A Prakovy kisasszonyok hozománya
szerző: Krúdy Gyula
Nemrégiben dolgom akadt a Nyírségben, és miután valamennyi régi nótát végighallgattam Benczi Gyulától a nyíregyházi "Koroná"-ban, eszembe jutott Prakovy és a Prakovy kisasszonyok, akiknek idestova tíz esztendő előtt ígértem meg, hogy legközelebb ismét meglátogatom őket. Talán éppen a régi nóták hozták eszembe Prakovyékat... Vajon mit csinál Prakovy bácsi? Termeli még az óriási tököket? Hát a lengyele - a büszkesége - megvan-e még? És a kisasszonyok? Valami magyar atyafiság révén rokonuknak tekintettek a lányok, és sokat elbolondozgattunk "anno dazumall", mint Prakovy bácsi mondaná a dátumra, amely nem jut az eszébe.
Másnap tehát kiutaztam Prakovyékhoz a vicinálison, amely azóta kiépült, és a kis falusi állomáson leszállva, már messziről megpillantottam a jegenyefákat, amelyek sok mindent susogtak nyári estéken "anno dazumall". A falu felé ballagva, észrevettem, hogy a toronynak új bádogsisakja van. Meghalt tehát özvegy Simkóné, aki egész életében a halála utáni időre ígérte a toronysisakot. A parasztházak garádjai mögött éppen úgy ugattak a falusi kutyák, mint akkoriban, és a boltajtó csengettyűje megszólalt. A Prakovyék kúriája sárga volt; nemrégen meszelhették, és a kapubálvány mellett, ahol azelőtt a lengyel szokott leselkedni az átutazó ismerősökre, most is álldogált valaki. Egy zömök, szürke szakállas, magyar ruhás férfiú, aki hosszú szárú pipából pöfékelt, és a fején piros házisapka volt. Már messziről figyelni kezdett reám, és a tekintetében az óvakodó gyanakvás egyformán váltakozott a barátságos érdeklődéssel.
- Itthon van Prakovy úr? - kérdeztem.
- Itthon... Azazhogy nincs itthon - felelte félig ijedten, félig mosolyogva a szürke szakállas emberke. - Attól függ, hogy milyen ügyben méltóztatik. Irodalmi vagy művészeti ügyekben nem található, ezt előre is bocsátom.
- Rokonilag jövök - nyugtattam meg az öregecskét, aki erre kivette a hosszú szárat szájából, és fürgén, vidáman kezdett befelé tessékelni a házba.
A nyitott ámbitusról, ahol idáig egy terjedelmes szekrény mögé rejtőzködött a házigazda, vidám hallózás hallatszott:
- Kutya a macskával! Meg se ismertelek, kedves öcsém. Ejnye, disznó teremtette, gyengülnek már a szemeim. Pedig már színházi üvegen is néztünk, amióta az állomásról kijöttél. Mi van ma, Laci bácsi? Miféle sátoros ünnep van ma? Húsvét vagy pünkösd?
- Semmiféle ünnepnap nincs ma - felelt örvendezve a furcsa öreguracska.
- Szamár kend, Laci bácsi - kiáltozott Prakovy, és elölről-hátulról megölelt, és végigtapogatta a vállamat - sátoros ünnep van, mert meglátogatott az én kedves öcsém, Laci bácsi. Hamar csak, gyerünk csak... Azazhogy fusson előre Laci bácsi a kisasszonyokhoz a jelentéssel.
A kis öreg elszáguldott a ház belsejébe, Prakovy pedig még egyszer végignézett tetőtől talpig, mint aki nem akar hinni a szemének.
- Hát hogy van, Józsi bátyám? - kérdeztem.
- Megvagyok... Már hogyne is volnék meg. Öregnek se érzem magam valami túlságosan. Egészségem van, jó étvágyam van... Kutya bajom van, öcsém. Azazhogy a könyvek... Azok az átkozott könyvek. No de most ne beszéljünk a bajokról. Isten hozott nálunk. Kár, hogy nem írtál előre. Csak egy kis cédula... Itt tartottuk volna akkor Hajnal Margitot, most már Bárczynét... A múlt héten volt itt a gyerekeivel... No, csak emlékezel a Margitkára?
Prakovy József annyit sem változott a tíz esztendő alatt, mintha az a tíz esztendő csak egy napig tartott volna. Nagy, vidám szeme és tótos metszésű, nevető szája a régi. Csak a szürkés szakállában támadt egy ezüstfehér jókora sáv. Mikor erre tréfás célzást tettem, Prakovy röviden válaszolt:
- A könyvek!... De hagyjuk a szomorúságokat. Hogy mért is nem írtál előre? Margitka még most is emlegette a tiszai kirándulást, amikor a vízbe pottyantatok. Kicsit elhízott Margitka. No de ez asszonyszokás. Négy gyereke van, négy leány. De hát mért nem írtál? Biztosan megvárt volna.
