól. Egy nem túlságosan jelentékeny fiatal nő története, a század első évtizedéből: ez a váz, mely köré egy egész világot épít, Catherine Simonidzé, a Párizsban élő fiatal és enyhén tuberkulotikus orosz polgárlány eszmélni kezd, és nem helyesli a fennálló társadalmat. A legbonyolultabb kapcsolatokba keveredik egy sereg emberrel, és rajtuk keresztül, közvetve, az egész francia társadalommal. Kicsit bizonytalan és neurotikus lány, kielégítetlen szerelmi és szellemi kíváncsisággal bolyong az emberek között. Kíváncsisága az adott körülményekhez képest, a lehető legmagasabbrendű: az élet alapvető kérdéseire keres őszinte feleletet, a nagyon fiatal emberek olthatatlanul mohó lelkiismeretességével. Nyugtalansága egyre szélesebb körre terjed: először a maga sorsa nyugtalanítja, aztán általában a nőké, végül az egész társadalomé.
Ő a regény központja, de ebben a könyvben éppúgy, mint az életben is, a periféria gyakran fontosabb a központnál. Catherine Simonidzé központi helyzetéből teszi láthatóvá az író a legtávolabbi, rejtettnek látszó társadalmi összefüggéseket. A regény minden hőse személyes ismerőse. Így válik szembetűnővé, az ő személyén keresztül, az összefüggések láncolata szerény magánemberek és közéleti szereplők, nagybankárok és anarchista inasok, autógyárosok és taxisofőrök, miniszterek és tüntetők között. Ismeretkörébe közvetve bekapcsolódnak Franciaország sorsának irányítói, ma már világtörténelmi nevek. Személyes élményei helyenként nagy politikai zajlásokba és társadalmi harcokba torkollnak. Nagy panamák és nagy sztrájkok történnek körülötte – az egész francia közélet, az osztályok drámai összecsapása. Súlyos közügyek válnak magánügyeivé. És így van ez mindenkivel, legfeljebb talán csak kevésbé szembetűnően. A regény szereplőinek egyes csoportjai nem ismerik egymást, csak Catherine az összekötő szerv közöttük, illetve az ő személye az ürügy, hogy az író megmutathassa a mély és súlyos kölcsönhatásokat. A nagy üzletek és még nagyobb panamák zártkörű világa és a sztrájkoló munkások hatalmas és kétségbeesett serege közötti végzetes kapcsolatot elméletben mindenki ismeri, de Aragon a gyakorlatban érezteti, személyeken keresztül, magánügyeken keresztül, és csak így megdöbbentő igazán. Minden szorosan összefügg – mondja és bizonyítja Aragon, de nem a mostanában oly divatos, riportszerű könnyedséggel és felületességgel, hanem egészen tiszta, finom regényírói módszerekkel, latin mértéktartással és lelkiismeretességgel. Nem „leleplezés" a könyve, hanem elmélyült jellemzés, lélektani hitelesség, emberi dolgok elemzése és megértése. Nem pamfletet ír, hanem regényt, a szó legszigorúbban zárt, esztétikai értelmében. Csak éppen az egész társadalom regényévé szélesíti ki egy ember regényét.
Mi az alapgondolata? – kérdezhetjük iskolásan. Az élet a rendesebb emberek számára többé-kevésbé elviselhetetlen. A proletárok számára a szegénység teszi azzá, az érzékeny lelki világú entellektüel számára pedig a céltalanság és hiábavalóság érzése, mely az ilyen embert a mai társadalomban előbb-utóbb elfogja. A fiatal és töprengő Catherine Simonidzé különféle testi és lelki narkotikumokkal próbálja elviselhetővé tenni ezt a feszültséget – főleg férfiakkal és anarchista mozgalommal. A módszer nem válik be, nem hoz maradandóbb kielégülést és megoldást. Aragon a szolidaritást, a tömeggel való egybeforrást ajánlja és az építő harcot a jobb társadalomért. Tartozni kell valahová, és küzdeni kell valamiért – ez a lényeg. Az új, öntudatosodó nőtípus ezt az elvet fogja követni.
Ezzel a felismeréssel végződik Simonidzé kisasszony egyéni regénye. A tömegeké viszont tragikus-jelképes nagy jelenettel. 1912-ben Bázelben nemzetközi békekongresszust tartanak a szocialisták. Óriási sokaság hullámzik, lelkesen és bizakodóan. A szocializmus befolyásának és népszerűségének zenitjén áll. A vezérek optimizmust zengnek a szószékről: a világbéke ügyét sohasem látták még olyan szilárdnak, mint most. A szocialista pártok az alkotmányosság és demokrácia erős fegyvereivel őrzik a békét, melyet nem érhet többé semmi baj. Harangok zúgnak – a vén bázeli harangok, egykori katasztrófák hirdetői. Zúgásuk most is a régi: riadtan, baljóslatúan figyelmeztet.
Forrás
[szerkesztés]- Lásd a vitalapot!