A Zsadó ur lánya
szerző: Thury Zoltán
Ez a történet kissé zord. Fönn a magas Északon esett meg, a hol nemcsak hogy nem virul a czitrom, hanem még a jobb időkben is hármat adnak egy hatosért belőle, a hol a hideg napfény fehér hómezőn pihen meg delente a hegyek tetején, a hol állandóan fagyos szelek fujnak s a hol minden falu klimatikus gyógyhely. A ki kiállja, vásárol négy kutyát és elindul az északi sarkra. A lányok ezen a tájon tömérdek üveggyöngyöt hordanak s mivelhogy nincs, a mi lesüsse a bőrüket, fehérek, puhák. Ha végignézed a földeket, mintha csupa herczegkisasszony kapálná a krumplit. Szépségük azonban némi nehézségekbe ütközik, a mennyiben mintha mindnyájának belapította volna kissé az orrát még egynapos korában a bába-asszony. Ott történt az eset, a hol kánikulában is jeges esők zuhognak s nemcsak lehülnek, hanem a rozszsal egyetemben meg sem teremnek a szenvedélyek. A mi odakerül, import az Alföldről, a Bánságból, melegebb tájakról s meg is bámulja vizes, nagy, értelmes, de mégis üres pislogásu szemeivel a tót benszülött, mint a vásári bódéban a kétfejü kutyát. A szerelmeket tudnillik, a melyek hőst formálnak némely, máskülönben szimpla emberből. A szerelmet, a mi kitartó s leöklezi az utból az akadályokat. És ott történt az eset, a hol - hogy jobban megvilágítsam a képet - többrendbeli vasutak járnak. Czikczakban kicsi vasutak, fiacskái, leánykái, kutyuskái a fővonalnak, aztán meg sok oldalágbeli szegény rongyos rokon, ötöd-hatodrendü, keskeny és még keskenyebb vágányu viczinálisok, a mik mind valami gyógyhely eresze alatt lehelik ki lelküket, hogy aztán egy lapát friss szénnel tultömve a gyomrukat a kazánnak mondott leveses-fazék alatt, visszabugyborékoljanak a keresztbe fektetett késhez, meg villához.
Egy ilyen, hogy ugy mondjam: jó igyekezetü, de gyönge kis vasutacska szelte át Zaplaczinánál a trubaduvinai viczinális vonalát. Ez a viczinális igen előkelő alkotás. Hatvan kilómétert jár be rajta naponkint két vonat. Egy vegyes és egy délutáni vegyes. Az állam is kezelte egy darabig, de aztán visszaadta a direkcziónak, hogy csak müködjenek vele ők maguk. S az állami kezelés idejéből fenmaradt némely konczesszió is a truba-duvinai számára. Például az is, hogy ő a fővonal s többek közt a kis vasutacska, a mely Zaplaczinánál átvágta a sinjeit, várni tartozik, a mig a truba-duvinainak átbocsátani méltóztat a pályán. A kis vasutacska a Zaplaczina-Jerika-Firacska-Dubsa-Sunerika gyógyfürdői helyiérdekü, nyolcz kilóméterre tervezett, de utóbb egy kilenczedikkel megtoldott pálya békességesen várakozott a lebocsátott fehér korlát előtt, ha éppen közlekedett valamelyik vegyes, de megvolt a maga kedves igénytelenségében mindaddig, mig az átjáró melletti kis állomásocskára uj főnök jött. Egy bizonyos Takács István nevezetü hirtelenbarna, tüzesszemü, csinos gyerek, gondolom kecskeméti fiu, a ki szörnyen roszul érezte magát eleintén ebben a fészekben. Azután aztán jobban. Bejárogatott a faluba, megismerkedett a családokkal, hol itt, hol ott flótázott egy-egy kertben licziombokrok között, meg azon a vidéken roppantmód szép virággeorgina-bokrok alatt s dalolva, olykor a czigánynyal kisértetve haza magát, kedélyesen ment ki az állomására. Azután aztán megállapodott egy családnál s szörnyű mérgére a többinek. Egy lányos háznál, a minek az udvarán rózsák is nyilottak. A lányt Esztikének hivták. Azóta már asszony.
Egy szép napon tudniillik, a mikor az első vegyes már elment - Takács ur fölvette a jobbik zubbonyát s egy kicsit legényesen, peczkesen beballagott Zsadó Ferencz urhoz, az Esztike apjához. Az eléje siető s egy kicsit már a helyi viszonyokhoz alakult, nagyon pisze, de a mellett kedves, tömzsi kislányt komolyan elintette magától s a ház hátuljára került, a hol egy ajtóra az volt irva: iroda. Beljebb egy másik ajtón, másik tábla: vezérigazgató. Zsadó ur volt a vezérigazgató és pedig annak a titulusban nem, de a kilóméterekben annál inkább takarékoskodó vasutacskának a vezérigazgatója, a mely a Takács ur sineit átszelte. - Takács ur bekopogott s nem ült le, hanem egyenesen a dologra tért.
- Igazgató ur, öt percz alatt végezhetünk. Esztike szeret engem, én szeretem Esztikét. Adja nekem. Becsületes ember vagyok, nem bánja meg.
A vezérigazgató ur fölállott s hogy jobban lásson, letette szemüvegét maga elé az itatóspapirosra.
- Tessék?
- Már elmondtam, hogy miért jöttem.
- Hallatlan.
- Mi a hallatlan?
- A mai fiatalság egyszerüen bolond.
- Én?
