A Poprád szeme
szerző: Krúdy Gyula
Megírtam már egyszer valahol, hogy egy régi legenda szerint a szepességi leányok szeme - haláluk után vagy néha már életükben - a Poprád folyó fenekére vándorol. Azok a színes kavicsok, amelyek a folyó medréből a napsugár felé nézegetnek a vizek ezüstablakán át, nem egyebek, mint kővé válott szemek, amelyek a száz esztendők folytán véges-végig megtöltötték a folyó medrét. Vannak ott vörös, szivárványszínű és haragoszöld kavicsok a kék és barna színűek között. Nohát azok is szemek voltak valamikor a régi időkben, amikor még a leányszemek is másformák voltak, mint mostanában. Különösen abban az időben volt itt nagy változatossága a szemek színének, amikor lecsüngő bajuszú, horgas orrú, sárga csizmás lengyel urak laktak ezen a tájon, és Szaniszló király szunyókált a tallérokon (mert mindig aludt a jó király). A Szepesség hosszú száz esztendőkig zálogban volt a lengyel királynál. (De hát mit is tehetett volna Zsigmond, mikor már bundája sem volt!) A lengyel kapitányok, akik a városokban parancsoltak, nem háborgatták a polgárokat békés munkájukban: a szövőgépek nyugodtan kattogtak a kővel kerített városkákban, csupán a borkereskedőket tartották szemmel, akik a messzi Hegyalja felől erre hordták a bort. A borosszekereket mindvégig lengyel vitézek kísérték, túl a gránicon is, hogy valami bántódása ne essen a nemes italnak. Szaniszló király nyugodtan aludhatott a tallérokon. Ezek az emberek sem a bort, sem a pénzt nem hamisították meg, megbecsülték mind a kettőt.
Ebben a felemás világban, amikor a művelt szepességi úrnak három nyelven kellett beszélni: németül otthon, a családi tűzhelynél, magyarul a messzire esett haza iránti szeretetből és lengyelül pedig a mulatság, a barátság, a poharazás szempontjából, akkoriban a Szaniszló király ideküldött vitézei már a második száz esztendőt töltötték az elkerített városokban, és akkor kezdtek fölnyílni előttük a jól elzárt polgárházak kapui. Mikor már nem volt valamirevaló szepességi takács, akinek a barátai sorából a Budán lakó magyar üzletbarát, a németországi barát és a Krakkóban lakó barát mellől hiányzott volna a lengyel katonabarát. Az előbbi barátok arra voltak jók, hogy a vásárok alkalmával megszálljon náluk az ember, míg a lengyel katonabarát az otthoni mulatságot látta el.
Mert mit csinálhattak volna az unatkozó lengyel urak? Száz esztendőkön át mindig mulattak. A Hegyalja felől jövő borosszekerek ritkán jutottak át a gránicon. Kiürítették a hordókat már Lőcsén. Mire a borosszekér Lublóba ért, az ottani kapitánynak, Livinski Kázmérnak nem maradott más, mint a seprő.
Nem is szerettek Lublón kapitányoskodni a lengyel urak, valamennyi Lőcsére kívánkozott. A jó Szaniszló király fölébredt egy percre álmából, és szelíden megcsóválta a fejét:
- Ejnye, ejnye, be nagyot változott a világ! Az én fiatalkoromban még más mulatsága is volt a lengyel uraknak a mértéktelen iváson és játékon kívül. Nincsenek tán lányok szepesi városaimban?
A szomjas lengyel urak a homlokukra ütöttek. Hopp, mégiscsak okos ember Szaniszló király. Ő még álmában is meglátta azt, amit a kapitányok ébren sem vettek észre. Ugyan hol is vannak azok a szepességi leányok, akiket az első száz esztendőben senki sem látott, mintha nyomuk veszett volna. Mert a sárga csizmákon sarkantyú pengett, és a rövid bundák úgy ki voltak hányva vitézkötéssel, hogy a leányszobák ablakait a zálogba vetés első esztendejében mindenütt befalazták a polgárok a Szepességben. Azok a befalazott ablakok tették, hogy száz esztendeig egyébbel sem tudtak álmodni a lublói kapitányok, mint az országúton fölfelé törekvő társzekérrel, amely hegyaljai borral van megrakva. Eddig tartott a legédesebb álom - a fantázia tovább már nem juthatott, hisz ismeretlen volt előtte minden más dolog, amely az álom világába tartozik.
