A Tihanyi gyerekek
| A Tihanyi gyerekek szerző: Gárdonyi Géza |
Hogy az én fiam jó gyerek, azt főképpen a Tihanyi-gyerekeknek köszönhetem. A Tihanyi-gyerekek ketten vannak: a Jancsi meg a Pista. Jancsi, Pista ikrek és épp annyi idősek, mint a fiam. De milyen nagy különbség mégis a két Tihanyi gyerek között, éveken át csodálom.
A Tihanyi Jancsi a világ legtökéletesebb gyereke. Ami dicséret csak gyerekre mondható, azt mind megérdemli. Az iskolában első. A kívánságokban az utolsó. Reggel amint fölnyitja a szemét, kipattan az ágyból és mosdik mint réce. Hogy őt mosdassák vagy öltöztessék, az kellene csak. Azt mondaná rá:
- Micsoda anyámasszony-katonájának néznek engem. Huszár leszek én, ha megnövök, nem madárijesztő.
Gondosan megnézi, hogy nincs-e por a kabátján. Hacsak egy kis pihét is lát valahol, rögtön:
- Hol a kefe?
Jancsi bizony nem visz ki pihét az utcára.
A könyveit gondosan összerakja még este, nem amikor az iskolába indul.
Útközben ha képes lapokat Iát a kirakatokban, nem bámészkodik órák hosszáig előttük. Ha kispajtással találkozik, nem rúgja meg, mint a csikó és nem üti le a kalapot a fejéről.
Az iskolában, ha senki se tudja a leckét, Jancsi bizonyosan tudja és ha emiatt mindenkit becsuknak, Jancsi egymaga hazamehet.
Bezzeg Pista teljesen más gyerek. Pistát reggelenkint úgy húzzák ki az ágyból, mint a kenyeret a kemencéből. Mosdani maga nem tud. És valahányszor mosdatják, úgy bőg, mint a boci.
A könyveit a székek alatt meg a konyhában szedi össze, mielőtt iskolába indulna. A táskája szijja rendesen el van szakadva. A feje mindig olyan borzas, mint a pemet. Ha az édesanyja egyszer elfelejtené a haját rendbeszedni, az utcán a falragaszokat hordó bácsi bizonyára megörülne neki:
- Ni, milyen jó kenőseprüt találtam!
És talán le is kapná a Pista fejét a nyakáról, ha könnyen lejárna.
Port meg elvinne Pista egy kosárra valót is a kabátján. Sőt ha gyaluforgácsot akasztanának a hátára, azt sem venné észre. A kabátja különben soha sincsen begombolva. A kalapját a tarkóján viseli. Ha csizma van a lábán, annak kilefeg mind a négy füle. Ha pedig cipőt húzott aznap, cipőfűzője rendesen kioldozódva lefeg, mert Pista ugyan meg nem köti, míg csak el nem bukik benne.
Az utcán többször néz hátra, mint előre. A kis pajtásaival mindig összekap. Meg is ütötték a minap úgy az orrát, hogy ma is félreáll. Az iskolában akárhányan vannak, mindig ő a legutolsó.
Ha a leckéjét mindenki tudja is, Pista bizonyosan nem. Az irkája tele van malaccal, kis könyve meg ötössel.
Szóval olyan gyerek, akihez hasonlítani hátborzongató gondolat.
Én rendesen találkozom mindennap mind a két gyerekkel. Jancsi köszön is illendően, de Pista úgy néz rám, mintha kalap se volna a fején.
Ha Jancsival találkozok az utcán, kezet is fogok vele és anélkül, hogy ő észrevenné, megnézem, hogy nem tintásak-e az ujjai?
Dehogy is tintásak.
Jancsi, ha be is tintázza az ujját, megmossa azonnal. Megtörténik, hogy a tinta nagyon ragaszkodik Jancsi ujjához. Ilyenkor Jancsi egy óra hosszáig is mosogatja szappannal, kefével és közben azt mondogatja:
- Csak azért is!
Aztán olyan is a keze, mint az angyaloké a mennyországban.
Mindezt persze elmondogatom otthon mindig az én fiamnak is. Különösen elbeszélem akkor, ha látom, hogy az én csemetém keze gyászol...
A fiam erre térül-fordul. Kis idő multán mutatja a kezét:
- Olyan-e, mint a Jancsié?
- Olyan, olyan. Éppen olyan.
Az értesítőben rendesen hoz a fiam kitünőt is meg ötöst. Egyideig a számolásból kapta az ötöst. Akkor elmondtam:
- Jancsi kitünőt kap mindig a számolásból. Elhiheted, nem azért kapja, mintha okosabb fejű gyerek volna a többinél, hanem mert fűtől-fától kérdezi, melyik számnak mennyi a harmadrésze.
Egy hónap mulva már elégségese volt a fiamnak a számolásból, ma pedig jelese van.
Jancsi emlegetését komoly arccal hallgatja a gyerek és utána elgondolkozik. De bezzeg örül, amikor Pistáról beszélek:
- Láttam Pistát, - mondom neki. - Náluk voltam. Éppen ő is tisztázott. Tintás volt a keze könyékig. A papírosán meg annyi volt a malac, hogy Kőbányán sincs több. Aztán mikor mondtam neki, hogy ne végy annyi tintát a tolladba, hát beletörülte a tollat a hajába.
Néha meg elmondom:
- Láttam a Pistát. Kószált az utcán. Meg se látott. Csak ment. Sehol a sarat el nem kerülte. Föl is fröccsent a sár egyszer a kocsiútról. A kabátja hátul sáros lett egészen a nyakáig. Megállott minden kirakatnál és észre se vette, hogy eltéved. Én mentem a nyomába mindenütt. A piacra jutott. Ott rábámészkodott egy vörösszakálú emberre. Az ember galambokat vitt. Egyszer csak jött egy kocsi. Pista átfutott előtte, de szokása szerint nem nézett előre. Belefutott egy tejeskofának a fazekai közé. No volt ott haddelhadd. A sok nép összeszaladt. A kofa lármázott:
- Most fizesse meg. Micsoda kár! Adta neveletlen kölyke! Mér nem vigyáz!
Persze Pistának nem volt csak egy fillérje, de azt is elveszthette már rég, mert lyukas volt a zsebe.
Átadta az asszony a rendőrnek.
Hogy aztán a rendőr mit cselekedett vele, nem hallottam.
De hány ilyenféle esztelenségét ismerem még Pistának. Egyszer kitört a karja, mert a lépcső korlátján csúszott végig. Egyszer a villamoskocsi alól szedték ki. Egyszer gumipuskával a szemét találták el. Egyszer más villamoskocsira ült. Eltévedt. Soroksárról hozták haza. Egyszer belökték a városligeti tóba. Egyszer meg, hogy a kutyapecért kisérte, őt fogták meg dróttal.
Mindezeket a történeteket részletesen és szinesen a fiam elhallgatná reggeltől estig is. Hol nevet a Pistán, hol meg nagyokat csodálkozik.
Hát így szerepel ez a két Tihanyi gyerek minálunk. Pista a büntetés. Jancsi a jutalom. A fiamnak lelke van bennük. Egyszer azt találom kérdezni a csemetémtől:
- Nem kívánnál-e megismerkedni a Tihanyi-gyerekekkel?
- Dehogy nem, - felelte a fiam.
- Szeretnél velük játszani?
- Szeretnék.
- Melyikkel szeretnél jobban?
Minden gondolkodás nélkül felelte:
- A Pistával.
- Előbb mesélek még neked a Pistáról. Ide hallgass!