A Szent Mihály a jégben
| A Szent Mihály a jégben szerző: Tömörkény István |
A kormányos nem valami jó kedvvel indult ennek az útnak, mert úgy vélte, hogy igen hideg már az idő, és nemsokára ereszkedni kezdenek lefelé a marosi jegek. Ezek rendszerint az első híradók a folyó alvásáról. Legelsőbb jönnek le a Marosból, és a Tiszában úsznak lassan. Utánuk már a fagyok következnek, a jég egyre sűrűbb, valahol aztán megakad, valamely kanyarulatnál vagy hidak között. De fölülről egyre csak több jön, odaér a társaihoz, összefagy velük, és apránkint ily módon beáll a víz. A halak alatta maradnak, s igen nagyon futkároznak, hogy hol találhatnak a jégen egy kis ablakot, amely friss levegőt adna. A hajók pedig, amelyek ilyenkor útban vannak, befagynak a jég közé, és még jó szerencse, ha a zajlásban parthoz tudnak állni.
Ettől félt leginkább Török Mihály uram, a kormányos, mikor fölküldték a nagy hajóval Vác alá, hogy ott kővel rakodjon, s azután térjen vissza. Mert az ország e tekintetben nem jól van berendezkedve. Arra fölfelé kevés a búza, sok a kő, erre lefelé búza csak van, van rozs is, de mit ér, ha kő nincsen. Ennélfogva azt hozatni kell, és nagy hajók járnak érte föl a Dunába, és mire leérnek vele, oly drága, hogy voltaképpen olcsóbb lenne túróslepénnyel rakni ki az utcákat. És jó őszi idő volt már, mikor a nagy hajóval megindult a kövekért Török Mihály, s mondta is, hogy ha ebből a dologból baj nem lesz, hát az megint Isten különös kegyelme a Szent Mihály iránt. De azért csak útra kelt legénységével egyetemben. A maga emberségéből lement Titelig. Ott vasbikát fogtak a hajó elé, amely fölhúzta egészen a kőbányákhoz, hol aztán azonnal rakodni kezdték a hajót.
Lassú munka az ilyesmi, mert a kő nagyon nehéz, és Török Mihály látván az időnek egyre hidegebbre való fordulását, igen aggodalmasan pipázott. Ám kell, hogy mindennek vége szakadjon egy időben, s a kővel is megtelt végtére a hajó.
- Holnap indulhatunk, Mihály bátyám - mondta az első legény, bizonyos Kanizsay Ferenc, másnéven Rámás Ferenc, mert mindig rámás csizmákat viselt.
- Indulni indulhatunk - felelte Török Mihály -, azonban, hogy haza érünk-e valamikor, azt én most áperte mögmondani nem bírom.
Ugyanis kezdtek már jönni a jegek. Előbb csak a vágbeliek, az aprók, utóbb széles nagy darabok, amik a Csallóköz pihent ágaiban teremnek meg vastagra. Biz úgy, hogy keresztet is vetettek valamennyien magukra, amidőn elkötötték a hajót a parttól, s a Szent Mihály belehaladva a Duna közepére, ott orrával lassan délnek fordult. Nem valami pihenős ereszkedés volt ez, Török uram folyton a domentátumon állott, a kormányrúddal a kezében, a legények pedig csáklyázták a jeget, ami a hajó oldalát verte. Ezzel is gyorsabban haladtak, bár Kiskovács. Mihály legény egyszer akkorát taszított a jégen, hogy maga is ráesett a hajóból.
- Nézd a bolondot - mondta Török, s kötelet hajított le Kiskovácsnak, amin az visszamászott. - Nem hiába, hogy valóságos fia a mostani mostoha apjának, de tökéletlen is volt világéletében.
Mások megszólása, apjának, anyjának gyanúval való terhelése nem szép dolog sohasem, és különösen nem ajánlatos annak, aki hajóval jég között vízen járván, sorsát nem maga intézi. Mint a példa mutatja. Ezen egész napon meg volt lefelé való mentében a hajó, de estére kelvén, baj történt. Megtörtént Török Mihály urammal is, amit eddig nem tapasztalt, hogy tönkre vitte a hajót. Hogy esett, mint esett, ki tudná megmondani. Ismerte pedig a Duna fenekét is, akár a tenyerét, mivel vagy negyven éve jár-kel már a medrek fölött. Azonban egyszer esik az meg, ami még eddig nem volt, s ez valóság, hogy a nehéz hajó rászaladt a porondra, s a dereka akkorát nyögött, hogy mindenek megrendültek. És e nagy ijedtségben, mikor a nyelvüket elfeledték használni az emberek, a hajó lassan forogni kezdett, s alig telt bele vagy három minutum, a Szent Mihály már megint orrával állott fölfelé. Ilyen hatalmai vannak a vizeknek.
