A báró lelke
szerző: Gárdonyi Géza
I.
Fehérszakálu öregúr volt a báró. Kockás nadrágban járt és szürke cilinderben. De azért a gyerekek nem futottak el tőle, sem a kutyák meg nem ugatták, sem a béresek nem nevették.
A gyerekek inkább utána futottak, ha meglátták, mert bonbonokat hordott a zsebében. A kutyák meg nem ugatták, mert a falusi kutyák is tudnak annyi tisztességet, mint a városiak, sőt még többet, mert nem ugrálnak a kanapéra. A béresek pedig nem hogy nevették volna, hanem inkább komolyak voltak, annyira komolyak, hogy még nyögtek is, ha a báró a közelükben járt.
Mert a báró nem nézhette, hogy az ispán naphosszat dolgoztatja őket.
Fát vágni estig nem is volt szabad a báró birtokán. Az emberek délben két órát pihentek. Aratáskor egy hordó bor kisérte a munkásokat.
Szerették is a bárót.
Mikor meghalt, siratta mind a falu. A kutyák is illendően vonítottak.
Soha nem volt annál szebb temetés.
Mégis egy hét mulva, mikor hire terjedt, hogy a báró lelke visszajár, mindenki keresztet vetett magára. Az öreg méltóságos asszony alkonyat után mingyárt a paplan alá bujt. A cselédség ki nem mert menni az udvarra.
Féltek tőle.
Miért fél az ember azoknak a lelkétől akiket életükben szeretett, akik őt is szerették? - Ki tudná ezt megmagyarázni, ha csak nem német.
- Hátha csak pletyka, üres szóbeszéd a kísértet, - mondogatta Vilma kisasszony báróné fogadott leánya.
- Persze hogy az! - felelte a báróné.
De aztán este mégiscsak vacogott a foguk.
Vilma még csecsemő korában került a házhoz. Az országuton egy megfagyott komédiás családban az anyja karjai között találták. A tollas pólya-vánkosban élt még a kicsi.
Mekkora leány lett belőle! Feketeszemü nyulánk szép leány! A bárónét gyermeki szívvel szereti, noha tudja, hogy nem édesgyermeke. Faluhelyen az ilyesmit nem lehet titok alá zárni.
Hát mondom, ez a Vilma kisasszony nem hitte, hogy visszajár a báró lelke.
Hanem még aznap éjjel megbizonyította a báró, hogy az ő lelke nem csepü. Mikor az óra éjfélt ütött, megindult a kastélyban és végig sétálgatott az összes szobákon. A lepedő rémesen lengett rajta. Hosszú fehér szakála összefolyt a lepedővel. És borzasztóan sóhajtott. A báróné mellett elhaladt, mintha sohasem ismerte volna. Vilma meg akarta ragadni, de előbb mégis csak elájult.
No ez rettenetes éjszaka volt. A báróné alig birta megvárni a reggelt: pakoltatott.
Csak azt nem tudták még: hova menjenek?
A telet Budapesten szokták tölteni, de a zöldbe szokott embernek pokol nyáron a város.
A báróné végre is egy birtokos rokonára gondolt. Ritkán ment hozzájok, mert a dohányos embereket gyűlölte. De aztán arra is gondolt, hogy Baloghnak két tanuló fia van.
- Hátha az egyikből papot lehetne nevelni?
A báró lelke megnyugodna a másvilágon, ha a családban csak egy pap is lenne. Odaindultak.
II.
Tiszttartóéknál nagy sürgés- forgás volt egy juniusi napon.
- A kisasszony ma jön meg, ma jön meg az iskolából, - mondogatták a cselédek.
A kéményből, mint valami nagy óriás karja, mozgott a füst a magasba. Mintha integetne a távoli országút felé:
- Jön már! Jön már! Isten hozza.
A konyhából fahéj-illat szállongott ki. A kisasszony kedves ételét sütik: fahéjas cseresznyés rétest. A kertész rózsákat metsz a kertben. Kántoréktól kalitkába zárt vadgalambokat hoz egy szeplős parasztfiu.
Ugyanez a fiu fölmászik a tiszttartóház előtt a jegenyefára, és a kezét ernyőül emeli a szeméhez: az országútat nézi.
Egyszer, hogy az uraság kertje felé pillant, látja, hogy a remetebarlang tetején is áll valaki, s éppúgy mint ő, az országútra néz.
- Az ifiur, - mondta a szeplős fiu.
- Hát csakugyan az ifiur áll ottan.
Színházi nézelővel vizsgálódik a messzeségbe. Az arca piros.
Egyszercsak megrezzen. A nézelőt zsebre dugja. Megpödri a bajuszkáját s megigazítja a nyakkendőjét. Azután a nézelőt ismét előkapja: a szeméhez tartja. Kalapot emel. Udvariasan meghajol és érzékenyülten rebegi:
- Annuska!
Persze a megszólított két kilométernyi távolságban van: a feje biccentésével sem válaszol. Ott ül a porfellegek között szálló hintóban az apja mellett. Az arca piros. Sárga szalmakalapján nefelejcsszinü pántlikák röpködnek.
Mosolyog.
Tiszttartó papa is vidáman nézeget reá.
A lovak táncolva röpítik a hintót hazafelé.
Mikor a hintó elmerült a völgy fáinak lomb jai között az ifiur bágyadtan eresztette le a nézelőt és sohajtott.
Tiz éve mult, hogy nem látták egymást.
Négy évig az ifiur volt Bécsben, hogy német szót tanuljon. Hat évre meg a kisasszonyt vitték az apácákhoz. S tíz év nagy idő, kivált ha azalatt németül is kell tanulni.
Tiz évvel ezelőtt gyerekek voltak mind ketten s itt játszadoztak a remetebarlang körül. Pillangót kergettek, virágot gyűjtöttek. Leültek a barlang mohos sziklájára és eltűnődtek a remete emlékén:
- Milyen ember lehetett az a remete? Mért vonult ide? Imádkozott-e egész nap? Lejártak-e hozzá az égből az angyalok?
A barlangot aztán egynapon átalakította a cselédség. A közepére asztalt és székeket raktak. A tetejét kilyukasztották és színes üvegablakkal fedték be. A falát belől egyenesre kaparták és megmeszelték. A körülötte levő kertet pedig elnevezték parknak.
Ez akkor volt mikor a báróné meg akarta venni a birtokot.
De nem vette meg. Mert az országút sáros volt, - nem lehetett útnak indulni. Mikorra pedig az országút megszáradt, a bárónénak is elpárolgott a vevő- szándéka.
Az ifiur ebben a percben sajnálta, hogy a barlang nem az a régi komoly, mohos, szentárnyékkal besötétített sziklaüreg.
- Vajjon eljön-eide?
Emlékszik-earra, hogy itt a barlang előtt a virágzó almafa alatt valamit igért?
- Gyuluska, - így szólt, - ha megnövünk, én a maga felesége leszek.
- Én pedig a maga ura.
- Mindennap barátfülit főzök magának.
- Én pedig babaruhát lopok a mamától.
- És maga engem úgy hí, hogy te.
- Én is magát majd úgy hívom hogy te.
Gyula tizenkét éves volt akkor. Annuska tiz éves.
Gyula most pelyhező állu legény, jámbor és félszeg falusi ember. Annuska felnőtt leány.
Gyula elővonta zsebóráját és megnézte:
- Most 10 óra. Délig nem jöhet. Az ebéd eltart kettőig. Feketekávé, beszélgetés háromig. Háromtól négyig idejön, ha... ha még emlékezik.
III.
Az ebédnél feltűnt, hogy Gyulának nincs étvágya.
- Te valahol ettél? - szólt Balogh papa.
- Nem.
- Beteg vagy tán lelkem? - kérdete Balogh mama aggódó pillantással.
Zoltán is otthon volt már. Gyulának a bátyja. Pesti jogász. Zoltán úgy evett, mintha az összes egyetemi ifjuság éhségét magával hozta volna a faluba. Gúnyolódva szólott:
- Dehogy beteg. Azon búsul, hogy a bárányok legyezőjét levágták.
Mert éppen kirántott báránylegyező volt az ebéd. Falusi csemege, aminőt Budapesten seholse lehet enni.
- Ne bántsd őt, - szólt az apa. Gyulánk jó gazda lesz. Ebéd után kimegyünk fiam az usztatóhoz.
Gyula savanyun mentegetődzött:
- Fáj a lábam apám. Inkább holnap.
- Mi lelte a lábadat?
- Ahogy reggel kilovagoltam, a ló nekinyomott a kapu-oszlopnak.
Az apa elhitte. Zoltán azonban gyanakod nézett az öccsére:
- Mit pislogsz egyre az órádra?
Gyula zavartan felelt:
- Nézem, hogy jól jár-e?
Zoltán nevetett. A mellénye zsebébe nyult, hogy a monoklit szokása szerint felcsiptesse azonban idejekorán átváltoztatta a kézmozdulatot egy morzsa lesöprésére. Mert tudni kell, hogy a papa huszonötöt szeretne vágatni minden egyetemi polgárra, aki monoklival majomkodik.
Zoltán a papa nézeteit ismeri, s ezideig csak egyetlen egyszer csapta fel a monoklit, hogy egy fiatal juhász-menyecskének feltünjön vele. A menyecske azonban csak elbámult és elmosolyodott.
Gyula már két órakor ott hasalt a remetebarlang tetején.
Jól számított.
Három óra négy perckor a tiszttartóház ajtaján kilebbent a szalmaszínű ruha, a firenzei kalap és a kalapon a kék pántlika.
És a fák között el- eltünedezve, meg- megjelenve egyenesen a barlangnak tartott.
Gyula a barlang tetején a fű közé lapulva leste.
Leste, várta, - szivének elnehezülő dobogásával, mellének elnehezülő lélekzésével.
- Vajjon mennyit változott?
- Szép-e?
- Emlékezik-ea fogadalomra?
- Magyarul szólal-emeg vagy németül?
