A Róza útja
| A Róza útja szerző: Jakab Ödön |
Hűvös, borzongó őszi nap volt,
Mogorva kedvű, fénytelen,
Könnyező felhők résztvevően,
Tisztes fekete ünneplőben
Jöttek és mentek az egen,
Lelkendező, bús rémülettel
Sírtak, jajongtak a szelek,
A kerti fákról életuntan
Hulldogáltak a levelek.
S a míg őt minden így búsúlta,
Elindult Róza a nagy útra,
Melyre csupán csak az mehet,
A ki előbb e szép világban,
A halál pályaudvarában,
Sok küzdelemmel, szörnyű drágán:
Szenvedések és könnyek árán
Váltott magának már jegyet,
Aztán a keskeny sírajtón át,
Bárhogy öleltük koporsóját,
Eltűnt sietve szem elől,
Hogy lent a csendes öltözőbe'
A durva földi mezt leöltve,
Angyalok szárnyát vegye föl,
És a szeplőtlen, könnyű szárnyon
Korlátlanúl el messze szálljon,
Feledve mindent, mögötte mi van,
S míg az Úr színe elé nem lép:
Ott bujdossék a végtelenség
Fenséges, fénylő csarnokaiban.
Eltűnt ő másnak, eltűnt hirtelen
A semmibe, de nem tűnt el nekem,
S nem is fog végkép eltűnni soha!
Egész világ őt bár felejti:
Előlem el nem fogja rejtni
Sem tér, sem idők távola.
Világos nappal, sötét éjszakákon
Én látni fogom úgy, a hogy most látom
Mindig, a merre megy;
A messzeség megbéníthatja végre
Szemem, hogy őt már tovább ne kisérje,
De álmaim' nem béníthatja meg!
Oh, látom én, jól látom én
A napszak minden idején,
Hogy Róza merre mén!
Ott a magasban, ott repűl,
Halkan suhanva, egyedűl,
Teste áttetsző pára csak.
Csak az mutatja, merre lebben,
Hogy ott az éther fehérebben
Káprázik, a hol elhalad.
Előtte, fönn s a mélybe' lenn
Ködlik a roppant végtelen,
S melyek szanaszét elterűlnek:
Lila mezőin a nagy űrnek
Csillagrózsák virítnak mindenütt,
Kisebbek itt, nagyobbak máshelyütt,
Mintha csak az ő örömére
Virágot szórnának feléje,
Piros rózsákat az egek
Kertjéből angyali kezek.
És ő csak száll, száll gyorsan az örök
Mezőkön át a tűzrózsák között,
Nem is sejtve, hogy azok a rózsák ott
Nem rózsák, hanem bolygó porvilágok,
Hol a halandók ép úgy szeretnek,
Hol a halandók ép úgy temetnek,
Mint a hogy itt mi szereténk,
Mint a hogy itt én temeték!
Ott is mindenütt zord, rideg
Harczban vívódnak a szivek,
A bűn vélekszik az erénynyel,
A kedv ujjong, a bú veszékel
S jajgatnak szörnyű, nagy tragédiák;
És a lármából, a mit ütnek,
A végtelenbe mindenünnet
Egy-egy töredék hang kivág,
S e sok kóbor hang ott a magasságba'
Összeolvadván lágy harmóniába:
Lesz belőlök szférák zenéje,
Mely — mint kertet a köpük méhe,
Míg pompájában áll a nyár —
Szelid ütemmel zöngve-bongva
Körülszálldossa és bezsongja
Az útat, a hol Róza jár.
És Róza csak megy, egyre megy tovább,
Elhagyván tenger világok sorát,
S villanva újabb világok között el:
Találkozik tömérdek üstökössel,
A mint e vándor, ős Ahasverek
Száguldozva keresnek nyughelyet.
A gondolat és legmerészebb álmok
Határain ő immár rég túl szálldos,
Mikor egyszer csak változik az űr:
A távlatok mind távolabbra nyílnak,
A fényözön mind fényesebbre virrad,
S a mindenség mind szebb ünnepet űl!
Még csak most tárul, most kezdődik el
A nagy csodáknak legnagyobb csodája,
Mert az a táj az Úr lakának tája,
Fehéren lengő fénymezőivel!
Apró világok ott már elmaradtak,
De süt világa rengeteg sok napnak,
Alázatosan melyek ott tanyáznak
Pórázain az Úr akaratának,
Várva békén, míg bölcs parancsa szól,
Hogy ez, vagy az, gyors útra szállva,
Mécsest vigyen az égboltjára
Egy új világnak, mit kegyelme
Ép most teremte valahol.
S ott a körülte égő naptekék
Világán Róza csak halad elébb,
Mindig elébb, míg utoljára
Szivárványíves kapuihoz ér
A rég sóvárgott mennyei szent honnak,
Hol az örök üdv forrási buzognak,
S jutalma várja erényeiér'.
Itt az Idő is, eddig úti társa,
Búcsút vesz tőle s elmarad,
Mivel az Úrnak üdvlakába
Az Időnek belépni nem szabad.
De Rózának a mennykapu kitárúl
És ő eltűnik ott a kapun át,
Hogy bent, a zengő fénytengerben,
Vígan még gyorsabb szárnyra keljen,
S repüljön boldog himnuszok között
Az örök élet virányi fölött,
Míg meg nem látja Isten trónusát.
Oh, messze ment ő, szörnyű messze ment el,
De nékem azért csak mégsem veszett el,
S hiszem: ha egykor én is elmenendek,
Bármely pontján lesz a nagy végtelennek,
Az útat hozzá megtalálhatom,
Mert mindenütt, a merre szállá,
Mint hajó mögött vízbarázda,
Sötét ösvény maradt utána:
Az én végetlen éltet élő,
Öt a mennybe is felkísérő
Sötét, fekete bánatom!