A Riska
szerző: Gárdonyi Géza
Köncöl János tartozik a községnek harminc forint földbérlettel.
A termés rossz volt. Köncöl János "pöcsétet" kap, hogy három nap mulva licitálják.
- Sebaj, - mondja a kezével legyintve, - behajtom a Riskát holnap a vásárra.
Az asszony helyesli ezt. A tehén árából lehet másik tehenet venni, meg a harminc forint is kikerül belőle. Az a másik tehén idővel csak ilyen jó tehénné nevelődik, ha gondozzák.
- Lakjatok jól utóljára tejjel, - mondja vacsorakor Köncölné a gyermekeinek, - holnap ki tudja, kaptok-e?
A hat gyerek összenéz. A hír nem tetszik.
Másnap reggel tehát kihajtódik a Riska. Nem valami különös tehén, csak afféle parasztnak való kurtaszarvu, téglaszínű kis barom. Az egyik szarva legörbült még kicsi korán, a járása még totyakos, mint az öreg asszonyoké. De jó tehén, mert mindig soka ad és okosság tekintetében sem utolsó. Mikor tavaly a csordást megütötte az istennyila, ez az egy tehén hazajött maga a csordáról, és bebőgött a kerítésen.
A falu akkor összeszaladt, hogy miért jött haza a Köncölék Riskája? de persze a Riska nem tud emberi nyelven szólani. Úgy mentek ki aztán a legelőre, és meg is találták a csordást az árokban, a jegenyefa alatt. És ime, most a Riska megválik a háztól, meg az egész falutól. Amint kihajtják az istálóból, megáll az udvar közepén és bőg, közben odadörgöli a homlokát a kutkávájához.
- Nye te, nye, - mondja üjból János, gyöngéden rápöcögtetve a botjával.
A tehén az utcáról visszafordítja a fejét a ház felé. János is visszapillant.
Ott áll az asszony az ajtóban, a gyerekek között és törülgeti a kötényével a szemét.
- Nye te, nye, - mondja újból János, tovább indítva a tehenet.
Aztán, hogy a tehén csöndes ballagással megindul az országúton, János leveszi a kalapja mellől a makrát; rátöm és kicsihol; és megy a tehén után látszólag egykedvűen.
Útközben találkozik Gál András sógorral, aki kereket visz a hátán a kovácshoz.
- Hová? aggyisten! - mondja Gál András.
- Vásárra, aggyisten! - feleli Köncöl János.
- Vásárra-e?
- Vásárra.
- Eladja kend?
- El én.
- Aztán mér adja el kend?
- Mér? Hát azér, mer muszáj.
- Muszáj-e?
- Muszáj hát.
- Hát aztán mér muszáj?
- Hogy mér muszáj? Azér, mer nem tok fizetni.
- Nem tud kend fizetni?
- Nem ám.
- Hát aztán mér nem tud kend fizetni?
- Mér? Hát azér, mer nincs pízöm.
A tehén már jól előre haladt. János hozzáemelinti a kalapjához a mutatóujját s a tehén után siet. Gál András is tovább ballag a kerékkel.
Útközben előtalálódik Kovács István is, aki a háza előtt pipázik.
- Hova? aggyisten kérdi István.
- Vásárra, aggyisten! - felel Köncöl János megállapodva.
- Vásárra-e?
- Vásárra.
- Eladja kend?
- El hát. Persze, hogy eladom.
- Aztán mér adja el kend?
- Hogy mér adom el? Hát azér, mer muszáj.
- Muszáj -e?
- Muszáj hát.
- Hát aztán mér muszáj?
- Hogy mér muszáj? Azér, mer nem tok fizetni.
- Nem tud kend fizetni?
- Nem ám.
- Hát aztán mér nem tud kend fizetni?
- Mér? Hát azér, mert nincs mostan pízöm.
Még három emberrel elmondódik így a párbeszéd, azután Köncöl János kijut a faluból.
A falu végén dombra fordul az út. A Riska megáll a domb tetején, és visszafordítja a fejét.