Annuska andalogva lépdelt a homokos kerti úton. Egy-egy bokor előtt megállt és elmerengve nézte.
A barlanghoz érve megrezzent.
Megpillantotta Gyulát. Elpirult.
Gyula kalapot emelt, és elfogódott hangon kérdezte:
- Bemutassam magamat?
- Ne.
A kezét nyujtotta. Fülig pirosan, nedves szemmel néztek egymásra.
- Emlékszik még rám? - kérdezte Gyula.
- Hogyne, - felelte a leány. - Sokszor játszottunk együtt.
- És utóljára itten. Emlékszik-emit beszéltünk utóljára itten?
- Nem. Mit beszéltünk?
- Mindenfélét, - felelte Gyula pislogva.
Mert annyira el volt fogulva ő is, hogy alig tudott beszélni.
Annuska megváltozott: az álla, az orrocskája más, mint gyermekkorában volt. Apró pisze orrocskája volt Annuskának. De most rendes, mintha megigazították volna. Csak a szeme a régi, az a szép égszín szeme! Milyen bizalmas-kedvesen nézett akkor reá! Most olyan tartózkodó, olyan különös!
IV.
A család másnap együtt ült a verandán.
Ott volt a plébános úr is, aki Baloghgal és Kasza tiszttartóval bort uzsonnázott. A mama és a fiuk kávét ittak. A nagyapó se bort, se kávét nem ivott. A leánderfa alján ült és egy új képrejtvényen tünekedett.
Ez a nagyapó fehér fejü komoly ember. Valamikor katona is volt. A családnak ő szerezte vissza az ősi birtokot. Sokat dolgozott. Most már túl van a nyolcvanadik esztendőn is. Az elméje kissé meggyengült. A képes lapokban közölt rejtvények érdeklik még. Ha valamelyiket megfejti, megírja a szerkesztőségnek. S örül, hogy a nevét kinyomtatják.
Az asztalnál a két fiu jövőjéről beszélgetek.
Gyula már választott magának pályát. A gazdaságban marad. Született apja. Épp olyan hosszúnyakú, szőke, mélázó természetű. Az érettségin megbukott ugyan, de öt kilométernyi távolságból meg tudja különböztetni a rozsot a búzától s a toklyót a birkától.
Hanem annál nehezebb Zoltánnal bírni. Zoltán megvet mindenféle becsületes életpályát. Egyszerre országgyűlési képviselő s miniszter akar lenni, vagy legalább is államtitkár. Szerinte csak ez a pálya az, amelyre születni érdemes.
Zoltán inkább az anyjához hasonlít. Barna, zömök fiu, kissé indulatos, de nevetésre is kész minden pillanatban.
Balogh mama a fejét féloldalt feltámasztva, gyönyörködő szemmel néz a jövő század miniszterére. A plébános bizonytalan útnak véli a képviselőséget. Balogh apa pedig az állát vakarja rá.
- A képviselőség sokba kerül.
A tiszttartó persze a Balogh apa véleményét támogatja. Fösvény két ember, kivált mikor kártyaadósságról vagy egyetemi bálról fordul szó.
- Hát nagyapó mit gondol?
Nagyapó fölemelte a fejét:
- Valószinüleg: tűzveszedelem. S rábökött az ujjával a lapra:
- Mert ez itt tűz. Ez itt vesz. Ez meg itt védelem, de vé nélkül. Csak a zsiráfot nem tudom még mit jelent.
Az asztalnál ülők elmosolyodtak.
- Mintha valami kocsi érkezett volna, - mondotta Baloghné figyelmezve.
Csakugyan vendég érkezett. A kis mindenes fut át az urvaron.
- Ki jött, Jóska!
- A mélcsás báróné, - kiáltja a gyerek.
- JóI láttad?
- Hogyne, hiszen a keresztapám kocsisa.
V.
Gyula csak éppen megölelte a méltóságos nagynénit. Szemet meresztett a néni fogadott leányára, azután visszasietett a kertbe.
A távolban ugyanis, már előbb meglátta hogy a fasorban egy sárga pillangó lebeg a kastély felé. A sárga pillangót szalmából fonták s a szárnyai alatt leányfej rejtőzködik.
Gyula szive megdobbant a sárga pillangótól.
- Most vagy soha, - szólott, - el kell intéznünk ezt az ügyet.
Mert tegnap a viszontlátás órájában elfogultak voltak mind a ketten. Gyula "nagysádnak" szólította Annát, Anna meg Balogh úrnak Gyulát. A régi hangot nem találták meg. Csak a szemök beszélt.
Gyulának azután jutott eszébe, hogy Annát a keresztnevén kellett volna szólítania. A diavatos kalap zavarta meg. Meg aztán hogy Annuska megnőtt, annyira megnőtt, - s olyan komolyan nézett reá...
Gyula nyakkendőjét megigazította, a bajuszkáját kipödörte, a port a cipőiről leverte, s eléje indult.
- Apámat keresem, - szólott Annuska nekipirult arccal.
S Gyula szemébe nézett.
- Nálunk van, - magyarázta Gyula szintén pirosan, - megjött a nagynéném, őt fogadják. De milyen meleg van, ugye nagysád?
Megint nem merte mondani Annuska.
- Meleg van, - felelte a leány, - az arcom is ég belé.
- Tessék a hűsre nagysád. Úgy illik kegyednek mikor a hűsön áll...
A bók talán nem volt elmés, de a hangja reszketett a felindulástól.
Annuska egy telegrammot mutatott.
- Most érkezett. A postás azt mondta hogy sürgős. Hát elhoztam magam. Siessünk.
- Nem olyan sürgős az. Várjunk talán. A nagynénémmel ugy is lejönnek ők ide a kertbe.
- Hát ön miért nincs ott?
- Mert kegyedet megláttam a fasorban. Oh nagysád, milyen ritkán lehet a fasorban látni kegyedet!
- Elhiszem. Most is úgy szöktem el. A mama alszik. Rettenetes éjszakánk volt. A csirke ketrecek közt tolvaj járt, egy fekete ember.
Gyula önérzetesen sietett megjegyezni:
- Az nem tolvaj volt.
- De. Én is láttam. Föltérdelt a kínai tyúk ketrecének a tetejére és az én ablakomat fenyegette.
- Nem fenyegette nagysád. Azt szavalta Petőfitől:
Csendes éj van, nyugalomnak éje,
A magas menny holdas csillagos...
- Hogyan, ön tudj a...?
- Az egész Petőfit könyv nélkül.
- De a tolvajt? Tudja ki volt?
Gyula meghökkenve nézett Annuskára és zavartan felelt:
- Nem, azt nem tudom ki volt?
- Hát akkor honnan tudja, hogy szavalt!?
- Sehonnan.
- Az előbb azt mondta...
- Csak gondoltam.
- A papa különben estére meglövi.
- Engem?
- Nem: a tolvajt.
- Az ördögbe is, azt ne tegye. Mondja meg neki, hogy ne tegye.
- Már mondtam neki, de nem hallgatot rám.
- Jó hogy tudom.
- Mit mond?
- Semmit. Azaz hogy...
- Merre van hát az édesapám? Azt hiszem ez a telegramm csakugyan sürgős ügyben jött.
- Ne tessék elhinni. A telegramm mindig annak sürgős, aki küldi. Néha nincs otthon levélbélyeg... vagy a kereskedősegéd szerelmes a postás kisasszonyba... mit tudom még mi okokból, de sokszor a leghaszontalanabb ügyek azok amik miatt telegrammok érkeznek. Tessék leülni.
- Köszönöm nem fáradtam eI.
- Én pedig azt hiszem, hogy elfáradt. Tessék elhinni, hogy elfáradt.
- ön igazán udvarias, - mondotta Annuska.
Fehér kerti pad mellett álltak. A pad fölé illatos orgonavirág hajolt. Annuska leült.
- Tartom, - mondotta Gyula a napernyőt megfogva, - a telegrammot is.
- Köszönöm nem nehéz.
- Visszautasítja a szolgálatomat?
- Nem. Tessék.
Átnyujtotta a telegrammot. Gyula meg fogta a kezét is.
- Miért fogja a kezemet? - kérdezte csodálkozva Annuska.
- Engedje, hogy fogjam, - esenkedett Gyula.
Annuska lesütötte a szemét.
Gyula sóhajtott.
- Oh kisasszony...
- Tessék?
- Oh Annuska...
- Mit mond?
- Bocsásson meg, de ez a szokatlan zavar...
- Zavarom?
- Dehogy... azaz hogy zavarnak mégis kegyed az oka.
- Hát akkor elmegyek...
Elvonta a kezét Gyula kezéből s fölemelkedett.
- Hiszen éppen attól tartok, - mondotta Gyula. - Azért fogtam meg a kezét, hogy maradjon.
- Maradjak?
- Maradjon.
- Pirosak voltak mind a ketten.
- Óhajt valamit mondani? - kérdezte halkan a leány.
- Sokat.
- Hallgatom.
És figyelemmel nézett Gyulára.
Az orgonavirág az arcához hajlott. Annuska mégjobban odasimította.
- Nem is tudom hogyan kezdjem, - töprenkedett Gyula.
Anna összeszedte az erejét.
- Szívesen segítenék, - mondotta halkan, - ha tudnám miről van szó!
- Éppen ez a nehéz.
- Valami titok?
- Az.
- Hát kezdje a végén. Legjobb a végén kezdeni. Mink az iskolában mindig rákiáltottunk arra, aki valami titkot beszélt: A végét! a végét!
- Csakhogy én a végét magam se tudom.
- Hát kezdje a közepén.
- A közepén?... Kegyed olyan szép, olyan szép...
Annuska lesütötte a szemét:
- Igazán?
- Angyali szép!
Anna zavarodottan rajzolgatott a napernyőjével a homokba.
- Mindig látom önt, - mondotta aztán fejét fölemelve, - mikor az ablakunk alatt ellovagol. Azt is láttam, mikor a ló ma reggel levetette. Jaj de megijedtem!
