A Rosen testvérek malma

A Rosen testvérek malma
szerző: Thury Zoltán

       Az egyik Rosen Bécsben lakott, a másik pedig molnár volt Gerenden. A falutól sétálva tiz percz alatt jutott el az intelligenczia a malomig. Arra sétáltak tudniillik, mert négy sor juharfa között remek ut vezetett el odáig. Közbül széles, a kocsiknak, kétfelől pedig keskeny, porondos, a gyalog járóknak. Vasárnaponkint persze kissé vegyes volt a társaság. A csizmadia segéd is erre sétált a szeretőjével és buzgón hármonikázott s a felső udvarbeli czifra cselédség is az urak utját rótta és pedig szemérmetlenül kiöltözködve. Máskülönben naponkint kétszer még a malombeli hizómarhákat is meg kellett türni a szép egyenes uton s ez mód felett kellemetlen volt az uri népségre nézve. Valahol másfelé is végighajthatták volna azt a sok barmot. A jegyző szólott is ebben az irányban Rosen urnak, hanem a vén molnár a szemébe kaczagott.

- Ugyan kérem, hát mit gondol, hogy mire való az a négy sor fa? Hát arra való, hogy a marhát ne csipje a légy, a mig végigmegy rajta. Nem ültettem én azt arra, hogy az urak sétáljanak benne. Nekem az urakból semmi hasznom, az urakat pedig velem együtt a malom tartja el, meg az istálló.

S a vén molnárnak igaza volt. A falu a malom révén jutott pénzhez. A négyemeletes rengeteg épület udvarára bejárt a vonat. Apró mozdonyok tolták ki meg be egész nap a hosszu sor kocsit, a mit liszttel raktak meg vagy pedig kigömbölyödött szép fehér hizott ökörrel s aztán lassan, kényelmes pöfékeléssel megindult egy-egy ilyen vasuti kocsikból összeaggatott hernyó a végtelen sineken és eltünt valamerre, hogy aztán visszajöjjön nagy pénzben, meg hogy mindenfelől összevásárolt csontos, sovány ökrök verjék fel ujra az ut porát a falutól a malomig, a hol hust, zsirt építenek rájuk. A falu voltaképpen csak a malom kedvéért létezett. Egymagában rég elzüllött volna. Semmi ipara nem akadt s a határa, a min örökös pörösködéssel állandóan osztozkodott a parasztság, még a sovány tehénkék számára se termette meg a takarmányt. Arról meg tudni se akart, hogy kenyeret is adjon. Lézengő, rosszkedvü, örökké a tarisznya gondjaival nyügösködő nép lakott itt. Komor, egyik udvarról a másikra átkiabáló tunya asszonynép, a ki, ha egy-két sovány csibe miatt nem veszekedhetnék naphosszat, belebódulna az unalomba. A gyerekek is csendesek, sok közöttük a nagy potrohu, a mi azt jelenti, hogy emészthetetlen, rossz táplálékkal tömi meg a hasát s az egész nyomoruság tetejébe föltelepedett a felső udvar. Annak bőségesen volt földje, gyönyörü fogatok nyargaltak ki belőle kis fitos kisasszonykákkal és mindenféle külsőországbeli nevelőnőkkel és sok gazdasági fuvar hordta össze bele az asztagot, boglyát. A felső udvar egy városi báróé volt és az övé a határ is és a döntő szó is abban, hogy esztendőről-esztendőre kiteleljen a falu, vagy pedig a szalmás viskók alá temetkezve elpusztuljon szép csendesen éhen. A gazdaság diktálta a napszámot, a részeket, a mikkel az olyan földeket kiadták, a melyekkel nem volt érdemes bibelődni. Volt ilyen is. Messze, félnapi járóra, a hójai hegy mögött. Nyuzta a gazdaság a falut s ha száraz őszi éjszakákon lobbot vetett a szérüs kertekben egy-egy kazal, az azért történt, mert valamelyik csendesen dörmögő paraszt ráhatározta magát a megtorlásra. Máskülönben azonban behuzták a fejüket a vállaik közé és némán hordozták a hátukon a maguk rongy kis gondjai mellett azt a gondot is, hogy miből teljék ki a báró ur pesti telelése, meg öt esztendőnkint a választási költség.

