A Próféta utca
szerző: Krúdy Gyula
- Az utcák között éppen olyan különbségek vannak, mint az emberek között. Vannak szerencsés, ám vannak szerencsétlen utcák is, amelyeken végigmenni ugyanolyan veszedelmes, mint akár holdfényben a háztető gerincén sétálni. Én például mindig nagyon csodálkoztam magamban, amikor ép bőrrel kerültem ki a Próféta utcából - mond egy úriember (a “Péntek” asztaltársaságnál).
Az úriember, aki beszédét ilyenformán kezdte, határozottan megbízható egyéniségnek látszott. Arca komoly volt, mint egy bulldogé, amelyet öregségére a napfényes ablakba helyeznek sütkérezés szempontjából, természetesen valamely mellékutcában. Nyugalomba vonult kereskedő volt, amilyenek még találhatók voltak a régi Pesten. Évjáradéka és pontos jöve¬delme volt. Az üzleti dolgokkal legfeljebb annyiban foglalkozott, hogy olykor, mély elgon¬dolkozások után: hirtelen feleszmélt, és hangosan megdicsérte magát, hogy milyen kedvező időben vonult vissza a kereskedelmi pályáról. Tejkereskedő volt, és történetünk idejében a tejkereskedelemből már nem lehetett házakat építeni Pesten.
Ámde ha szemügyre vesszük a bulldogképű úriember csuklóján zörgő karperecet, amelyen különböző zsuzsuk, emléktárgyak, haszontalannak látszó holmicskák csörgedeztek, ha az úriember erre jelt adott kezével; ha szemügyre vesszük régi divatú, fehér mellényéből kicsüngő, rövid, úgynevezett tiszti óraláncát, amelynek végén ugyancsak különböző emlék¬tárgyak fityegtek, mintha a “Péntek” asztaltársaság tagja, Tey úr voltaképpen csak ezeknek a tárgyacskáknak a gyűjtésével foglalkozott volna világéletében: akkor eszünkbe kellett jutni, hogy nem mindennapi nyugalomba vonult tejkereskedővel állunk (vagy ülünk) szemközt. Az üvegecskébe préselt, négylevelű lóherén kívül volt a fehér mellény tájékán Szentgyörgy-tallér, kis aranymedve, kutya és macska, aranyozott szeg, aranyba foglalt varrótű, horgony és mágnes, rubinszemű rókafej, keresztecske, kerekecske, arany cukorsüvegecske, apró korsócska, amelyből még a viharharmatot se lehetne meginni. Volt az emléktárgyak között egy gyufaskatulya nagyságú ezüstdobozka is, amelyben bizonyosan valamely rejtelmes dolgot őrizgetett Tey úr, és a dobozt majd csak halála után nyitja ki egy kéz, amelynek sejtelme sincs a titkos dologról: arcképről, hajszálról vagy fogról, amilyen dolgokat kis aranyszelencében a másvilágig őrizgetni szokás.
Persze, a karneol kőből való pecsétgyűrű sem hiányzott az óralánc csecsebecséi közül; ámde régimódi, gót betűk voltak a kőbe vésve, amely betűket manapság már senki se tudott elolvasni.
S ezen az estén, midőn megcsörrentette babonás kis tárgyait a tekintélyes úriember a “Péntek” nevű asztaltársaságnál, bal kezét egy burgundi veres borral megtöltött pohár szájára helyezte, mintha fogadalmat tett volna, hogy mindaddig tartózkodik az italtól, amíg történetét nem fejezi be.
(Az olvasó megnyugtatására előre megmondjuk, hogy Tey úr, az asztaltársaság alapszabályai értelmében, felkészült a mesemondásra; hitetlenkedő közbeszólás vagy cinikus mosoly nem találta volna.)