- Megijedt? Én bizony nem ijedtem meg. Annyiszor leestem én már, hogy megszoktam. De hogyan van, hogy én nem láttam kegyedet?
- Elbujtam a kárpit mögé.
- Pedig azért mentem arra, hogy kegyednek köszönhessek.
- Igazán? No ezentul mindig megmutatom magamat az ablaknál.
- Én pedig köszönök.
- Én meg intek a zsebkendőmmel. De vigyázzon ám, nehogy megint...
- Kiállom én azt is, ha kegyedet láthatom.
- Annyira szeret engem látni?
- Kimondhatatlanul. Éjjel is mindig látom álmomban.
- Igazán? Jaj! Jönnek.
Az út tulsó végéről csakugyan beszélgetés hallatszott.
Annuska ijedten emelkedett föl és elsietett, mintha valami bünt követett volna el. Gyula csak bámult utána, aztán felpattant ő is és utána sietett Annuskának.
VI.
A báróné elbeszélésétől minden érzékeny ember megfázhatott.
Elmondta, hogyan szokott sétálni sohajtozni éjjelenkint a báró a kastélyban.
A férfiak nevettek rajta. A plébános nem volt annyira hitetlen. Hasonló történeteket talált már a szentek életrajzaiban eleget.
- Eladom a kastélyt, - mondotta a báróné a padra letelepedve. - A birtokkal együtt kétszázezer forintot is megér.
- Többet is megérhet, - mondotta a tiszttartó, - ha nem siet méltóságod az eladással.
- A báró lelkét meg kell nyugosztani, - folytatta a báróné. - Neveltessünk papot a családból. Imre az egyik fiadból papot neveljünk. A fele vagyonomat rátestálom azonnal.
Baloghné az urára nézett. Balogh Kaszára nézett. A plébános jelentősen összecsucsorította az ajkát és magasra emelintette a szemöldökét. Zoltán egy deucia- bokorról virágot szakított Vilmának és kis rokonnak címezte.
- No helyeslitek az eszmét? - kérdezte a báróné.
- Hogyne, - mondották mindnyájan.
- És te Zoltán?
- Én nem leszek pap, - felelte Zoltán határozottan. Még a farsangon se gondoltam arra, hogy reverendát öltsek.
- Nem is neked való, - hagyta rá a plébános, de mingyárt hozzá is tette: - ahogyan gondolod.
- Hát akkor Gyula legyen pap, - mondotta Balogh mama.
- De hol az a fiu?
Nekimelegedve tért vissza a kert aljáról. A kalapjával legyezte az arcát.
Zoltán eléje kiáltott.
- Jónapot tisztelendő úr!
- Pap leszel! - magyarázták a többiek.
Gyula meghökkent.
- Saul, azaz hogy Sámuel, - jegyezte meg a plébános, - szintén így szólt, midőn Saul az atyja szamarait keresvén eléje járult.
- Micsoda? - kérdezte Gyula, - azt akarják, hogy pap legyek? Én? Mi jutott eszükbe?
Balogh apa néhány ünnepies szóval megmagyarázta, hogy a nagynéni óhajtása ez, és, hogy ennek az óhajtásnak nemcsak engedelmeskedni kell, de meg is kell köszönni. Gyula úgy nézett a nagynénire, minthamegint a lába fájna.
- Aki pap, - szólalt meg az öreg nagyapó, - abból kanonok is lehet. Mikor Páduában táboroztunk, egy kanonok vendége voltam...
- Püspök is lehetsz, aranyos fiam, - szólott közbe Baloghné.
- Énrám ugyan nem tesznek se papi talárt, se püspöksüveget soha! - mondotta Gyula a tarkóját vakarva.
Balogh apa haragosan nézett reá:
- És ha én parancsolom?!
- De a gazdaság... - hebegte Gyula, - úgy megszoktam már...
- Épp úgy megszokhatod a szemináriumot.
- Talán Zoltán...
- Én már elvégeztem ezt az ügyet, - mondotta Zoltán hidegen. Tudod, hogy választottam már pályát.
- Huszonnégy órát engedek a gondolkodásra, - szólott keményen Balogh apa, - ha ennek elteltével kijelented, hogy pap leszel, akkor a te akaratod teljesülhet, ha azonban azt jelented ki, hogy nem leszel pap, akkor az én akaratom teljesül, mert csak azért is megmutatom, hogy pap leszel.
- Ne bántsd, - szólt kérlelő hangon az anya, - majd meggondolja. Ilyen hirtelen nem lehet határozni.
- Szokatlan neki a gondolat, - mondotta a plébános is. De csak bizzák rám. Az én tanítványom volt, és bölcs Sirák is... most nem tudom bizonyosan bölcs Sirák volt-e, vagy szent Pál...
Mielőtt megmagyarázta volna, hogy bölcs Sirák vagy szent Pál miként vélekednék az ügy felől, karonfogta Gyulát és magával vonszolta.
VII.
- A papi pálya, - kezdte sohajtva a plébános, - magasztos, legszebb a földön. De édes fiam komoly elhatározással kell ráindulni, akárcsak háboruba indulna az ember. Furcsa ugye: a pap a békesség mivelője, s azt mondom, úgy kell erre a pályára lépni, mint aki hadba indul. Ezt gondold meg legelőször. Gyula szórakozottan csapkodta botjával a georginafejeket.
A plébános folytatta:
- Aztán ha meggondoltad és elhatároztad, az a kérdés nem viszel-evalamit a szemináriumba, ami onnan folyton kifelé hordja a gondolataidat.
- Mi az?
- Teszem azt, valami emlék: egy leányarckép...
- Egy leányarckép?
- No persze. Örökre le kell róla mondanod.
- Örökre? De nem akarok ám.
- Micsoda? te gonosz lurkó! hát már van valakid?
- Persze, hogy van.
- Mégis pap akarsz lenni?
- Akar az ördög.
- Hát igazán nem?
- Határozottan.
A pap a vállát vonogatta:
- Hát akkor mondd meg a bárónénak, hogy tegyen inkább valahol, mondjuk a mi templomunknál egy 4-5-6-10 ezer forintos alapítványt. Én csakúgy elvégzem a halottért való imádságokat. Minek is lennél pap kedved ellenére.
Gyula duzzogva felelt:
- Én nem is tudom minek erőszakolnak éppen engem, hogy pap legyek. Mi közöm nekem abban, hogy a báró lelke mit csinál?
- Jól beszélsz fiam!
Gyula nekihevülten folytatta:
- A bárónak kedve van még a halála után is élni, én meg eltemessem magamat a halálom előtt?
- Ez a helyes beszéd.
A verandához érkeztek, ahol Balogh apa és Kasza tiszttartó egy magyarruhába öltözött, ki-pödrött bajuszu emberrel parolázott.
- Nini, - szólott Gyula, - a Pista bácsi.
- Csakugyan: Bőrbalogh.
Bőrbalogh távoli sógora volt a Baloghoknak.
- Igaz magyar! - ahogy ő magát jellemezte.
- Uri paraszt! - ahogy a báróné nevezte, s mikor a nevét említették, az otkolonos kendőt az orrához emelte. Mert Bőrbalogh úr a makrapipa hivei közé tartozott.
Vidám jó ember volt különben ez a Bőrbalogh sógor. Mindig magyar ruhában járt és a németet erősen szidogatta. Valamikor iskolákat is végzett. Bizony kár érte, hogy még eddig meg nem házasodott.
- Hogy pottyansz ide ilyen váratlanul? - kérdezte Balogh.
- Nem kaptátok meg a telegrammomat?
- Nem.
- Kaszának eresztettem ma reggel.
- Itt van a zsebemben, - mondotta Gyula sóhajtva.
És átnyujtotta a táviratot.
Kasza megnézi. Az ő címe.
- Hogy kerül ez a te kezedbe?
Gyula zavartan mentegetődzött.
- Az én zsebembe? Igazán nem tudom. Talán beletette valaki?
- Talán? - kérdezte Balogh apa szigoru hangon.
Gyula erre még zavartabban emelgette a szemöldökét.
Végre is a plébános vágta ki a bajból:
- Mi különös van ebben? A póstástól ő vette át. Benne felejtette a zsebében.
Bőrbalogh aztán röviden elmondta, mit akar. Meghallotta, hogy a báróné eladja a birtokot a kastélylyal együtt. Ő megvenné mielőtt mások járnának érte, persze olcsóbb áron, mint másoknak adná. Mert ő rokon.
- Mégis mennyit adnál érte? Bőrbalogh a zsebére csapott:
- Százezer forintot.
VIII.
Hogy a társaság a kertben sétált, Zoltán hátra maradt Vilmával. A méhesnél megálltak s nézték a hordást.
Zoltán elmondta Vilmának, hogy a méhek zengését lekottáztatta a kántorral, s felvitte Budapestre. Mikor eljátszották az egyetemi hegedűsök, egyszerre ráismert mindenki, hogy nyáresti béka-ének.
- Hogy lehet azt lekottázni? - kérdezte Vilma.
Zoltán öt vonalat vont a porba a botjával s mutatta:
- Két egymás melletti hang: h, c hegedün egyszerre zengetve.
Vilma lehajolva nézte a porba írt hangjegyeket. A kebléből kis arany medajon fordult ki, és leesett a földre.
Zoltán fölkapta.
- Adja vissza, - szólt Vilma hevesen.
Zoltánt meglepte ez a heves hang. Mi lehet a medajonban?
És egy pillanatig mereven néztek egymásra.
- Lasponya! - hangzott a méhesből a nagyapó diadalmas hangja, de oly erősen, hogy mind a ketten összerezzentek.
- Micsoda lasponya? - kérdezte Zoltán.
- Mégse lasponya, - szólott kedvetlenül nagyapó.
És Zoltánhoz vitte a füzetet.
- Nézd csak, - szólott, - hogyan kerül ide ez a király az almafához? Mert a királyt már megfejtettem, csak az almákkal nem tudok boldogulni.