Arra változott meg a falu képe, hogy a két tényező, a falu és a felső udvar mellé megtelepedett a határban a harmadik, a malom. A két Rosen sok urral jött le. Köztük volt a báró is, de kedvetlen, morózus és a parasztok látták, hogy szörnyen hadonászik, lármáz a sok csendes ember között, a kik aztán végül nélküle határoztak valamit. A báró fölugrott a kocsira s otthagyta őket. A munka azzal kezdődött el, hogy a vasuti vonalból beleépítettek egy szárnyat a mezőbe, a semmibe. Azon hordták aztán a téglát meg a követ s egy esztendőre rá megépült a malom, meg a rengeteg raktárak, istállók, szinek, hivatalnoki lakások, cselédházak. Egy kicsit messzebb nagy kazánház, közben sok gép érkezett, gépészek, fütők, kőmüvesek jártak be a faluba enni, inni, mulatni. Föllendült a korcsma, a boltok s ha a felső udvar parádés lovai végigtánczoltak a kocsival a falun, mindig kedvetlenebbül nézett szét a birodalmán a báró. Lassankint közeledett a malomhoz a falu is. Fuvart kaptak. Előbb az építéshez hoztak a szomszéd mésztelepekről meszet, aztán vasat. Ha gyönge volt a lovuk, kicserélhették. Kaptak rá pénzt előlegbe. Az egyik Rosen, a molnár, állandóan a faluban maradt, mióta az első ásónyom után megindult az építkezés és szörnyü vastag bugyellárisból fizetett. Azután, a mikor egy reggel éles, hosszú fütytyel megindult az egész nagy gépezet, állandóan a malom adta meg a népnek a kenyeret. És pedig bőségesen. Rosen, a bécsi zsidó azzal kezdte meg az üzletet, hogy átfestette a vidéket. Fél esztendő alatt még a külső képe is más lett a falunak. Az asszonyokat elfoglalta a maguk háza tája, a férfiak derekas munkában fölszabadultak annak a pár holdacskának a nyüge alól, a mibe eddig hiábavalóan, rossz kedvvel beleölték a verejtéküket s a Hója mögött megmüveletlenek maradtak az uraság földjei. Egy-egy erős szél fölszaggatta a báró házának tetején a cserepet s kongatva hordozta végig a kavicson s ha a vén Rosen egy-egy lisztes kocsi tetejéről tisztességesen megsüvegelte, hát mindig hidegebben és komorabban biczczentett neki vissza köszöntést a hintóból a báró.

Egyszer aztán már le se jött többé a faluba. A fia jött csak le. Egy huszonötesztendős, csinos gyerek a kinek az arczát azonban ellenszenvessé tette valami erőszakos, durva vonás. Nem csinált semmit. Lovagolt egész nap, hazanyargalva kicserélte a fáradt lovat másikkal s aztán őgyelgett erre, arra. A parasztok megsüvegelték, de nem is köszönt nekik vissza. Annál nagyobb volt aztán a dühe, a mikor a süvegelés is elmaradt. Magában ezt is a bécsi zsidónak rótta föl s egy este, a mikor jól beborozott, a cselédség előtt mondta, hogy golyót röpít ebbe az emberbe, aztán nem bánja, ha tömlöczbe jut is, de legalább végzett vele. A cselédek elódalogtak mellőle s később alig tudott előkiabálni egy béresgyereket, a ki még egy kis bort hozzon.

Másnap délelőtt ócska bricska kanyarodott a veranda elé és az öreg Rosen szállott ki belőle. A báró urfi még egy lépcsőfokot se lépett lefelé elébe. Az öreg fürgén szökött le a kocsiról s nem várva be azt, hogy megkérdezzék tőle, hogy mit akar, a verandán kezdett el beszélni. De halkan, hogy ne hallja meg lenn a kocsis, meg körül más cselédek, a kik esetleg figyelnek rájuk.

- Rosen vagyok, az a bizonyos Rosen, a kinek a hasába revolvergolyót tetszett kilátásba helyezni. Eddig nem törődtem a báró úrral, meg a kedves papával se, mert nagyon elfoglalt a magam dolga, hanem most már érdekel a dolguk, meg a hasam dolga is. Tetszik tudni, erre a hasra szüksége van az üzletnek. A testvérem sok pénzt költ. Leánya van, nagy házat visz, azt ki kell szerezni. Meg aztán ennek a falunak is van egy kis szüksége rám. Hát szeretném, ha biztonságban tudnám a hasamat.

A báró vállat vont s türelmetlenül intett.