És így szemközt állván a jégáradatnak, az öreg fahajó megkezdte a maga szomorú haldoklását. Jöttek a csodálatos nagy táblajegek, és vágták az oldalát. A fekete festéket hamar leszedték róla, és ki merné így látatlanba hinni, emberek, hogy kővel terhelt ekkora hajót féloldalra fordít valamely jégdarab, ha jól az oromzat alá tud furakodni, pedig bárki bármit beszéljen, úgy van ez. Kanizsay Ferenc eléggé pötyke legény a rámás csizmában, de ezúttal reszketett, és ugyan sűrűn hányta magára a keresztet. Ellenben Török Mihály szomorúan pipált, és egyre csak azt mondta:
- Varnyút főztem az egész éjszaka álmomba, tudtam, hogy ilyesmi történik.
És hordatta a deszkákat, letépette a fedélzetről mind, amit csak lehetett, s leakasztotta kötélen a hajó oldalára. De mit ért mindez? Semmit, valóságosan semmit. Jött ám a jég kegyetlen, és beszédes volt, úgy harsogott, mintha az ítélet napján citeráznának az angyalok. A budai telepről segítségre jöttek vasbikák, hogy majd elhúzzák a tötthelyről a Szent Mihályt, de szégyenszemre vonultak vissza, mert behorpadt az oldaluk. Vágta a jég, vágta, egyre vágta, alig volt már fa a hajó orrán, úgy leszedte, és dőlt, egyre jobban dőlt a hajó. Török Mihály kivette a szájából a pipát, és azt mondta a legénységbeli népnek:
- Úgy nézöm, belefordulunk...
Azt mondta erre Kalapis János legény:
- Biz én nem fordulok, mert nem vagyok bolond. Itt hagyom a hajót, aztán forduljon, amerre tetszik.
Török idegenül nézett rá.
- A hajót? - kérdezte. - A hajót hagyod itt?
- A hajót hát. Hát mi a ménkűt? - szavalt tovább keményen Kalapis (mert az effajta veszedelmek tökéletesen elrontják a fegyelmet). - Csak nem fagyok a jég közé a Szent Mihály kedviért?
Azt lehetett volna hinni, hogy Török Mihály e szavakra elharapja a pipacsutorát, de nem harapta el (mivelhogy csak az az egy volt neki). Inkább ehelyett csak azt mondta:
- Hát ugyan hogy möntök ki a partra?
Ez bizony kérdés. Akármelyik pontját nézték is a víznek, jó távolosan feküdt. Ebben az istenítéletben tökéletes bolond, aki csolnakra száll, mert úgy bekapja a jég, mint a harcsa az apró keszeget. Bár hiszen rég elcsapta a csolnakot a hajó faráról a zajlás. Hanem itt arról van szó, hogy ki kell dobni a körtét a partra. A parton ugyanis voltak emberek, mert az ilyen szerencsétlenség nem hagyja soha megindulás nélkül a parti embert. Most nincs más mód, mint a körtét kihajítani vékony zsinegen, s ezen által majd kihúzzák a vastag kötelet. Azon aztán aki végig kapaszkodik, bizonyosan kiér. Ebben a körtében bizakodtak most a legények, és azt mondta Kisfurús Gergely (a híres verekedő):
- Majd kihajítom én!
Más azonban a körte télen, és más nyáron. A körte voltaképpen ugyanaz a fakolonc minden időben, de nem egyfajta a zsineg, ami utána húzódik. Téli időben megfagy, s nehezen halad az eldobott körte nyomában. Így járt Gergely is, mert dobta ugyan a körtét, de hiába dobta. Felére se közelítette a partot a kölönc, hanem lebukott a jegek közé. Szégyenszemre kellett azt kihúzgálni.
- Majd én - próbálta a Kiskovács Mihály. Jaj, de hiszen minek is próbálja az ilyesmit a tökéletlen ember. Teljes hiábavalóság az. Most már Kanizsay Ferenc fogta fel a körtét, és próbavetést téve előbb, nagy suhogtatással eresztette ki a kezéből.
Odakint a parton várták az emberek, nyújtották is utána mindkét kezüket, hanem hiába nyújtották. Nem ért ki. A hajósok a hajócsárda előtt állván, összenéztek. Török a félrebillent hombár tetején állott, és pipázott. (Azon emberek közül való ő, akik meghalnak azonnal, mihelyest nem jól esik a dohány.) Végig méltatta tekintetével az embereket, s úgy lehet, szíve valamely rejtekében föloldódzott a jóindulat.
- Hát - így adta föl a szót -, hát csakugyan itt hagyjátok a hajót?
Kanizsay Ferenc nem szólt erre semmit, csak ahogy ült a gugoraoszlopon, azt rugdalta a csizmája sarkával. Kiskovács Mihály nem szólt, ellenben Kalapis mentegetőzve rántotta fel a vállát.
- Otthunra vagyok tartozandó az életömmel - mormogta -, neveletlen kis árváim...
Jakab Pál, aki olyan inasforma volt a hajón, elfakadt sírva. Én uram és én teremtőm, miért ne fakadna sírva az ilyesmin a gyermek?