*
- A Próféta utca a Szent Terézről nevezett templom háta mögött van; a régi Pest hűvös, merengő utcái közül való, amikor a háziuraknak még joguk volt a magisztrátus megkérdezése nélkül is házat építeni - kezdte a “Péntek” asztaltársaság nagyra becsült tagja, mégpedig általános figyelem között. - Ezen a tájon, a torony árnyékában volt valamely kellemetes ódonság, tisztaság, hűvösség, ami eszébe juttatta a járókelőknek, hogy nem illik kiáltozni, birkózni, kurjongatni, ismeretlen ebeket egymásra uszítani, verekedő embereket heccelni, a boltok vasredőnyeit bottal ütögetni... És más hasonló dolgok sem fordultak elő a Próféta utcában az én időmben. És mégis: mikor erre vitt az utam, háromszor is megforgattam tenyeremben a farkasfogat, a Szent Antalkát és mindazokat a csodatévő tárgyacskákat, amelyek a háború előtt annyi sokszor segítettek a pestieken. Ebben az utcában ugyanis vala¬mely igen nagy ellenségem lakott, akinek nevét, lényét, sőt még nemiségét se tudtam meg biztosan, éppen úgy lehetett férfi, mint akár nő. Ez bocsátotta rám a különböző viszontag¬ságokat, amelyek a Próféta utcában értek.
Rendszerint akkor rohantak végig tűzoltókocsik az utcában, mikor én éppen az út közepén akartam átmenni. Egy másodperc múlva eltaposnak a tűzoltók lovai, mert persze alattomos görcs költözött a lábomba. Sohase emlékeztem, hogyan jutottam át a túlsó oldalra. Hogy ott újabb viszontagságok fogadjanak. Valamely hűvös és sötét kapu alól éppen akkor menekedett kifelé valamely tolvaj, akit a ház egész lakossága üldözőbe vett. A tolvaj nyakába kapta lábait, és a ház valamennyi lakója rajtam gázolt át. Megismerkedtem házmesterek lökdösésével, termetes szakácsnők tenyereivel, viháncoló gyerekekkel, akik a tolvaj után futamodva: nekem jöttek, felborítottak, sőt néha még azzal is meggyanúsítottak, hogy a tolvaj nekem adta át az ellopott tárgyakat.
Ugyancsak ez idő tájt, mikor a Próféta utcában dolgom volt, valakinek eszébe jutott, hogy a virágoscserepeit az ablakban megöntözze, ugyanakkor nekem a nyakamba zúdított valamelyest a folyadékból, mintha reám is gondolt volna. A háztetőn mindig akkor mászkáltak a cserepezők, amikor én arra jártam, és a cserepezők kétségbeesett kiáltozásokkal figyelmeztették a járókelőket, de persze, már csak azután, hogy a köveket ledobták a tetőről.
És a földszintes ablakok az én megérkezésemkor kinyíltak, hogy onnan, bévülről: épületes családi veszekedéseket hallhassak, mintha nekem nem lett volna még részem benne. Hiába indítványoztam a perpatvarkodó családnak, hogy tegyék be az ablakot. Nem. Ők azt akarták, hogy veszekedésükből mások is okuljanak, ugyanezért még alaposabban láttak neki mondanivalóiknak.
...Bár, mint már előbb is említettem, az utca egyébként egyike volt a főváros legcsendesebb utcáinak. A sétára vitt ebecskéket sohasem uszították egymásnak.
*
- Azt kérdezhetné valaki, hogy miért jártam tehát ebbe az utcába, ahol ellenségem a befüggönyözött ablaka mögül annyi mindenféle átkot szórt rám? S magam sem tudnék hirtelen erre felelni, ha azóta régen el nem múlnak vala mindazok az ellenséges jelenségek. Talán éppen azért fordultam be mindig ebbe az utcába, ha csak környékén akadt dolgom, hogy kipróbáljam: meddig tart ellenségem hatalma, mely tárgyacskákkal, kipróbált csodaszerekkel, varázsmondásokkal kell védekezni ellene. Jóformán mindegyik csodatévő tárgyacskámat a karperecemen és az óraláncomon sétáltattam a Próféta utcában. Persze, azokat az igazi tárgyakat is, amelyeket láthatatlanul visel a legtöbb ember a ruhája alatt... Nem, hiába volt minden próba. Még azt a legkisebb szerencsétlenséget se tudtam elkerülni, hogy ebben az utcában törjön el a szemüvegem, amelynek hiányában még az orrom hegyét sem láthatom. Eltört a szemüveg, mégpedig éppen olyankor, ha az adóhivatalba készülődtem, ahol nyitva kell tartani az embernek a szemét.