- Ugyan kérem, hagyjon nekem békét a hasával.

- Hát arról ne is beszéljünk már többet, igaza van. Fiatalos könnyelmüség azt mondani, hogy egy ilyen vén polgárban csak ugy kárt teszünk, csak ugy, mintha veréb lenne. Egyébért jöttem. Csak annyit akarok mondani, hogy sohase késő ujra kezdeni azt, a mit az ember egyszer elrontott. Mi háromszor mentünk tönkre, mi, a két Rosen. A bátyámban volt is hajlandóság arra mindig, hogy másban keresse a hibát, de én visszatereltem arra az útra, a melyen mindig újra megszedtük magunkat. Én mondom, hogy sohase késő ujra kezdeni. S mondhatom is, mert éppen a hatvanadik születésnapomat töltöttem be, a mikor egy füttyszóra megindult ez az uj vállalkozás, a mi arra való, hogy visszahozzon egy csomó egyébképen elveszett pénzt. Sohase késő.

A báró önkénytelenül bellebb vezette a vendégét s leültette. Ő maga is letérdelt egy székre vele szemben.

- Mihez kezdjek én?

- Ugy-e! Hát a birtok már nem menthető meg, az bizonyos. A mint itt átalakultak a munkásviszonyok, vége volt neki. Hát kezdjen valamit. Próbáljon belekezdeni valami vállalkozásba. Akkorába, a menynyihez elég a pénze meg a hitele. Ha nem ért semmihez, hát tanuljon meg valami üzletet. Itt van például a malom. Érteni kell hozzá, mert különben elszámítja magát az ember. Nagyon kell érteni hozzá. Hogy az ember mikor vásároljon, mikor küldje a piaczra a maga produktumát. Tanulja meg a malom mesterségét. Szép az, tiszta, becsületes munka...

- De hol? Itt csak nem maradhatok...

- Dehogy nem. Kérem, nem vette-e észre, hogy a nélkül, hogy én belevágyakodtam volna az önök pozicziójába, az öreg Rosen zsidó lett az ennek a népnek, a mi eddig az uraság volt. Engem süvegelnek, engem tisztelnek s ennek semmi egyéb oka nincs, mint hogy látják, hogy dolgozom. Kezdik megérteni az olyan urat is, a milyen én vagyok. Sőt most már csak ezt értik. Próbálja meg visszaszerezni a kalapemelintésüket ezen az uton. Szóval: ha önnek is ugy tetszik, ajánlok önnek valamit. Szükségem van egy olyan emberre, a ki ellássa a franczia és az angol levelezésemet. Nem sok még az egész, olyan piaczokkal csak most próbálkozom, a melyeken ezekre a nyelvekre van szükség. Azonkivül szükségem van valakire, a kire pénzt bizhatok olvasatlanul. Egy emberre, a kinek odaadom a kasszakulcsot s azt mondom, hogy vegyen ki harminczezer forintot s szaladjon föl Pestre rideg marhát venni. Magam már nem vagyok eléggé mozgékony s szaggatások is bántják a lábaimat néha. Ön ilyen ember volna. A mellett erélyes, agilis és a mi a fődolog, az a tőkéje is megvan, hogy már egyszer tönkrement.

A báró most már leült a székre s hosszu fekete szempillái alól figyelmesen nézte a vendégét. Idegen volt neki nagyon az, a mit hallott, de tetszett is. Különösen az a szó: vállalkozás, meg az, hogy megtanuljon valamit. A hiuságának pedig imponált az, hogy ime ezek az emberek is mágnáshoz mennek, ha valami olyan tökéletes becsületességü embert keresnek, a kire aggodalom nélkül rábizhatják a pénzüket. Közöttük - ugy látszik - nem akad ilyen fajta. Azért húzódozott még kissé a dologtól. Diadallal gondolt ugyan arra, hogy visszahódítja a parasztok kalapemelését, de a mód kissé fáradságosnak tetszett neki. Különösen a mikor tovább beszélt az öreg Rosen.

- Aztán még csak egyet. Én a munkát jól megfizetem. Fizetést adok érte s részt abból a haszonból, a mit az ön munkája révén érünk el. Hanem van egy kikötésem. E nélkül se nekem, se önnek nem érne semmit a szerződés. A munkában válogatni nem szabad. Ha szükség van rá, fölkelünk hajnalban s ha ugy adja elő magát a dolog, hát három éjszaka egymásután a lisztes zsákon alszunk. Ha az én csontom nem birja már ki, az ön csontjának kell ahelyett is szenvedni. Ha én nem tudom éjjel végigjárni az istállókat, önnek kell kiugrani az ágyból. Szóval: nincs kimélet se mással, sem magunkkal szemben. Ugy dolgozunk, hogy a cseléd rajtunk felejtse a szemét. A fiatal báró mosolyogva intett.