- Adjátok hát ide azt a körtét - mondta Török, és levetette magáról a felsőkabátot, le az alsót. Felgyűrte a karján az inget az öreges ember, és meglóbálta a körtét. De megint abban hagyta. Egy darab fát letett támasztéknak az első lábához. Annak jól neki lehetett feszülni. Most karikában kezdett suhogni a körte, szinte sivított utána a fagyos zsineg, azután kivágta hosszan, egyenest, és minden morajló jegek fölött átrepülve, kiesett a partra, koppant is a fagyon.
- No - mondta az ember -, aki akar, az möhet.
A parti népek elkapták azonnal és vonták át a zsinegen az alattságot. Kikötötték cövekhez, és most már valóban mehetett aki akart. Olyan sűrűn járt a jég, hogy lépni lehetett rajta, ha pedig megbillent valamely tábla, haladt az ember a kötélen a karjaival. Mert nemcsak a lábakkal lehet előre jutni. Elsőbb a Kiskovács Mihály indult útnak, s hogy szerencsével járt, Kalapis próbálkozott. Harmadiknak Jakab Pált eresztették, neki azonban jó erős madzaggal a derekát körülkötötte Török Mihály, hogy azon esetben, ha jég és kötél is elhagyná, segedelem nélkül ne maradjon. Utolsónak pedig az első legény, ama bizonyos nevezetű Kanizsay Ferenc maradt.
- Te még ne mönj - szólt neki Török -, mert majd levelet viszöl a partra, hogy postára add.
Meg is írta a hajócsárdában fehér papíron az ő betűivel. Ismeretes betűk ezek nagyon, mert Török Mihály nem szereti a cifraságot, s ez okból a gö betűnek rendszerint elfelejtett farkat csinálni. Így írta, amint itt van: ha valaki kételkednék benne, tanú vagyok rá, mert láttam (legföljebb a névben lehet különbség):
"Tisztölt gazda uram!
Gyüvetben a porondot értük, és a jég oldalba kapott és borzasztó hasigatja a deszkákat a hajórúl. Már itt járt a Sirály és az Vín Gőzösök, hogy kivontassanak, de űk se tehettek semmit a jégségben. Vasbádogokat hagytak itt, hogy az jég ne szaggassa annyira a Szent Mihályt, de hiába, mert az jég mindent elsodor. Ugy nézze a sorsot, gazda úr, hogy alighanem utoljára látta a Szent Mihált. Engöm is. A levelet viszi a partra Kanizsaji Ferentz.
Török Mihál.
Most tépte le az első kormánt a jég."
Kijött a kis házból Török a levéllel, és odaadta azt Kanizsay Ferencnek.
- Ezt - mondta - mihelyest falut érsz, föladd.
Kanizsay Ferenc ránézett Török Mihályra.
- Hát kend - kérdezte -, Mihály bátyám? Kend nem gyün?
A kormányos, aki a saroglyán fölment a domentátumra szótalan, onnan aztán kérdést adott föl Ferencnek:
- Én? - szólt rekedten. - Én? Innen?
Roppant megint a hajó dereka, mert valami nagy darab jég furakodott alá. Kanizsay sietve kapott a kötélhez, ment a többi után. Török lenézett a jeges vízre, ki a parti ködbe, s magára maradván a félredült hombárral, önmagának tette fel a kérdést:
- Én? Innen?
Akárki akármit beszél, vannak csodák. Bizonyára úgy történhetett, hogy az égbeli Szent Mihály nem hagyta itt a fából való Szent Mihályt, dacára, hogy a Mária-kép mécseséből kidőlt az olaj, mikor felbillent a hajó. Még azon az éjszakán jött a hajónak neki egy iszonyatos tábla jég, azon nyilvánvaló szándékkal, hogy tökéletesen fölbillenti. De Mihály arkangyal óvta a hajót, mert nem borította föl a tábla, hanem csak meglökte olyformán, hogy leszaladt a porondról. Mihály aludt már egy subán a csárdában, mikor ez történt, de azonnal észhez kapott, fölugrott, kiszaladt, és látta, hogy a Szent Mihály a ködben lassan az orrával ismét délnek fordul.
- Dicsőség, dicsőség! - mondta, azaz, hogy gondolta inkább, mert nem volt kinek mondani szavat a kietlenségben, s a kormányhoz állván, megtömte azonnal a pipáját. Azontúl aztán haladt, egymaga úr a vizeken az elevenre vált hajóban. S történt, hogy haza is ért, mert az idő megenyhült, s a jég úgy elveszett a vízről észrevétlen, mint az apró kacsák tollából a sárga szín. Titeltől fölfelé megint csak vasbika húzta, fölérvén, kikötött Mihály, orral a víz ellen, mint szokás. Amint eközben foglalatoskodna, és rendelkeznék útközben fölkapott értetlen legényeivel, azt kérdi tőle a partról a sógora, Baráczius Illés (kormányos az Isten velünk, ki ellenünk-ön):
- No, möggyütt kend?
- Mög.
- Soká oda volt kend.
- Az ám - mondja a hős -, sok volt a népekben az ijedtség...