- Ön is. Hát ki az ur, mi az ur? Kis alárendelt emberke a trubainál. Hát mi az, kérem? Ez is jogczim már ahhoz, hogy valaki beállítson egy tekintélyes, vagyonos emberhez és a lányát kérje? Hát mi az a lány? Rongy, hogy csak ugy akárkinek odaadjuk?... Én vezérigazgató vagyok...
- Kilencz kilométer.
- De hét az enyém belőle és Sunerikán az enyém a nagyszálló meg a Sóhajok villája, meg a szinkör. Van szőlőm, házam a községben, benne van ebben a vasutban meg a fürdőben vagy kétszázezer forintom...
- Ugy?
- Ugy. S egyszerre csak előáll egy Szakács nevezetü ur...
- Takács.
- Mindegy.
- Nem egészen mindegy. Hát annyi pénze van ebben a vasutban.
- Az enyém az, öcsém.
- Hát Isten áldja meg.
Indult, de Zsadó ur utána ment s megfogta a kezét.
- De nem haraggal válunk meg egymástól?
- Dehogy. Csak nem tartok az apósommal haragot.
- Mondom, hogy...
- Ne mondjon semmit. Jó napot.
Másnap reggel hétkor a kis vonat gépésze nagyot nézett, a mikor a trubai vasut fehér póznáját maga elé fektetve találta az utón. Várt, aztán sétált, aztán pipált, végül jött egy lokomotiv Truba felől. Nemsokára visszatért, de akkor már egy üres deszkáskocsi is oda volt akasztva a hátuljához. A pózna azonban még mindig nem emelkedett föl. Arra a kalauz, jótorku legény bekiáltott az állomásra:
- Hej, mi lesz?
Válasz, nem jött, hanem valami bakter megindult a sinek közt s a korláthoz czammogott. Pipált s rákönyökölt a korlátra, belebámulva a szintén nyugodalmasan pöfékelő kis masina üvegszemeibe.
- Mi lesz, hej? - kérdezte ujra a kalauz.
Az ember nyugodalmasan felelt.
- Tolat.
- Mi? Mit tolat?
- Kocsit. Tán látod, hogy forduljon ki a szemed!
Csakugyan látni lehetett, hogy kocsi jön. Ezuttal is ugyanaz, a mi az elébb elment, de vagy tiz szál deszka volt rárakva. A gépen pedig ott állott maga a főnök ur is. Ezen a vonaton, a kicsin, hátul utazók is voltak. Minden ablakban két három fej is, a mi mind kiabált: - Az istenit neki! Hát mi lesz? Ez is vasut? - A főnök ur csak csóválta a fejét s tovább döczögött. A mikor visszajöttek, még egy kocsi zakatolt mögöttük. Ez háromnegyed kilencz tájban történt, akkor aztán megnyilt a sorompó a kis vasut előtt is. - S ez aztán igy ment azután mindig. A két vegyes között igen sok egyéb munka akadt a vonalon s a szegény kis vasutacskának várnia kellett. Két-három óra hosszat. A vezérigazgató ur egymásután küldte a sok följelentést a direkczióhoz a főnök ellen, de a vizsgálat csak igen lassan haladt. Sok jegyzőkönyvet vettek föl, ezalatt pedig üresen járt ide-oda a maga kurta pályáján a kis vonat s a gyógyhelyen, a nagy szállóban fölmondták a szobákat az emberek.
Ilyen körülmények között a szinkörre se akadt eléggé kiéhezett vállalkozó és Zsadó ur kegyetlenül izzadt. A mikor végigbámult ezen a hirtelen beállott fordulaton az üzletben. De nem aféle ember volt, a ki enged. Előbb bejárt a direkczióhoz, veszekedett, lármázott, hogy már a kis diurnisták is mosolyogtak, ha jött, azután pedig, mig várta, hogy mit határoznak odabenn, maga is meg akart győződni arról, hogy van-e csakugyan valami határa a szemtelenségnek. Korán kelt, a lokomotivon töltötte a napot s iszonyu mérgében kiabált rá egy este a lányára, a mikor hazajött.
- Ne röhögd ki a tulajdon apádat, te, te trubai, a ki velük tartsz.
A pisze lány ezuttal igazán kedvesen mosolyogta le az apját s mindössze ennyit mondott:
- Csak vele.
- Hát annyira kedvedre való az a bitang?...
- Annyira.
- Mars!
- Kezét csókolom.
Másnap reggel már megint a lokomotivon utazott ki a vezérigazgató ur odáig, a hol keresztbe feküdt a sineken a fehér korlát. Aztán várta. Hát egyszerre csak igen nagy szemtelenség következett be. Trezinán jött a főnök ur. Két munkás hajtotta a kis szerkezetet, a mi lendületet adott a kerekeknek s hátul mozdulatlanul, kissé komoran ült a főnök ur. Arra elevenedett meg az arcza, hogy meglátta a korlát mögött veszteglő lokomotivon Zsadó urat. Erre felállott és tele torokkal kezdte énekelni, hogy: - megérdemli az a lány, a kiért sáros a trezinám... Azzal már tovább is ment s lassan, szörnyü méltóságosan a levegőbe emelkedett a korlát. De mielőtt megindult volna a kis vonat, Zsadó ur leugrott a lokomotivról s lassan megindult a sinek mellett a trubai irányban, arra felé, a merre ütemesen, másodperczenkint egyet lódulva, tovább ment a trezina.
A mikor az állomásra ért, nagyon hümmögött, csóválta a fejét s kedvtelenül mondta főnöknek, a ki kinézett eléje a perronra:
- Vőm uram, maga nagy zsivány.