- Tetszik - és kinyujtotta a kezét.

- Ne siesse el. Gondolkozzék rajta három-négy napig. Aztán mondja majd meg, hogy mit határozott.

Azzal rövid, peczkes, öreg lépésekkel kiment s elhelyezkedve az ócska bricskában, kikoczogott az udvarról.

• * *
  

Rá egy héttel már a malomban dolgozott a fiatal báró. És dolgozott minden este számot adva magának arról, hogy vajjon nem maradt-e a kis öreg ember mögött a munkában. Ha észrevette, hogy valami olyast mulasztott el, a mit elvégezhetett volna, pirult magában és sokszor megesett, hogy éjjel kiugrott az ágyból s fölment az irodába és még hajnalban is levilágítottak az ablakai az útra. Vagy az istállókban bukkant föl, vagy a malom padlásán lepte meg alvásban a tüzoltókat. Az egész nagy személyzet lelkiismerete lett, a kitől jó volt félni. Oda csapott le, a hol legkevésbbé várták s kérlelhetetlen szigorral büntetett. Haragudni azonban mégse tudott rá a cselédség. Nem kisérték engesztelhetetlen pillantások az utjában s jól érezte magát a megfeszített nagy munkában. Voltak olyan napjai is, a melyek végén meg volt elégedve magával s ennek a megelégedésnek értéke elbájolta. Valahogy egészen másnak képzelte magát, mint a mi azelőtt volt s rémséges szánalommal gondolt az apjára, a ki még mindig azon fáradozott, hogy valahogy, akárhogy megtartsa a kastélyt, az udvart, meg a földeket s még egy lovat se adott el ahoz, hogy csökkentse a kiadásait. Próbált is beszélgetni vele erről, a mikor egyszer pénzért ment ki hozzá a malomba az öreg, de minden okoskodása hiábavaló volt. Az öreg azt se tagadta, hogy az az ut nem tetszik neki, a mire a fia rálépett. Nem illik az uri emberhez, hogy itt ispánkodjék egy zsidónak. A hogy a fiu utána nézett, csakugyan érzett maga is valami ilyest. Az apja határozottan ur volt. Hogy meddig birja még, az mindegy, de remek két pej zörgette az ezüst szerszámot a hintója előtt s a hogy belesüppedt az ülésbe s finom, ősz fejét ráhajtotta a sötét párnára, egészen az uraság volt még mindig. Nem hiányzott belőle semmi... A lovak gyönyörü fordulóval kanyarodtak be a juharfasorba s valahogy egészen másképen mentek, mint a más ember lova, például az öreg Rosené... A fiu fejét elzsibbasztotta s aztán fölkavarta az összehasonlítás az apja urasága meg az övé között. Nem tagadta, hogy annak már semmi alapja sincs, de mégis csak szép. Sokkal szebb, mint itt beledolgozni a nappalt az éjszakába s az éjszakát a nappalba s ez a Rosen nevezetü ember mégis csak közönséges boltos. Lisztes meg marhakereskedő és semmi uri formája nincs. Mikor rányitott az öreg Rosen, ugy érezte, hogy gyülöli.

Az öreg telegrammot hozott.

- Szépen vagyunk, - kezdte. Móricz jön és pedig a lányával. No ezek majd fölforgatják itt a házat. Legalább a pozsonyi vásárral végeztünk volna már. Éppen ma akartam mondani önnek, hogy jó lesz, ha fölkészül az útra, mert aztán, amint rendelkezésünkre áll a pénz, mennie kell. Ezek most felforgatják az egész számításomat. Az ördögnek kell a vendég...

- Hiszen azért mehetek. Itt nincs szükség reám.

- Igaz, igaz, hanem én itt egyedül... Hiszen majd meglátjuk.

- Mikor jönnek?

- Holnap reggel. Azért ön csak tartsa bepakolva a bőröndjét.