Szaniszló királynak kellett fölnyitni mindig lecsukva tartott szemét (mert már nem volt semmire sem kíváncsi a jó király), hogy a lengyel urak álmai a Szepességben egyszerre benépesüljenek fehér arcú, szőke hajú leányokkal, akiket száz esztendeig neveltek bevakolt ablakok mögött.
A Poprád medrében még nyoma sem volt a színes kavicsoknak, csak a piros pöttyös pisztrángok játszadoztak ott a napsugárral. A Poprád - a legszorgalmasabb szepesi kereskedő - éjjel-nappal szállította a portékáját a külső országok felé: ezüstös habjai hátán vitte halait a járhatatlan hegyláncon át.
A kavicsok még nem görögtek a mederben, azok még odafönt voltak a hegyek között. Azazhogy bevakolt ablakos szobákban, mécsvilág mellett tapadtak a bársony oltárterítőre, amelyet menyasszony koráig hímzett ki minden szepességi leány. Azért voltak azok a szemek olyan furcsa színűek: vörösek és szivárványszínűek, azért született száz esztendeig minden gyerek félig vakon a Poprád völgyében, mert a vitézek sárga csizmát hordtak.
De hát mégiscsak jobbak voltak a szemek addig, amíg vörösek és félig megvakultak voltak, mert nem kerültek a Poprád medrébe. Livinski Kázmér, a lublói kapitány volt az első, aki a szomjúhozó ember unatkozó kedvében egy napon parancsot adott, hogy a bevakolt ablakokat ki kell nyitni Lublón.
A polgárok először fölzúdultak, és még jobban elreteszelték a kapukat. Csakhogy a lengyelnek egy csöpp mézet is adott a nyelvére Szaniszló, amikor magyar városaiba küldte:
- Barátaim, ti eddig vétkeztetek Isten és önmagatok ellen. Még elmúlik száz esztendő, és csupa vak ember lesz a Szepességben. Nem ösmeritek meg a királyt a talléron. Hamis pénzt nyomnak a markotokba.
A lublói kereskedők elgondolkoztak. Abban az időben olyan világ volt, hogy a hamis pénztől jobban féltek a pestisnél is. Ahány bujdosó vojnyik a határszéli hegyeket lakta, mind Szaniszló királynak képzelte magát, és a rejtett barlangokban éppen úgy ütötték a tallért, mint Krakkóban. Tönkrejutnak, koldusok lesznek, ha nem tudják megkülönböztetni a hamis pénzt az igazitól.
A lengyel pedig tovább folytatta:
- Meg aztán tönkreteszitek a leányaitokat is. Elfeketedik az arcuk, mint a tajtékpipa. Nem lesz egyéb fehérség Lublón, csak a vászon, mert azt napsugáron fehérítik.
- Akkor is nekünk lesz fekete az arcunk - mondták a makacsabbak. - A királynak csak az adónkhoz van jussa, a leányaink fehér arcához nincs köze.
- Mind igaz, barátaim. Isten éltessen benneteket, de még egyre akarlak figyelmeztetni - szólt Kázmér kapitány. - A király elhatározta, hogy megadóztatja a bevakolt ablakokat a szepesi városaiban. Egy tallért kell fizetni minden ablak után.
A polgárok erre mit sem feleltek, hanem másnap már nem volt bevakolt ablak tizenhat városban. És a szabaddá lett ablakokban megjelentek a száz esztendeig hervadt virágok, és mint a meleg tavaszi esőben a szegfűk bontogatják szirmaikat, úgy kezdtek nyílni, nyiladozni a fonnyadásra ítélt leányok a napsugárban. A sárga csizmás lengyel urak pedig nem lesték többé a Hegyalja felől közelgő borosszekereket, hanem ott csörgették sarkantyúikat az ablakok alatt. És egypár esztendő múlva már megjelentek a színes kavicsok a Poprád vizében, és lassan megtelt velük az egész meder. Rossz, vöröslő szemeiket elvetették a szepességi leányok, és azóta kékek a szemek e tájon, mint a Kárpát tavasszal. A lengyel rabság különös szemeit már csak a Poprád őrzi ezüsthabjai alatt.