Zoltán kedvetlenül pillantott a füzetbe.
- Gyerekjáték, - felelte, - ez itt király, ez meg itt hat alma, és pedig nagy, mind nagy.
- A király hatalma nagy! - kiáltotta örvendezve nagyapó. - No látod, meg van fejtve!
Zoltán jobban szerette volna, ha nagyapó máshol fejteget.
- Fogadjunk, - szólott, - hogy én egy ennél könnyebb képtalányt is tudok, de maga öregapám nem fogja megfejteni.
Nagyapó szinte sértődve nézett az unokájára:
- Én nem fejtem meg? Szeretném látni azt a rejtvényt, amit én meg nem fejtek!
Zoltán ceruzát keresett. Nem talált. Odakiáltott a spárgaágyak közt gyomláló kertészbojtárnak:
- Pista te! Nincs nálad véletlenül egy ceruza?
- Pelejbász? - kérdezte a bojtár visszatekintve.
- Az.
- Nincs, hanem van krétám. Jó lesz-e?
- Hozd ide.
A bojtáron foltos- könyökű fekete liszter kabát volt.
Zoltán ráírta a hátára a képrejtvényt.
- Papucs, torony, tulipán, - olvasta az öregúr.
- Nem tulipán, nagyapó, liliom.
- Megállj, csak, mingyárt megfejtem.
Pista únta a várakozást.
- Nagyságos uram, - szólott, - nem nézhetné a hátamat a spárgáknál, megver a kertész úr, ha így lopom a napot.
Azzal elmentek mind a ketten a spárgaágyhoz.
IX.
- Adja vissza, - szólott hevesen Vilma, mikor magukra maradtak.
Zoltán nevetett.
A medajont a markába tartotta.
Vilma a keze után kapdosott. Szeleskedett, mint a gyermek.
- Már hogy adnám vissza, - mondta Zoltán, - mikor egy szép lány ölelget.
Vilma elkomolyodott.
- Zoltán ez nem tréfa.
Zoltán átnyujtotta a medajont.
- Nem bolygatom a titkait Vilma.
Egy percig hallgattak.
Zoltán szivarra gyujtott. És közömbös hangon kérdezte:
- Van valakije?
- Hogyan érti ezt?
- Magának nagy az ismeretsége Budapesten: látogatóba járnak, magukhoz is járnak.
- És
- Megmondhatja őszintén, hogy van valakije.
- De milyen különös maga!
- Mért?
- Akár van "valakim" akár nincsen, mit érdekli ez magát Zoltán? Budapesten mindössze egyszer látogatott meg bennünket.
- Az régen volt. Maga akkor olyan kis zöldike volt még. Fel se tűnt nekem. A nénit meg épp úgy nem állhatom, mint ő engem.
- A néni jó lélek. Mit vétett magának?
- Mindig fintorgatja az orrát.
- Sohase.
- Azt mondja dohányszagu vagyok.
Vilma nevetett.
- Tehát a dohányszagra fintorgatja nem magára.
Zoltán gyönyörködve nézett a leánynak a szemébe:
- Milyen csinos maga, Vilma! Nem is csinos", hanem pompázó szépség! Hogy kifejlődött! Bocsásson meg a hasonlatért, de a pillangó jut eszembe, amely kisidővel előbb még hernyó volt.
- Maga is más, Zoltán. Én nem mondok hasonlatot, hogy ne kelljen bocsánatot kérnem, de maga olyan szögletes kamasz volt, olyan emberképű uborka, olyan kinyilatlan szemű macska, olyan jelentéktelen, mint a hatéves meszelő.
És nevetett.
Zoltán eleresztette a füle mellett ezeket a hasonlatokat, csak azt ragadta meg, hogy Vilma mindezt volt-nak mondotta.
- De most, most ugy-e más vagyok?
Vilma vállat vont:
- Megférfiasodott. Elvégre minden gyümölcs megérik, még a kökény is.
Ezeket a csípős megjegyzéseket nagyban enyhítette a pajkosan mosolygó bársonyos fekete szem.
Zoltán a bajuszát pödörgette:
- Ha tudtam volna, hogy maga ennyire megszépült, eljártam volna magukhoz Vilmácska. És talán akkor én lettem volna valakije.
- Valakim? Hát maga azt hiszi, hogy van valakim?
- Hát nincsen? Igazán nincsen?
- Ám gondolja, hogy van, ha ez magának mulatsága. Nem rontom soha senkinek a mulatságát. De most már visszatérek a nénihez.
- És még csak kezet se nyujt?
A leány megfordult és mosolyogva nyujtotta a kezét.
- Ha akarja.
Azzal visszasietett a kastélyba.
X.
Az ebédlőben hűseltek. Künn forró augusztusi nap sütött a mezőre. A távolból odahallatszott a cséplőgép mormolása.
Gyula az ablaknál állott. Cigarettázva nézett a tiszttartóház felé.
Zoltán rátette a vállára a kezét.
- Miért nem akarsz te pap lenni? Mondd meg őszintén.
Gyula bizalmatlanul pillantott a bátyjára, s a vállát vonogatta
- Szeretem a földet. Ugy érzem, mintha ide volnék nőve. Kedves itt nekem minden fűszál. De miért nem vállalkozol te?
- Most álljak be szemináriumba, mikor már jogot végeztem?
A plébános fülét megérintette a beszéd:
- Rosszul gondolkoztok mind a ketten, - szólott bele, - a sötétség nem akarja befogadni a világosságot. Beszélj őszintén Gyula itt az édesanyád őnagysága előtt, hogy miért húzódol ettől a pályától?
Gyula boszusan felelte:
- Azért, mert a plébános ur tanácsolta, hogy ne legyek pap.
Az egyház szolgája elképedt:
- Én? Dehogy! Csak azt mondtam, hogy a saját jószántából vegye fel a reverendát. Szent Adalbert is, azaz hogy Szent Ágoston, de mégse jól emlékszem: szent Rupertusz...
S integetett Gyulának a szemöldökével, hogy ne fecsegjen.
Balogh mama helyeselte a plébános nézetét.
- Ugy, ugy, kedves fiacskám, - mondotta Gyulának a haját simogatva, - a magad jószántából vedd fel a reverendát. Szép suhogó selyemreverendát csináltatok neked. Fekete öve lesz. Illeni fog a derekadra.
Zoltán segitett a mamának:
- Nem is tudok szebb pályát elképzelni a papinál.
- Ez az igaz, - bizonyította a plébános.
- Aztán látod minden jólrendezett családban kell lennie papnak, meg politikusnak. A politikus emeli a családot, a pap meg nemesíti.
- A pap is emelheti, ha püspök lehet, - mondotta a plébános.
- Az már a politikus dolga, - felelte Zoltán, - hogy a papból püspököt csináljon.
Az anya szinte merüldözött a boldogságban.
- Kedves püspök fiam! - mondotta megcsókolva Gyulát. Ha én azt megérhetném...
- Szívesen teljesíteném ezt az örömet, édesanyám, - mondotta Gyula kezet csókolva, - de semmi hajlandóságot nem érzek a reverenda iránt. Tudja, hogy már a tömjénszagtól is majd elájulok, valahányszor a templomban vagyunk.
A plébános nevetett:
- Ami tömjénünket ne hasonlítsd össze a városival. Ez csak afféle olcsó paraszttömjén.
Gyula akkor megpillantotta a fákon át a sárga kalapot. Egyszerre nyugtalanná vált.
- Megyek, - mondotta, - levegőzni.
Zoltán azonban megragadta:
- Nem mégy addig, mig ki nem mondod az utolsó szót.
- Úgy, úgy fiam, - szólt az anya is. Tehát határozzál.
- Éppen azért akarok kimenni a kertbe, hogy ezen gondolkozzak.
És elloholt.
XI.
A fiatal leányok hamar barátkoznak, - ha nem sokkal szebb egyik a másikánál.
Már az első percben tegeződnek, egy óra mulva meg már a legbelsőbb titkaikat közlik egymással.
Vilma mingyárt a második napon meglátogatta Annát. Mingyárt tegeződtek és egy óra mulva már nem volt titkos fiókja egyikük szívének se.
- Örülök, - mondotta Anna, - hogy ily kedves barátom akadt mint te vagy Vilmácskám. Milyen kedvesen töltjük a nyarat!
- Mindig együtt leszünk. Átjösz hozzánk reggel, el se bocsátunk estig.
Anna arca elborult:
- Nem lehet ám.
- Mért. Tán megbuktál valamiből?
- Óh, csupa jeles vagyok.
- Hát akkor mért nem? Hiszen téged mindenki szeret nálunk.
Anna a cipőjére nézett és pillogott. Aztán halkan, szomorún felelte:
- A papa megtiltotta.
- Dehát mért? Olyan rossz leánynak vél engem?
- Oh nem azért.
- De csak mondd meg őszintén. Megmondhatod. Tudom, hogy faluhelyen csak azt a lányt fogadják el jóneveltnek, akit apáczák neveltek.
- Mondom nem ez az ok.
- És Budapestnek rossz a hire. Szülőid bizonyosan attól félnek, hogy világias gondolkodást tanulsz tőlem.
Anna nevetve ölelte meg Vilmát:
- Ugyan ne beszélj már, hát megmondom. Lásd az én apám fizetettje, alkalmazottja az uraságnak.
- Barátja.
- Az is. De mégis csak alkalmazottja. Ezt nekem a pap mingyárt a megérkezésem estéjén megmagyarázta.
- Mit mondott.
- Azt mondta, hogy aszongya: Anna most már nagy leány vagy. Tizenhat éves elmultál. Baloghéknál két legényfiu van. Gyermekkortokban együtt játszottatok, de arra nem szabad emlékezned. Azok vagyonosak. Te szegény vagy. Ha a házukhoz átjárnál, vagy velök sürün találkoznál, azzal vádolhatnának... Szóval ez nekem kellemetlen lenne.