Azon az éjszakán néhányszor fölriadt álmából a fiatal báró s csodálkozott azon, hogy egyedül van. Tudniillik a másik Rosennek a leánya járt az eszében s a leánynyal együtt még formátlanul, olyanformán, mint a méhzsongás, valami olyas idea vette be magát az agyába, hogy egyszerre sok pénzhez lehetne jutni a házassággal. Végre is báró és csinos fiu s az a bécsi leány nem kivánhat többet a pénzéhez. Hogy milyen, az mindegy most, ahogy a sötétben még egyszer maga előtt látta az apja kocsiját, feleségül vett volna akárkit is a pénzéért. Sőt még olyan részletekre is kiterjeszkedett a jövendőre nézve, hogy lehetőleg egyedül ül majd kocsira. Az asszony otthon marad vagy másik fogaton megy ki, csak hogy ne mutogassa magát vele együtt a pénz, ami őt urrá tette. Aztán az sincs kizárva, hogy elválik az asszonytól, ha egyszer rendben van a birtok s másodszor majd a kedvére nősül. Ezenközben kábult, mély álomba merült s egész csomó mindenféle leányt látott elvonulni az ágya mellett, akik közül találgatta, hogy: ez az, ez az...

Pedig egyik se volt olyanforma, mint amilyet másnap behozott az öreg bricska a vonatról. Egy csöpp volt az egész, egy csöpp fehérség a bundák között. Akkorácska, mint egy tizennégy esztendős gyermek, pedig már bágyadt, öreges vonás volt rárajzolva az arczára, a szája szögletétől le az álláig. Lába, keze majdnem nevetségesen kicsi s a haja olyan dus, hogy hátrahuzta a fejét. A legérdekesebb volt azonban benne a vértelen, végtelenül finom bőre. Ha egy hajszál esett rá a homlokáról az arczára, attól lehetett tartani, hogy elvágja és kiserked a hajszál nyomán a vér. Különben mosolygó és jókedvü, egyszerü teremtés volt, aki olyan hevesen ölelte meg az öreg Rosent, amikor leugrott a kocsiról, hogy majd ledöntötte. S szorította a vén szürke fejet olyan sokáig, hogy már unalmas volt bevárni a végét. Aztán a bárónak nyujtott kezet s félbeszakította a bemutatkozást.

- Ó, ismerjük már. A bácsi sok szépet irt önről.

Ez olyanformán hangzott, mintha valami instruktorról vagy efféléről nyilatkozik előnyösen a család. A báró kipirult s aztán egy gonosz pillantással mérve végig a leányt, azon gondolkozott hirtelenében, hogy hogyan fizeti majd vissza ezt a hangot. Nősülni akart csak azért, hogy legyen az érdekeinek egy áldozata. Valaki, aki megfizessen a tönkrement felső udvarért mindenképpen. Pénzzel is, meg szenvedjen is érte. A reggelinél is az járt a fejében s azután egész délelőtt, munkaközben is. Az emberrel, a bécsivel, hamar leszámolt. Jelentéktelen figurának látszott, aki máris a szükségesnél többször ismételte, hogy: báró ur, báró ur - s gratulált a vállalkozásnak egy olyan kiváló erőhöz, aki amellett előkelőségben is csak előnyére szolgálhat a malomnak. Az ilyen nyilatkozatok tetejébe jeges zuhanyt öntött az öreg Rosen. Olyasfélét mondott, hogy mindenki annyit ér, amennyit tud s hogy nem az a fontos, hogy báró-e valaki vagy nem, hanem ki lehetett sejteni azért szavaiból az elismerést is. A báró bosszankodott is, de szeretettel nézett az öregre. Megszokta már, hogy mesterének tekintse és az érdesség annyira hozzátartozott az öreghez, hogy anélkül igazán el se tudta volna képzelni.

Délután azt mondta a leány, hogy szeretne itt mindent látni. A báró vállalkozott arra, hogy kalauzolja s negyedóra múlva már vissza is jött, hogy mehetnek. Csinosabb volt, mint délelőtt. Szép nyakkendőt kötött fel s mosolygós önbizalommal, kissé leereszkedőleg nyújtotta a karját a leánynak. Attól kezdve aztán késő estig járták a malmot. Csapóajtókon segítette át a leányt, nyitott lifteken vitte fel meg le, villamos lángokat gyújtott meg s aztán rögtön ujra sötétben maradtak, mig uj csaphoz nem értek. Rengeteg buzarakásokon bukdácsoltak át s estefelé már olyan fáradt lett a leány, hogy valósággal a karján czepelte. S csodálatosképpen semmi részvétet se érzett iránta. Sőt az járt folyton a fejében, hogy: majd adok én neked. Nem tudta elfelejteni neki, hogy már ismeri az öreg Rosen leveleiből, hogy az öreg sok szépet irt róla... Csak ugy irkálnak róla...