A házban minden régiben. A Prakovy család tagjai, rokonai, ismerősei integettek felém a fotográfiákról, és bizonyára rám ismert a paraván is a kályha előtt, amelyet a kisasszonyok bélyegekkel ragasztottak tele. A szekrény tetején a ládikó, amelybe a szivarvéget gyűjtik az öreg honvédeknek, és a szalonasztalon a "Moderne Kunst" kötete talán ugyanazon a lapon kitárva, ahol tíz év előtt abbahagytuk a képek nézegetését. A csibukok katonásan tisztelegnek felém a pipatóriumról, és biz' Isten, levendulaillat szállong a levegőben. A sarokban a Prakovy nagyapjának a kardja és a földön egy kis kötőkosár, amelynek gombolyagjával egy piros szalagos kis cica játszadozik. Egy-két perc múlik el, és már jönnek a Prakovy leányai is. (Mindig híresek voltak arról, hogy gyorsan öltözködnek.)
Leányfélén inkább meglátszik a változás, amit az idő okoz, de azért a kisasszonyok elég takaros, derék leányok voltak még most is. Mici, az idősebb, Mária Terézia-alakjával, szenvedélyes, lobogó tekintetével alaposan megbolondíthatna sok férfiembert, kár, hogy olyan erősen rizsporozza az arcát. Anikó viszont a szomorúságra hajló férfiút boldogíthatná. Olyan karcsú, hogy szinte a dereka eltörésétől fél az ember, és kék szemében, merengő arcában egy egész álomvilág tükröződik. ("Ugyan miért nem is mentek férjhez ezek a leányok?" - vetem fel magamban a kérdést. Aztán nyomban eszembejut a felelet is: mindig másba voltak szerelmesek, nem abba, aki megkérte őket. Tragédia ez: szegény, szívükre hallgató leányok tragédiája.)
- Szervusz - mondja a Mici, és férfiasan megrázza a kezem. - Szép, hogy eszedbe jutottunk.
- Isten hozott, rokon - szól Anikó. - Mi sokat gondoltunk rád.
- Az úrfi a pesti kisasszonykák lovagja lett - gúnyolódik Mici -, a kivattázott, kitömött hölgyeké.
Anikó bús mosollyal néz a szemembe:
- Hát igazán olyan semmit nem érők a falusi kisasszonyok, rokon? A tiszta szív, a nemes gondolkozás és az ideálizmus csak a falusi leányok erénye manapság, akik semmi rosszat nem látnak maguk körül.
- A pesti nőknek csak a ruhájukra van gondjuk - vélekedik Mici. - Egész nap a kávéházban ülnek, és az ebédet a szolgáló kotyvasztja össze helyettük. Gyermekeiket az utca neveli.
Anikó aranybarna hajában megigazítja a fésűt:
- Igaz, hogy mi nem festjük a hajunkat, és egyszerűen öltözködünk. De vajon van-e illata a csinált virágnak?
Prakovy, aki egy percig megdöbbenve hallgatta a leányait - persze neki nem beszélgettek soha ilyesmiről -, hirtelen összeszedte magát, és harsány hangon felkiáltott:
- Kutya a macskával! Fellázadnak a hölgyek? A Csokonai Dorottyáját csináljuk tán végig? Egy-kettő, az ebéd után nézzetek. Kérdezzétek meg, hogy mit szeret az én kedves öcsém, aztán olyan legyen az ebéd, hogy a király is megnyalja az ujját utána.
- Ami konyhánkra még senki sem panaszkodott - vetette oda gőgösen Mici.
Anikó lágy mosollyal sóhajtott fel:
- Én pedig igen jól emlékezem, hogy kedves rokonunknak mi volt a kedves étele.
- Hát csak okosan azzal a kis ésszel - rendelkezett Prakovy. - Laci bácsi pedig üssön csapra egy új hordót.
A kisasszonyok elviharzottak, miután Mici jelentőségteljesen megfenyegetett a mutatóujjával, Anikó pedig a fülembe súgta:
- Ne hidd ám azért, hogy nekünk nincs divatos nagy kalapunk.
- Abtretten! - kiabált Prakovy, és szivarosládát vett elő a fiókból. - Tengersok bajom van ezekkel a leányokkal, pajtás. Felforgatnák az egész házat, ha nem állnék a sarkamra. De hát mit is csinálnék nélkülük? Vajon mit is csinálnék?
Jókedvűen pipázgattunk egy darabig. Prakovy néha nyugtalankodva nézegetett az üvegajtóra.
- Soká jön az a Laci bácsi! - dünnyögte többször, míg végre megkérdeztem, hogy ki légyen voltaképpen az a Laci bácsi.
- A lengyelem! - felelt odavetőleg, de igen nagy önérzettel Prakovy. - A régi lengyelem meghalt, sokat ivott szegény. Hát új lengyel után kellett nézni. Nem maradhattam lengyel nélkül. Hisz addig is az én házam volt az utolsó a vármegyében, ahol lengyelt tartottak. Kár, hogy nincs fiam. Mert annak is meghagynám, hogy mindig tartsa a lengyelt a házánál. Ne vesszen ki ez a szép magyar úri szokás. No de majd hozományba adom valamelyik lányomnak.