- Értem! - mondotta Vilma elgondolkozva. - Atyád okos ember. Hát egyideig csak én járok hozzád...
- Lehetőleg mindig...
- Amikor csak lehet. Kisidő mulva aztán te is jöhetsz, mert az ok megszünik.
- Micsoda ok?
- Az egyik Balogh fiu elmegy két hét mulva fegyvergyakorlatra.
- És a másik? - kérdezte nyilt szemmel Anna.
- A másik elmegy papnak.
- Melyik megy el papnak? - kérdezte elhülten Anna.
- Melyik? Hiszen csak kettő van. Hát Gyula.
Anna elsápadt.
- Igazán?
- Mért sápadtál el? Érdekel az ügy?
- Nem, egy cseppet sem, - hebegte a leány.
Vilma magához vonta, és a fülébe sugva kérdezte:
- Van köztetek valami?
- Nincs.
- Mondd meg. Nekem csak megmondhatod.
- Igazán nincs. Csak éppen, hogy gyermekkorunkban együtt játszottunk.
- Nem vagy őszinte.
- Már hogyne volnék. Nem voltam-eévekig az apáczáknál?
Ez elfogadható válasz volt, azonban a leányok ismerik egymás lelkét.
- De mégis érdeklődől, - faggatta tovább Vilma, - valld meg, hogy érdeklődöl iránta.
- Azt megvallhatom, - felelte sóhajtva Anna. - Nekem ő mindig kedves volt. A klastromban sokszor eszembe jutott. De ennél nincs tovább.
Azzal megfogta Vilmának a kezét:
- Hát most te nyisd fel a szívedet: mondd el hogy ki van abban? Neked a fővárosban sok fiatalember szorongatta a kezedet.
Vilma nevetett:
- Csalódol. Mihozzánk csupa öregasszonyok jártak. Mink nem jártunk látogatóba sehova.
- Sehova?
- Csak a templomba, képtárlatokra, olykor az operába.
- Eszerint te is klastromi életet éltél.
- Körülbelül. De én legalább ismerem az életet a szinpadról.
- Oh mink is olvastunk sok regényt. Olvastunk olyan regényeket is, hogy a testvérek kővé váltak volna, ha rajtakapnak bennünket.
- Ah! És miféle regények voltak azok?
- Jókai, Dickens, Jósika. Csupa szerelmes regény. Meg is gyóntam.
- És mit mondott a pap?
- Azt mondta, hogy ne olvassak olyanokat.
- És mégis olvastál?
- Nem birtam megállani.
- És megint meggyóntad?
- Megint.
- És mit mondtál a papnak?
- Azt, hogy nem véltem, bűnnek, mert hiszen a kényes részeket én ugysem értem.
Vilma elmosolyodott. Aztán a legyezővel szórakozottan veregette a tenyerét.
- Zoltán tetszik nekem, - mondotta halkan. - Csinos fiu, és okos.
- Mennyire vagytok? - kérdezte Anna lázas érdeklődéssel.
Vilma vállat vont:
- Semennyire.
- Nem vallott még?
- Mit valljon?
- Hát azt gondolod, hogy nem hevül érted?
- Ha akarom hevül, ha akarom nem hevül. De jobb, ha nem hevül.
- Mért? Nem értem ezt.
- Mert ő engem ugyse venne el.
- Mért ne venne el, ha... hevíted.
- De éppen azért nem hevítem, mert tudom, hogy nem venne el. Óh, - folytatta sóhajtva, - nem olyan fából faragták őt, hogy érzésből megházasodjon! Miniszterségről álmodik. Gondolod, hogy egy miniszter elvenne egy kötéltáncos familiából való leányt?
- Hát a te szülőid...
- Nincs különben. Én csak fogadott gyermek vagyok. A néni talán ád valamit, ha férjhez megyek. De mit? Mennyit? Nem kérdezhetem.
Anna elgondolkodott.
- A regényekben, - mondatta, - nem így olvastam. Hanem úgy, hogy ha a férfi megszereti a nőt, elveszi. Már teljes bizonyossággal tudtuk, hogy a regény elején valamely férfi megismerkedik valamely nővel, az utolsó lapon elveszi.
Vilma nevetett:
- Hiszen ha ennyiből állna, mind a ketten férjhez mehetnénk. Nem kellene egyéb, csak megkompolyitani két fiut, aztán mint a mesékben van: Te az enyém, én a tied: ásó kapa választ el egymástól!
- Azt gondolod, hogy olyan könnyű az?
- Micsoda?
- A megkompolyitás?
- Hogyne! Csak szépen kell nézni, olykor mosolyogni, kissé kacérkodni. Ez a legfontosabb.
- Hogyan kell kacérkodni?
Vilma nevetett:
- Kacérkodni annyit tesz, hogy acélozni. Tudod hogyan csinálnak a vasból acélt?
- Tanultam, de bizony már nem tudom.
- A kovács beleteszi a vasat a tűzbe, aztán mikor felhevül, hirtelen hidegvízbe vágja. Ezt sokszor megismétli, míg csak a vas acéllá nem változik.
- Nem értem.
- A vas a férfi szíve. Kedveskedünk, hogy hevüljön. Mikor aztán látjuk, hogy a szeme ragyog, a szava meleg, valamit mondunk, ami lehűti, s elküldjük vagy elhagyjuk. A legközelebbi alkalommal ezt megismételjük: ismét kedvesek vagyunk, ismét hűtünk. Végre aztán mikor már látjuk, hogy igen megerősödött a szerelem, férjhez megyünk.
Anna összecsapta a kezét:
- Milyen okos vagy te! De hát akkor mért nem cselekszed ezt Zoltánnal?
Vilmának ragyogott a szeme:
- Mondasz valamit. Meg is próbálom. Próbáld meg te is Gyulával.
Anna elszomorodott
- Nekem nem lehet... Tudod a papa...
- Hagyd el: a papa csak örülni fog, ha Gyula elvesz. Beszéltél már vele?
- Beszéltem.
- Lángolt a szeme?
- De hogy!
- Szorította a kezedet?
- Szorította-e? Ugy szorította, hogy minden ujjam összeragadt.
- És te mit tettél?
- Semmit. Jöttek. Elfutottam. Gyula utánam sietett. Én akkor mégjobban futottam.
- Milyen ügyetlen vagy! El kellett volna ájulnod a karjaiba. Akkor biztos, hogy megcsókolt volna. És ez lett volna az első hevítés. Akkor utána mingyárt hűthettél volna.
- Hogyan?
- Egyet villámlottál volna: Uram ez több, mint amennyit megengedhetek!
Anna a nyakába rebbent Vilmának, aztán ő is felállott és villámlott:
- Uram, ez több, mint amennyit megengedhetek!
Aztán hirtelen elszomorodott, s leült:
- De hiszen pap lesz.
- Csak akarják.
- Hát ő még nem egyezett bele?
- Nem. S ha te megacélozod, annál keményebben ellenáll.
- Megacélozom! - mondta Annus ujból fölállva.
És a szoba szöglete felé fordulva szónokolta:
- Uram, ez több, mint amennyit megengedhetek!
XII.
Vilmának könnyű volt ezt a játékot folytatnia: egyfödél alatt élt Zoltánnal. Mikor nem beszélhettek, a szemők akkor is beszélhetett.
Zoltánnak a szeme mindennap mélázóbbá, merültebbé vált.
Vilma szeme egyre mosolygóbbá. A győző arca mindig mosolygó.
Egy este a fák alatt vacsorázott a család. Vacsora után elsétáltak a tó felé. Holdtölte volt.
De hogy faluhelyen kilenc órakor már mindenki ágybatér, a séta se tartott sokáig.
Zoltán halkan beszélt Vilmának, nehogy a báróné meghallja:
- Városon ugye nincsenek ilyen holdvilágos esték?
- Bizony nincsenek.
- Szeretne még sétálni?
- Szeretnék, de nem lehet.
- Lehet.
- Hogyan.
- Lefekvés után kilopódzunk. A kertben senki sincs. Sétálunk ameddig akarja.
- Ketten?
- Ketten.
- Persze karonfogva.
- Szorosan.
Vilma hangja gúnyosra változott:
- És maga azt véli most, hogy velem beszél?
Hát kivel? - kérdezte meglepődve Zoltán.
- Maga bizonyára azt véli, hogy valami szobalánnyal beszél.
És szorosan a bárónéhoz simulva haladt tovább.
És Zoltánhoz nem szólt többet.
A fiu elnémult. Ezt a választ sehogyse tudta összegyeztetni a nappali kedves nézésekkel, hozzá intézett meleg szavakkal.
Ezen az estén Zoltán sokáig hánykolódott az ágyában.
- Csak játszik-evelem? - kérdezgette. - Vagy hogy tulságosan becsületes?
Reggel bágyadtan ébredt fel, s ujra átgondolta a lehűtő választ.
- Kijöhetett volna, - gondolta. - Nincs ebben illetlenség. De ugylátszik van már valakije.
És egy könnycsepp jelent meg szemepilláján.
Gyula bekiáltott neki az ablakon:
- Nem jösz lovagolni?
- Nem, - felelte Zoltán elfordulva.
- Az idő gyönyörű.
- Nem ülök biztosan a nyeregben.
Gyula nem keresett ebben a válaszban semmi mellékes értelmet. Lóra ült és ellovagolt a tiszttartóház felé.
Annuskát az ablakban látta. A leány katángszín kék kartonban volt. A kék szín illet neki. Mosolyogva bólintott a köszöntésre. Gyula boldogan lovagolt tovább.
Mikor visszatért, a tiszttartóház kertjében pillantotta meg a leányt. A leány egyedül hajladozott egy virágágynál.
Gyula a kerítéshez léptette a lovát és beszólt:
- Mit dolgozik, Annuska?
- Magot szedek, virág magot.
- És egyedül?
- A néni a konyhában van. Délelőtt mindig egyedül vagyok.
- És itt a kertben?