Azonban erősen tartotta a leányt, hogy érezze, hogy arravaló férfikarba kapaszkodott és beszélt neki mindenről azon a behizelgő, lágy hangon, a mit raktáron tart minden férfi és elővesz alkalomadtán. A vacsora után pedig valósággal pajkos volt. A jó fiu, a kivel mulatni lehet s a ki egy leány társaságában megfeledkezik arról, hogy micsoda komoly küzdelem az élet. Arra is volt gondja, hogy a leány vegye észre, hogy nem minden leánynak tud ilyen jó pajtása lenni. Néhány megvető nyilatkozatot engedett meg magának a környék mágnás leányairól s csak ugy elejtve, egy-két szóval, a müvelt középosztály leányait dicsérte ki azoknak a rovására. Mikor pedig este lefeküdt, mosolyogva nyugtatta meg magát, hogy nem csinált semmi ostobaságot. Pedig olyan könnyü lett volna egy-két meggondolatlanságot odavágni ennek a kis tejcsöppnek.

Másnap ugy rendezte el a dolgát, hogy egész nap együtt voltak. Sőt ha neki el kellett mennie valamerre, a leány kereste. Ezt kipróbálta néhányszor s megelégedetten látta, hogy a leány fölvidul, ha jön. Igy már rendben van. Jól kezdődik, mondta s arra gondolt, hogy másnapra valami ujat kellene kitalálni. Egyébképpen beszélni, uj oldalról mutatkozni be - s ezenközben elaludt.

Reggel, még négy óra se volt s valaki már megzörgette az ablakát. Az öreg Rosen állott künn, mögötte pedig a még alig derengő hajnalban, homályos körvonalakban a bricska.

- Csak hamar, hamar, öltözzék föl. Menni kell. Félóránk van már csak a vonat indulásáig.

- Hova?

- Pozsonyba.

A fiatal ember morogva csapta be az ablakot s gyorsan magára kapkodta a ruhát. Még remélte, bár ebben nem igen bizott, hogy itthon maradhat valahogy. Gondolta, hogy szól az öregnek, hogy talán ezuttal menjen más, de már azt is tudta, hogy nem fog szólani. Nem szokott hozzá az ilyesmihez. Azonban rossz kedvü volt s ezt nem is titkolta az öreg előtt, amikor már a kocsiban ültek.

- Ilyen sürgős ez az ut?

- Persze. Most kaptam a telegrammot az ügynöktől, hogy egy nap is ezrekbe kerülhet. Itt a pénz. Ne olvasgassa most, ugy se lát. Negyvenezer forint. Fele ezres, fele százas. Aztán végezzen minél hamarabb. Vásárolja fel az egészet és vonaton hozza haza a marhát, hogy ezzel is előbb legyünk.

Hallgattak s messze már kikukucskáltak az állomás piros lámpái. Egy vonat el is ment, de nem az övé, hanem az, a melyik az ellenkező irányba rohan, az öreg lovak azonban minden fölösleges buzgalom nélkül koczogtak tovább a hüvös, ködös reggelen.

Mikor már az állomáshoz értek, az öreg az órára nézett és sétálni indult meg a fiatal emberrel a perronon.

- Nem is olyan sürgős ez az ut, - mondta hirtelen. - De azt akarom, hogy ne legyen itthon. Önök mindig házasodni akarnak. Amit másképpen elrontottak, azt még inkább tönkre akarják tenni valami olyan házassággal, ami tisztán csak pénzkérdés. Ezzel aztán nem csak a vagyonukat, hanem magukat is belesodorják a romlásba. Látom, hogy ön is ilyesmit akar elkövetni. Erre pedig én nem tanítottam. Ugy-e nem?

- De kérem...

- Ne mondjon semmit. Másképpen kell a vagyont megszerezni. Már próbálgatta s jól indult. Önök mindig házasodnak, mindig. Érdekes emberek.

Mikor berobogott a vonat, a lépcsőig elkisérte s halkan beszélt hozzá:

- Én szeretem magát, fiam. Hanem maguk különös emberek. Hisznek az efféle házasságban. Különös emberek.