- Évek múldogáltak, évek mendegéltek, de Próféta utcai ellenségem haragja nem csillapodott. Megpróbáltam más embereket, ismerőseimet vagy barátaimat küldeni magam helyett az ellenséges utcába. Mosolyogva tértek vissza. Nem esett semmi bántódásuk, még csak fekete macska se ugrott a vállukra a házereszről.
- Majd egyszer, mikor több ráérő időm volt, elhatároztam, hogy végignézem a lakók névjegyzékét a Próféta utcában, hogy ilyenformán tudhassam meg ellenségeim nevét. De munka közben lemondtam erről a tervemről is, mert hiszen az ilyen ismeretlen ellenségek sohase laknak a valódi nevük alatt. Jobban elrejtőznek ők, mint a mérges kígyók.
De jártam én kölcsönkért ruhákban is erre, hogy szinte felismerhetetlenné tettem magam. Felöltözködtem kék ruhás börtönőrnek, hogy tiszteletet gerjesszek ellenségemben. Akkor meg pláne virágcserép zuhant le a magasból, vagy pedig öregasszony gurult a lábamhoz a síkos járdán. Hordtam mindenféle más maskarákat is, amelyekhez hozzájuthattam; egyszer mint falusi gatyás ember ólálkodtam az utcában, hogy ilyenformán valamit megtudhatnék. Rossz illatú folyadékkal öntöttek le az emeletről, anélkül hogy a tettest rajta lehetett volna érni. Kabátot cseréltem egy bérkocsis ismerősömmel, és annak lószagú, nagy, téli bundájában ültem a bakon, az utcát figyelve. S egyszerre azon vettem magam észre, hogy lovam hirtelen megvadult, elragadta a kocsit, az Andrássy útig futamodott, mintha tüzes taplót dugtak volna fülébe.
Így töltöttem el jó néhány esztendőt életemből: haragban, gyűlölködésben a Próféta utcával, anélkül hogy rájöttem volna a titokra, amely természetesen mindig jobban izgatott.
Egyszer aztán, mikor megint arra jártam volna: lakodalmas menettel találkoztam, amely a közeli Szent Teréz-templom felé igyekezett, hogy a boldogító szertartást elvégezze. Nem nagy kunszt itt a templom környékén ilyen mosolygó emberekkel máskor is találkozhatni, de én már csak természetemnél fogva is mindig elkerültem a vidám, gondtalan, boldognak látszó emberek csoportját. Nem tudtam megérteni soha, hogyan lehet egy percig is boldognak lehetni, amikor annyi mindenféle szörnyűség leskelődik az emberre ezen a gyötrelmes világon. Aki hangosan nevet: annak örökre nyitva marad a szája. Aki táncol: eltöri a lábát. Aki bort iszik: lerészegedik az emberek csúfságára. Aki lakodalomba jár: előbb-utóbb maga is megházasodik, ez pedig teljesen felesleges.
Ám, mint mondám, azon a napon szinte táncos lakodalmasok közé keveredtem. Nem kérdezték, ki vagyok, mi vagyok, kinek az atyafia vagyok, a vőlegényhez tartozom, vagy a menyasszony nagybátyja vagyok... Csak befogadtak nagy boldogan maguk közé, besodortak a templom belsejébe, és a szertartás után, amint már ilyenkor szokás: az én kezemet is megszorongatták szerencsét kívánó kezek, és engem is megtiszteltek atyafiságos csókjaikkal az asszonyságok, majd meg én csókoltam meg atyafiságosan a menyecskéket, lányokat... És ezen a napon, amikor a Próféta utcán a nászmenet kellős közepén végigmentem: nem történt velem semmi kellemetlenség. Ellenségem nyilván eltévesztett, nem keresett a boldog emberek között.