- Többnyire itt.
A ló benyujtotta a fejét, és beleharapott egy fagyalbokorba.
- Haj illetlen barom! - szólt Gyula a lovát pofon ütve.
Leszállt róla és hozzákötötte egy akácfához.
Aztán a kerítésre könyökölve beszélgetett tovább a leánnyal:
- Tegnap ahogy az ablaknál állt, könyvet láttam a kezében. Mi volt?
- A klastromból hoztam. Egy jó barátom adta. Volt neki ötven könyve is. Szétosztogatta emlékül.
- És miféle könyv az?
- Kivül Természettan. Belől Jókai Aranyembere. Tudja a klastromban nem volt szabad regényt olvasni, hát úgy segítettünk magunkon, hogy más borítékot ragasztottunk a könyvekre.
Ahogy ott beszélgettek, mind a kettőjök keze a kerítés tetején volt.
Gyula rátette a kezét az Annuska kezére:
- Milyen szép a keze! Milyen gyönyörű a keze, Annuska.
És odahajolt, megcsókolta az Annuska kezét.
Anna elérkezettnek látta a pillanatot, hogy hűtsön:
- Uram, - mondotta büszkén, komolyan, - ez több, mint a mennyit megengedhetek.
És elfordult, elment.
Gyula kővémeredten bámult utána.
XIII.
Bőrbalogh sógor ezekben a napokban elátkozott lélekként bolygott a ház körül. A bárónét nem volt szabad megközelítenie, hát hol Baloghot kapta el, hol a tiszttartót, hogy segítsenek a birtok megvételében. Attól tartott, hogy a báróné ügynökökre bízza az eladást, és akkor drágán jut hozzá.
Ezen a napon Vilmát fogta el a kastély előtt:
- Kedves hugom, - mondotta neki, - egy szóra kérnélek.
- Itt vagyok.
- Gyere beljebb a kertbe, nehogy a báróné meglásson. Nem bánod meg. Életed hosszára javadra lesz, amit mondok.
És elvonta a fák alá.
- Tudod, - mondotta neki, - hogy én a birtokot szeretném megvenni. Ha te segítenél nekem, látod te szegény árva vagy. Én épp úgy megadnám neked a közbenjáró percentet, mint más ügynöknek. Elvégre gondolj arra, hogy a leány sorsa a férjhezmenés.
- Dehát, hogy segíthetek?
- Hát először is mondd meg nekem, ki mennyit kínál? Máris érkezett ajánlat ugye?
- Valami Gyémánt Aurél ígért egy részvénytársaság nevében.
- Mennyit?
- Huszezer forinttal többet, mint Balogh bácsi.
- Hát a báróné mit mond reá?
- A család lebeszélni igyekszik róla. Azt mondják neki, hogy ne adja a birtokot idegennek. Csakhogy a néni azt mondja, hogy maga pípás, istentelen ember.
- Én?
- Mindig káromkodik.
- Káromkodik a Pilátus kutyája.
- Aztán a kápolnából magtárt csinál.
- Inkább a magtárból is kápolnát, ha akarjátok. Iszen bele lehet tenni a szerződésbe. Nézd ihol van-e, már megfogalmaztam a szerződést. Ebbe bele lehet illeszteni több pontot is.
Azzal elővont egy nagy testes bőrtárcát és válogatott a papirosokban. Egy rekeszből bádogfénykép csúszott elő.
Vilma kíváncsian pillantott reá:
- Miicsoda fénykép az?
- Az én tulajdon ábrázolatom.
Átnyujtotta Vilmának.
A leány mosolyogva nézte:
- Milyen jó.
- Igaz-e? Ha akarod neked is csináltatok. Nagyon ügyes a fotografusom.
- Köszönöm. Pesten ügyesebbek vannak. De nézze, ha maga is akar szívességet tenni nekem.
- Hogyne csak beszélj.
Vilma elővonta a medajont a kebeléből.
- Nézze, az egyetlen fénykép, ami anyámról maradt. Tudja, hogy mi volt szegény anyám. Hát lássa ez is valami olyan: a haja úgy van fésülve... két szarva van. Ez engem bánt. Elvakarni nem akartam. De most arra gondoltam, hogy valami ügyes fényképész készíthetne erről olyan másolatot, amelyen a két szarv nem látszik.
- Hogyne.
- Akkor aztán azt viselném a medajonban.
- Csak add ide. Egy hét alatt megkészül.
Vilma megcsókolta a medajont s átadta. Bőrbalogh eltette a mellénye belső zsebébe. Aztán, hogy ennek Vilma szíve-dobogva örült, a karját Bőrbalogh karjába öltve sétált vele tovább.
- Meg ne mondja senkinek Balogh bácsi.
- Dehogy mondom.
- Akkor aztán én is szólok a maga érdekében.
Zoltán az ablakból nézte őket. A beszélgetésük nem hallatszott hozzá, de látta, hogy a sógor bizalmasan hajol Vilmához. Mosolyognak.
Susognak. Vilma átadja neki a medajont. A sógor gondosan elteszi. Aztán karonfogva sétálnak. Karonfogva!
Sápadtan bámulta őket. S még azután is, hogy eltávoztak, ott maradt és a helyükre bámult.
Kábulatából arra ocsudott fel, hogy az apja belépett a szobába. Pipát és dohányszitát hozott. Mióta a báróné náluk volt, nem lehetett az ebédlőben dohányozni.
- Hallod-e, - mondotta, - az öspörös ideát volt ma reggel. Közöltem vele a nénédnek ajánlatát. Hát az is azt mondja, hogy ötvenezer forint nem két garas. Beszéltünk aztán arról is, hogy melyitek alkalmasabb papnak? Egyiteknek a birtokban kell maradnia. Gyula arra született. De te meg elvégezted már a jogot, meg sohase vallottál kedvet a gazdálkodásra. Hát hogy ezt is előmagyaráztam az esperesnek, azt mondta, hogy pillanatig se habozzál: annak, aki jogot végzett, biztos a püspökség. Ki se eresztik káplánnak, plébánosnak, hanem mihelyt felszentelték, belép a püspöki irodába, s gyorsan emelkedik. Hallod-e, gondold meg ezt. Elvégre akkor politizálhatsz legjobban, amikor püspök vagy.
- Már meggondoltam, - felelte Zoltán. - Elfogadom a néni ajánlatát.
Balogh egyszerre letette a pipát, és örömmel sietett a bárónéhoz.
A hölgyeket örvendezve találta. Ott simogatták Gyulát.
- Hát Gyula mégis határozott, - mondották Baloghnak boldogan.
- Mit határozott?
- Hogy pap lesz.
Gyula fanyar ábrázattal bólintott reá.
- Te akarsz pap lenni? - kérdezte az apa. - Előbb egyitek se, most meg mind a ketten.
Zoltán is belépett és bámulva nézett Gyulára:
- Mér akarnál te pap lenni?
- Meggondoltam, - felete Gyula szomorún.
- Én is meggondoltam.
- Te jogász vagy.
- Éppen azért.
- Sohse volt kedved rá.
- Már van.
Az apa közbeszólt.
- A báró lelkének elég egy pap is.
- Én vagyok az idősebb, - mondotta Zoltán a mellére csapva. - Az asztalnál is engem illet az elsőség.
Gyula megbőszült:
- Jó, hát akkor én meg beállok barátnak! Én nem tágítok. Meglásd, hogy nem tágítok! És dühösen kiment.
XIV.
Vilma szinte röpülve sietett Annához.
- Tudod-emi az ujság? - mondotta lelkendezve.
- Mi?
- Mind a kettő pap lesz.
- Gyula is?
- Zoltán is.
És ijedten, fehéren hebegte el, hogy mi történt.
Anna csak elkövülten nézett reá.
- Dehát csak tudnám az okát? - fejezte be Vilma az elbeszélést.
- Én tudom, - mondotta könnyen lábbogó szemmel Anna. - Te vagy az oka.
- Én?
- Te ám. A te ostoba tanácsod!
- Az én ostoba tanácsom?
- Az hát. Hűtöttem.
- Hűtöttél?
- Erősebben, mint kellett volna. Gyula bizonyosan azért határozott úgy.
És sírva fakadt.
- No, akkor Zoltán is azért, - mondotta Vilma sápadtan. - Dehát azért a kis sétáért így meg lehet haragudni?
- Beállok apácának, - zokogta Anna.
- Én is, - szólt Vilina.
És a két leány nem beszélt egy ideig, csak sírt mind a kettő.
- Hallod-e, - mondotta aztán Vilma a fejét fölemelve, - hátha még föl lehetne őket melegíteni?
- Hogyan gondolod? - kérdezte Anna a könnyeit letörölve.
- Beszéljünk velök. Elvégre kész pap is vetkezett már ki leány kedvéért. Ezek még föl se vették a reverendát.
- Neked könnyü. De én? Hogyan beszéljek Gyulával?
- Irj neki egy sort, hogy szeretnél vele beszélni. Én majd átadom.
XV.
Míg a leányok így főzték a taplót, Zoltán utána lépkedett Gyulának. Gondolta megmagyarázza neki, hogy ez nem akarom- kérdés, hanem meggondolásra való.
A park szélén Bőrbaloghot pillantotta meg. No ez éppen vörös posztó volt neki.
A jó ember ott ült a gesztenyefák alatt, unalmában nézegette a medajont.
Hogy Zoltánt megpillantotta, gyorsan elrejtette, fölállott és megnyomkodta a makrát.
- Zoltán öcsém! - intett neki az ujjával.
- Állj meg csak egy szóra.
Zoltán megállt, és mérgesen hunyorgatott.
- Hallod-e, öcsém, - mondotta titkosan hunyorítva Bőrbalogh. - Akarnál-enekem segíteni egy erős ügyben?
Zoltán végignézte:
- Kecske!
Bőrbalogh azt hitte, rosszul hall.
- Mit beszélsz?
- Szavakkal semmit, fegyverrel többet.