- Hiszen Laci bácsi nem is lengyel - vetettem közbe.
- Az mindegy. A régi lengyelem se volt már valódi. Nem lehet már igazi lengyelt kapni. Elpusztultak azok, mint a vitézkötés. De hát mégiscsak lengyel Laci bácsi, mert erre szegődtetem.
- Hát azelőtt mi volt?
- Írnok volt a vármegyénél, de a keze reszketni kezdett, hát beállott hozzám. Jeles ember, nagyon jeles ember. Kár, hogy ritkán józan. De már éppen ezért jó ő lengyelnek.
Prakovy jó darabig magasztalta még a lengyelét. Előadta szokásait, mondásait, tréfáit. Jóízű nevetéssel regélte egy nemrégen megtörtént keresztelő lefolyását, ahol a lengyel szakállát az asztalhoz pecsételték... S így telt csendesen az idő.
Ekkor eszembe jutott nekem a fogadtatás a kapunál, a lengyel gyanakvása az irodalomra és művészetre, és szóba hoztam ezt Prakovy előtt.
Prakovy nevető arca elkomorodott.
- A könyvek - mormogta szomorúan. - A könyvek miatt kell megválogatnunk a vendégeket. Rossz idők járnak Magyarországon, nem lehet mindenkit vendégül látni. A könyvek miatt.
- Miféle könyvek miatt? - kérdeztem.
- Ej, hát az írók könyvei miatt. Az íróknak mostanában nagyon rosszul megy a dolguk. A legtöbb éhezik, nyomorog. Hallom, hogy még a legelsőknek sincs rendes lakása. Hát ezen a példátlan állapoton akarnak segíteni a szerkesztők, akik a hazafias magyar közönséget felkeresik. Ők eladják az írók könyveit csekély havi részletfizetésre, anélkül hogy maguknak a legcsekélyebb hasznot lehúznák. Még az útiköltséget is saját zsebükből fedezik.
- Nos, és a szerkesztők elől bújt Józsi bácsi a szekrénybe?
Prakovy megzavarodva simogatta a szakállát.
- Megvallom, hogy egy kicsit félek a szerkesztőktől... Igaz, ami igaz, mulatságos, jókedvű fiúk egytől egyig. Én már csaknem valamennyit ismerem, mert azért, hogy itt a világ háta mögött lakom, Prakovynak a híre messzire eljut. Tudják azok a szerkesztők, hogy egy Prakovynak a nemes szívére, a hazafiasságára mindig lehet számítani, ha a hazai irodalom megmentéséről, az írók felsegélyezéséről van szó. Egy Prakovy mindig tudja, mivel tartozik a nevének. Bár csak egyszerű köznemes vagyok, de a szerkesztők odavették a nevemet a főpapok és főurak neve közé.
Hát így volt ez sokáig. A szerkesztők jöttek, mindig más szerkesztők jöttek, és én segítettem, ameddig lehetett a hazai irodalmon. Megrendeltem mindenféle könyvet, amit csak elibém adtak. Igaz, hogy magam nemigen olvasgatok, gyengék a szemeim. De a szerkesztők erre azt felelték, hogy jók lesznek azok a könyvek még a leányaim hozományának is. No, mondtam, ez már igaz. Aztán oly csekélység az a részlet. Havonkint alig egypár korona. Egy Prakovy csak nem fog megrémülni néhány koronányi áldozattól!
És én nem is rémültem meg évekig. De most már nem merek a szerkesztők elé kerülni. Annyi részletet kell fizetnem, hogy a fejem beleszédül, midőn reá gondolok. Pajtáskám, ha azok a könyvek nem volnának, bizony boldog ember volnék. Egy Prakovy is kidől, amikor nem bírja tovább... Pajtáskám, szelíd ember vagyok, de őszintén megvallva, kicsit haragot tartok a hazai írókkal. Sok kellemetlenséget okoznak a könyveikkel. Gyere, megmutatom a könyveimet.
Prakovy felállott, és az ámbituson végig egy kamaraféle helyiségbe vezetett. Ott voltak könyvek, szépen bepakolva, amint a posta meghozta őket. Tele volt könyvekkel az egész kamara, a por belepte őket.
Prakovy a legközelebb fekvő csomagra mutatott.
- Ezt a múlt hónapban rendeltem. Bizony nem is igen tudom, hogy micsoda könyvek vannak benne. De hát az író özvegye volt itt személyesen, tetőtől talpig gyászruhában, és azt mondta, hogy őt hozzám küldték. Csinos kis menyecske volt különben az özvegy, szép, bársonyos pillantásának bizony nem tudtam ellenállani. Hát ezt még nem is nagyon sajnálom... De a többi, a többi, az megharagít, ha látom. Valami Mikszáth nevű kölcsönkérte az ezüstfejű pálcámat a helybeli kutyák ellen. Jó volna, ha szólanál neki, ha Pestre mégy, hogy küldené vissza a pálcámat...
Anikó kipirulva közeledett felénk:
- A hozományt mutogatod, papa? Ugye, szép hozományunk van, rokon? A leves az asztalon van.