- Nye te, nye, - mondja Köncöl János, megütögetve a botjával.
A tehén előrenyujtja a nyakát és bőg.
- Ejnye, hogy az isten... - mondja mérgesen Köncöl János.
De ez csak olyan méreg, amivel magát keményíti az ember.
- Ne bőgj, Riska, - mondja aztán szelídebben, - lehet, hogy jobb gazdád lesz, mint én voltam.
A Riska még mindig nem bőgte el a bőgni valóját. Ráfordítja nagy fekete okos szemét Jánosra. Bizonyisten megszólal még ez a baromállat, ha sokat beszél vele az ember!
És mérgesen rácsapkod.
Déltájban hintórobogás hallatszik az országúton. János meg se fordul. Ismeri a robogásáról a hintót. Az uraság hintója a faluból.
Félrehajtja az útból egykissé a tehenet, és ballagdál utána nyugodtan.
Csakugyan az uraság jön. Megállítja a hintót.
- Hová, János?
- A vásárra, nagyságos uram.
- Miért adod el a tehenedet?
- Nem tudok fizetni.
- Mit gondolsz, mennyit kapsz érte?
- Nem tudom.
- Hetven forintot?
- Talán annyit kapok.
- Hát a gyerekeknek mi lesz?
- Lesz, ami lesz, - nyögi János.
- Hát Jánoskám, megveszem én a tehenedet.
- Mennyiért, nagyságos uram?
- Hetven forintért.
János a fejét rázza és csöndesen válaszol:
- Annyiért nem adom, nagyságos uram.
- Hát mennyiért?
János ránéz a tehénre, s gondolkodik:
- Kapok én ezért nyolcvanat is. Nagyon jó állat!
- Hát megadom a nyolcvanat.
Az uraság benyúl a bugyellárisába.
A tehén legel.
János ismét ránéz a tehenére, és a fejét vakargatja.
- Nagyságos uram, - mondja, - kapok én ezért többet a vásáron.
- No jó, hát még tiz forinttal megszerzem. Itt a pénz.
- Ne bőgj, - mondja János, botot emelve a tehénre, - nem akar elválni tőlünk ez a cudar pára, mink neveltük szegényt. Megér ez száz pengőt is, nagyságos uram.
- No, annyit nem ér, János, de hát én azt is megadom csak azért, mert gyerekpajtások voltunk. Hallod, hát itt a pénz, fogd.
János még mindig nem nyúl a pénzért.
Csak vakargatja a fejét hol elől, hol hátul. Nézi a tehenet, amely legel is, bőg is az országút zöldjén; s mikor legel is, rájok pillog bánatosan.
- Százhuszon alul nem adom, - nyögi végre elhatározottan.
Az uraság egyet gondol. Kivesz még husz forintot a tárcájából.
János ezt látva, kimelegszik.
- Nem adom, - mondja, - nem lehet.
- No, ha nem adod, - felel az uraság, - majd a vásáron találkozunk.
Köncöl János azonban nem megy a vásárra.
Visszafordítja a tehenet, és ballagdál utána csöndesen hazafelé.
Este van, mikorra hazaér.
A gyerekek örömkiáltásokkal ugrálják körül Riskát és behajtják az istálóba.
- No? - kérdi az asszony, - nem tudta kend eladni?
- Tudtam vóna, - feleli János letéve a tarisznyát a válláról.
- Mennyiért kérték?
- Mit gondolsz?
- Hatvanért.
- Többért.
- Hetvenért!
- Hohó!
- Nyolcvanért!
- Még feljebb!
- Százért?
- Micsoda? De Isten engem, - mondja Köncöl elégédetten, - még tán százötvenet is megadtak volna a Riskáért.
A gyerekek zsivajgása behallatszik az udvarról; "Riska, Riska! Jó estét Riska! Itt a kenyerem, Riska, neked adom!"
- Gyere no, - mondja János az assonynak, - nézzük meg mink is a Riskát.