Bőrbalogh elzöldült:
- Meg vagy te bolondulva?!
- Majd megtudja!
- Dehát mi lelt?
- Semmi. Maga vén kecske.
Bőrbaloghban is fölkeveredett a harag:
- Hallod-e, öcskös, ezt a hangot nem tűröm ebatta! Hogy mersz velem így beszélni, te tacskó?
- Tacskó? - hörken vissza Zoltán a fejét fölszegve.
És fenyegető arccal peckesen ellépett.
XVI.
Bőrbalogh sógor a tiszttartóház vendégszobájában volt elszállásolva.
Ahogy ott heverész ebéd után a diványon, egyszercsak kopogtatnak, s két fiatal úri ember áll meg a küszöbön. Mind a kettő cilinderes. Mind a kettőnek fekete keztyü van a kezén. Az alacsonyabbik sánta, de a mankója is fekete.
- Bőrbalogh urat keressük, - szólott a hosszabbik.
- Én vagyok, - felelte Bőrbalogh, - tessék beljebb sétálni.
A hosszu ember bemutatta a sántát:
A sánta bemutatta a hosszút:
- Tövis Áron gazdatiszt ur Pernyegről.
Bőrbalogh csak bólogatott:
- Mivel szolgálhatok az uraknak?
- Balogh Zoltán úr megbízásából tisztelkedtünk. Ön őt megsértette és a sértést csakis vérrel lehet lemosni.
- Vérrel? - kérdezte megrettenve Bőrbalogh.
- Vérrel, - ismételte drákói komolysággal Tövis úr.
- Vérrel, - visszhangozta Aszu is.
És a mankójával nyomatékosan dobbantott.
- Engedelmet kérek, - szólott Bőrbalogh nekivörösödve, - hát mivel sértettem meg az öcsémet?
- Balogh Zoltán urat a "tacskó" epithetonnal tetszett megsérteni, de...
- Bocsánatot kérek, de ő meg engem kecskének" mondott.
- Az mellékes.
- Már hogy volna mellékes. Hát az nem sértés talán, ha kecskének nevezik az embert?
- Reánk nem tartozik.
- De kérem, én sem engedem, hogy kecskének nevezzenek. Hát kecske vagyok én? - szólott Bőrbalogh önérzetesen a mellére ütve.
- Mi azt nem állítjuk, - felelte komolyan Tövis, - mi csupán azért jöttünk, hogy megkérdezzük: ád-eön elégtételt vagy nem?
- Párbajt akarnak? - kérdezte elképédve Bőrbalogh.
- Minden bizonnyal.
Bőrbalogh felvette a pipát s miközben megtömte, a nyugalma is visszatért.
Előkapart a zsebéből egy gyujtót. Rásörcentett. Utána nézett a levegőben a füstkarikáknak, azután nyugodtan felelte:
- Már tudják az urak, én tisztelem mindenkinek a jóegészségét, de a magamét is. Nem állok oda senki pisztolya elé.
- Felünk odaáll.
- Elég bolond, ha azt cselekszi.
- Tiltakozunk e kifejezés ellen.
- Ahogy tetszik.
- Eszerint ön fél a párbajtól?
- Persze, hogy félek. Nem szoktam én az efféle rendetlenkedést. Vagy tán örüljek ha valaki agyon akar lőni?
Tövis ránézett Aszura.
Aszu ránézett Tövisre.
Megfordultak, és elvonultak ünnepiesen.
XVII.
Bőrbalogh néhány percig fel és alá járt a szobában.
- Ez a gyerek bolond, - így diskurált magában. - Ha én lövöm le, a birtokot éppen nem kapom meg. Ha ő puffant le, akkor pedig még ugy se lesz a birtok az enyim.
Végre is sok töprengés után elhatározta, hogy az öreg Morzsát bízza meg az ügy elintézésével. Jó, hallgatag öregúr az, és a kastélyban senki se fog tudni erről a bolondságról.
Az öregurat nem volt nehéz megtalálni.
Rendesen a kerti lugasban ült, a megszokott bőrszékében. Persze még mindig a Zoltán rébuszán kotolt. Olykor felállott és körülsétálgatta a virágágyakat. Közben meg-megállt, bodor füstöt eresztett a szivarjából.
Bőrbalogh előbb figyelmesen körülnézett, hogy nem jön-earra a báróné, azután bebátorkodott az öregúrhoz.
Köszönt.
Az öreg csak a fejét bólintotta.
Bőrbalogh beszédet kezdett az időjárásról, a termésről, a politikáról, mint amelyek kétségen kívül jó találmányok is arra, hogy bármi fontos ügyhöz hidat lehessen belőlük alkotni.
Az öregúr hümmögött és még merőbben nézte azt az egy árkus papirost, amelynek a közepére a rébusz fel volt rajzolva.
Végre Bőrbalogh az igazi tárgyat kezdte pöngetni:
- Merre vannak a fiuk? - kérdezte leülve a lócára.
Az öregúr vállat vont.
- Furcsa gyerekek... - kezdte lehetőleg közömbös hangon Bőrbalogh.
- Nem szólok bele, - felelte türelmetlenül az öregúr. - Gyula pap lesz. Zoltánt lebeszéljük. Ez a megállapodás. Minek ezt tovább tárgyalni. Ne zavarj!
Az öregúr aztán ingerülten simította meg a papirost, és a rébuszra ütve kiáltotta:
- Ennyi gond! Ilyen haszontalanságért! Meg kell őrülni rajta.
- Már az igaz, - szólott magában Bőrbalogh, - istentelenség így bánni ezzel a szegény öreggel. Bizonyosan a gazdasági számokat vizsgáltatják vele.
- Mit csinál Morzsa bácsi? - kérdezte részvéttel, - számol?
Morzsa ránézett Bőrbaloghra. Azután fölkapta a papirost és odatartotta a szeme elé. - Ide nézz, - szólott, - papucs, torony és liliom. Semmi több. Értesz hozzá?
- Hogyne értenék, - felelte Bőrbalogh. Kapott az alkalmon, hogy valahára szóba kezdhet az öregúrral.
Benyult nagy fontos arccal az atillája belső zsebébe, és kihúzott egy álmoskönyvet.
- Ecceribe megmondom, - szólott a könyvet forgatva. - Papucscsal álmodni szerencsétlenség, 7, 11, 23. A torony veszteség, 52, 4, 71.
Tovább nem mondhatta.
Az öregúr elkapta a kezéből az álmoskönyvet, megnézte a borítékát, aztán visszaadta.
- Szamár vagy öcsém, szamár. De most már eredj tovább a Jézus áldjon meg.
És otthagyta faképnél.
Bőrbalogh elcsudálkozott ezen, de aztán hogy magára maradt átlapozgatta a könyvet és kijegyezte belőle a számokat.
Aztán sietett a kertből kifelé.
Az ajtóban Baloghgal találkozott.
Örömmel mutatta neki a számokat és biztatta, hogy tegye meg ő is a gráci húzásra.
- Ezer pöngőt tegyünk ketten, - mondotta. Öreg ember álma nem bolondság.
Azonban Balogh nem lelkesedett a számokért.
- A fiamat keresem, - szólott, - Zoltánt.
- Zoltánt? - kérdezte fanyar képpel a sógor, - lehet, hogy litániára ment.
- Mondtad neki, hogy ne legyen pap? - kérdezte hévvel Balogh.
- Ne féltsd attól, - felelte kedvetlenül Bőrbalogh, - nem lesz pap. Hiszen úgy viselkedik, mint valami huszár-őrmester.
- Hogy-hogy? - kérdezte Balogh megütődve.
- Beleesett a párbajbacillus.
- Párbaj? - szólott elgondolkozva Balogh, - ez jó. Kiveri a fejéből a papságot. Kivel kapott össze?
Bőrbaloghnak már úgy állt a nyelve, hogy kikottyantja az ügyet, de mégis meggondolkozott.
- Tudom is én, - felelte vállat vonva.
- Mondtad neki, hogy ügyesen és bátran vagdalkozzék?
- Biz azt nem mondtam.
- Hát azt, hogy: Csak a fejit, hogy meg ne sántuljon!
- Bizony azt se mondtam.
- Kár. Különben nem kell azt tanítani, - szólt apai hetykeséggel Balogh, - remek vívó a kölyök. Tavaly is egy hadnagynak levágta a jobb fülét.
Bőrbalogh önkénytelenül is a füléhez nyult.
- Vagy pisztolyra megy a sor? - kérdezte Balogh.
- Azt hiszem inkább pisztolyra.
- Annál jobb, - szólott büszkén Balogh apa, - úgy lő, mint Carver. Bizonyos, hogy hasbalövi az ellenfelét.
Bőrbalogh egyszerre leült a padra.
Balogh tovább lelkesedett:
- Mindig titkolódzik! Ez a szokása. Rendesen a lapokból tudom meg, kiket fektetett lepedőbe.
- Lepedőbe? - szólott elképedve Bőrbalogh, - no hallod akkor én tüstént elmegyek.
- Már miért?
- Annyira ellensége vagyok minden párbajnak, hogy közel sem szeretek lenni olyan helyhez, ahol vérontás történik. Bizony te is jobban tennéd, ha ráparancsolnál a fiadra, hogy ne párbajozzék.
- Már azt most az egyszer nem teszem, - felelte határozott hangon Balogh, - ha verekszik, nem lesz pap. És ez a fő.
Bőrbalogh megbotránkozott ezen az apai felfogáson. Megnézte az óráját és sietve hazaindult.
XVIII.
Zoltán ebben az órában vette át a póstát: két hirlapot. A hóna alá fogta s átment a folyosón. Vilma egyedül ült ott a pálma mellett és varrt. Zoltánra mosolyogva nézett, de Zoltán úgy haladt el mellette, akárcsak egy kútágas mellett: nem köszönt, nem szólt, rá se nézett.
Vilma elkomolyodva folytatta a varrást. Egyszercsak letette a munkáját, s a napernyőjéért nyult. Lement Zoltán után a kertbe.
Ott ült a fiu egy platánfa alatt s olvasott. Hogy meglátta Vilmát kiterjesztette a lapot s úgy olvasta tovább. Jöhet mehet előtte Vilma, aki lapot olvas, nem hall, nem lát.
Vilma megállt előtte és átdöfte a lapot a napernyőjével.
Zoltán komolyan ránézett, aztán könnyedén meghajolt, s tovább akart menni.
- Hopp uram, megálljunk! - mondotta eléje akasztva a napernyőjét.
- Mivel szolgálhatok? - kérdezte Zoltán hidegen.
Vilma beleöltötte a karját Zoltán karjába és komolyan szólott:
- Mit gyerekeskedik maga Zoltán? Mi baja van velem?
- Nem értem a kérdését kisasszony.
- Jó, hát mellőzzük ezt. Ha éppen nem állhat engem, nem óhajtok tolakodó lenni. De azt mégis megmondhatná nekem, hogy mért határozta rá magát olyan hirtelen a papságra?
Ezt már remegő hangon kérdezte.
- Mit érdekli az kegyedet? - felelte Zoltán fájdalmasan.
- Beszéljünk őszintén Zoltán. Tud-e bátor lenni, ha őszinteségről van szó?
- Máskor is.
- Hát nézze, mikor én idejöttem, maga oly melegen fogadott engem, aminő melegséget még nem éreztem. A következő napokban az irántam való melegsége fokozódott. Ahogy rám-rámnézett, ahogy a kezemet megszorította... minden magaviselete félreismerhetetlen vonzalom jele volt. Aztán egyszercsak megváltozott. Gondolkoztam, mi lehet az oka? mit hibáztam maga ellen? Nem találtam egyéb okot, csak azt, hogy maga engem esti sétára kért, s én nem teljesítettem a kívánságát. Ujra meg ujra átgondoltam, hogy helyesen cselekedtem-e? Nem tudok ma se mást felelni, csak azt, hogy helyesen. Elvégre fiatal leány vagyok. Maga is könnyelműnek itélt volna, ha kiszököm és sötétben kószálok magával a fák alatt. Hát most beszéljen maga bátor-őszintén: mondja meg a kedvetlenségének az okát. Biztosítom, hogy helyreigazítom, amit vétettem.
- Nem vétett nekem kegyed semmit, - felelte Zoltán. - Hogy akkor nem jött ki sétálni, nem hibáztatom érte. Arra gondoltam, hogy ha magának gyönyörűség volna velem sétálni, bizalmasan, mint nekem magával, kijött volna.
- Oh, - mondotta Vilma a Zoltán karját megszorítva.
- Aztán, - folytatta szomorúan Zoltán, - jobbnak gondoltam nem folytatni ezt a játékot, amely nekem eddig is csak nyugtalanságot okozott.
Kivonta a karját a leány karjóból és meállt vele szemben. Ránézett szigorún, szemrehányón.
- Mért kacérkodik maga velem? Azt gondolja nem tudom ki a választottja? Gratulálok az izléséhez!
- Mit beszél? - hebegte Vilma. - Micsoda választottamról beszél?
Zoltán vállat vont:
- Mi közöm az ügyeiben? Csak azt szeretném tudni, mért bolondít engem?
Vilma ijedten bámult reá.
- Nem értem Zoltán.
- Nem ért, mert azt véli, hogy el van takarva a szíve. De a véletlenség sokszor föllebbenti a titkok takaróját.
- Micsoda titkok?...
- Kegyetlen játékot kezdett velem. Ezt nem bocsátom meg soha. Elvégre ha valaki már választott, ne bolondítson másokat is.
Vilma azt se tudta erre a szemrehányásra, hogy erre a lábára álljon-evagy amarra.
- De legalább azt mondja meg, hogyan tudja szeretni azt a parasztot? azt a Pipa Mátyást? Hiszen öreg is magához! Túl van a negyvenen!
- Kiről beszél az Isten áldja meg? - kérdezte csaknem sírva a leány. - Tüstént mondja meg míg el nem ájulok.
- Tudja azt maga jobban mint én. Hol van a medajonja.
- Bőrbaloghnál.
- Nohát. Remélem nemsokára gratulálhatok.
Vilma elmeresztette a szemét.
- Csak nem gondolja...
- Nem. Tudom.
Vilma nevetésre fakadt. Annyira kacagott, hogy le kellett ülnie.
- Micsoda bolond gondolat! - csak ennyit tudott mondani.
A kerti úton Bőrbalogh tűnt fel. Muszkavászon porköpönyeg volt rajta. A kezében utazó táska. Mögötte egy béresfiu a nagyobbik táskát cipelte.
Zoltán elképedve nézte a kacagó leányt, aztán Bőrbaloghra fordult a figyelme.
A jó vidéki ember meghökkent, hogy Zoltánt meglátta, aztán a gyepen át hozzá szegte útját.
- Elmegyek, - mondotta, - mert még lepuskázol. De mégis szeretném tudni, hogy mér ungorkodol rám? Nem vétettem én neked semmit.
Zoltán helyett Vilma válaszolt:
- Hallott ilyen bolondot, Balogh bácsi: azt mondja, hogy maga engem el akar venni.
- Én-e?
- Hát akkor, - hebegte Zoltán, - mér adta magának az arcképét?
- Nekem?
- Láttam mikor odaadta.
Vilma közbeszólt:
- Adja vissza azt a szerencsétlen medajont Balogh bácsi. Azt véli, hogy az én arcképem.
XIX.
Míg ezek így tisztázták az ügyüket, Gyula is találkozott Annával.
Arra gondolt, hogy mégegyszer beszél vele. Megmondja neki, hogy pap lesz, és hogy miatta lesz pap. Vigasztalta az a gondolat, hogy Anna szívét megnehezíti.
Anna a lódobogásra a szokott módon megjelent az ablakban. Gyula szomorún köszönt neki. Visszatérőben aztán ott látta Annát ismét a kertben.
Anna intett neki.
Gyula leszállt a lóról s a kerítéshez ment. De micsoda más volt most az arca. Csupa bánat. A szeme könnyben úszott.
- Mi baja Annuska? - kérdezte Gyula elámulva.
Anna sírva fakadt:
- Mért áll be papnak?
- Hát tudja?
- Tudom.
- Kitől tudja?
- Vilmától.
Gyulának jól esett a sírás. Csizmáját a lovaglóostorral veregetve felelte:
- Hát azért leszek pap, mert maga nem érez velem.
- Én?
- Mikor megcsókoltam a kezét, úgy rendreutasított, de úgy...
- Itt a kezem... Itt a másik is... Csak ne legyen pap Gyula. Mert én akkor meghalok.
XX.
A család az uzsonnánál ült a verandán. Zoltán a karján vezette be Vilmát.
- No megtörtént? - kérdezte Balogh apa.
Olyan hangon kérdezte ezt, olyan ragyogó szemmel, hogy a család feléje fordult.
- Micsoda? - kérdezte Zoltán.
- Micsoda? Azt hiszed nem tudok mindent? Ej kópé, kópé!
- Dehát igazán nem értem.
- Lepedőben van az atyafi?
- Nincs, - felelte Zoltán most már mosolyogva. - Kibékültünk.
- Eszerint nem, leszel pap.
- Vilma nem akar hallani se róla.
És a piruló leányra nézve folytatta:
- Vilma, vagyis ha megengedik a menyasszonyom.
- Ohó, - mondotta Balogh apa.
Aztán hogy ez az ohó őszinte nyerseséggel volt mondva, mentegetőzve fordult a báróné felé
- A házasság nemcsak érzelmi kérdés. Van a kisasszonynak valamije?
- Hogyne, - felelte a báróné - hiszen mondottam tán, hogy a falusi birtokomat két részre osztom: fele a pap fiadé, fele Vilmáé. Ekkor rontott be lelkendezve Gyula is:
- Határoztam! Kedvedre határoztam Zoltán: átengedem neked a reverendát!
- Köszönöm, - felelte Zoltán mosolyogva, - inkább én engedem át teneked.
- De én egyáltalán elvetettem már ezt a szándékomat. Meggondoltam: nem születtem papnak.
Az apa vállat vont:
- Mégis csak te leszel pedig fiam: Zoltán megházasodik.
Gyulát mintha orron ütötték volna:
- Házasodik?
Aztán hogy megmagyarázták neki a helyzetet, csaknem sírva fakadt:
- Nem, én nem lehetek pap!
És otthagyta az uzsonnát, bement a szobájába, bezárkózott.
Vilma aztán megsugta a családnak, hogy Gyula is jobban szeretné egy rózsaszinü szoknyának szentelni az életét, hogy nem egy feketének.
- Dehiszen annak a lánynak nincs semmije se! - hörkent fel Balogh apa.
- Várjunk egy évet, - - mondotta a báróné, - Gyula még fiatal. Várhatunk két évet is. A birtokom felét ugyis az egyik fiadnak szántam. Ha már egyik se lesz pap, alapítványt teszek a báró lelkéért misére. Oda elég egyezer forint is. Hát a birtok árának felét fentartom a Gyula feleségének, egy feltétellel.
A család persze nagy figyelemmel hallgatott.
- Azzal a feltétellel, - mondotta az öreg asszony, - ha Gyula azt veszi el két év mulva, akivel igazán boldog lehet.
Még ezen az estén hivatták Bőrbaloghot. Megkötötték vele a szerződést százhúsz ezer forinton. A birtokból ki volt véve a kápolna, nehogy az istentelen pípás dohányt szárítson benne.
A családi örömben csak nagyapó osztozott kedvetlenül: ő még mindig a rébuszon töprenkedett.
- Mondd meg már mi a csuda ez? - szólt végre Zoltánnak.
- Hát, - felelte Zoltán, - a liliom Vilma, a torony házasság, a papucs a sorsom.
- Gondoltam, hogy ilyen ostobaság, - dörmögte az öregúr.