A Pán halála
szerző: Bálint György
Carl von Ossietzky, a Weltbühne volt szerkesztője, a Hitler előtti Németország egyik legbátrabb és legtisztességesebb politikai írója, három év óta a papenburgi koncentrációs tábor lakója. De a rabságot már a Harmadik Birodalom születése előtt is megismerte. Még a „liberális" Brüning-rendszer alatt vitték börtönbe, mert pacifista cikkeket írt. 1935 decemberében a norvég írók egy csoportja a Nobel-békedíjra ajánlotta Carl von Ossietzkyt, aki negyedik éve raboskodik a béke ügyéért. Ekkor lépett közbe Knut Hamsun, az Éhség, a Pán, a Viktória, a Halk húrokat penget a vándor Nobel-díjas szerzője. Knut Hamsun nem foglalkozik politikával. A Nobel-díj ügyeibe nem szokott beleszólni. Mikor azonban a bebörtönzött német író neve került szóba, Knut Hamsun elérkezettnek látta az időt politikai szerepvállalásra, és a következő levelet intézte az oslói Tidens Tign szerkesztőségéhez:
„Évről évre kérvények érkeznek a német hatóságokhoz, hogy bocsássák szabadon Carl von Ossietzkyt a papenburgi koncentrációs táborból. A német hatóságok eddig nem vettek erről tudomást. Évről évre érkeznek indítványok a norvég Nobel-bizottsághoz, hogy adja Ossietzkynek a békedíjat. Ha megkapná a békedíjat, úgy erőszakkal ki lehetne hozni a koncentrációs táborból, Németország ellenállása ellenére. Talán nem helytelen, ha arra emlékeztetek, hogy Ossietzky úr, a nemzetiszocializmus hatalomra jutása előtt és után elhagyhatta volna Németországot, de nem akarta. Arra számított, hogy a világ nagy kiáltozásba fog majd, ha őt letartóztatják. Nem tévedett számításában. Maga írta lapjában 1932, május 10-én: »Nem lojalitásból megyek a börtönbe, hanem azért, mert a német hatalom mai urai számára kényelmetlenebb vagyok a börtönben… Mint fogoly, eleven tüntetés vagyok... Úgy érzem: kötelességem azokkal szemben, akik ügyem mellé kiálltak, hogy ezt a tiltakozást állandóan ébren tartsam.« Nem tévedett számításában. Körös-körül, minden országban akadtak emberek, akik magukévá tették ügyét, és érdekében nagy és szorgalmas kiáltozásba fogtak. Ez a különös békebarát most úgy szolgálja a maga békegondolatát, hogy hazája hatóságai számára permanensen »kényelmetlen« akar lenni. Minden évben kérvények közlik, hogy börtönben ül, és »halálra kínozzák«. És minden évben neki akarják adni a békedíjat. Mi lenne, ha Ossietzky úr most, ebben a nehéz, átmeneti időben, amikor az egész világ a fogát vicsorítja annak a nagy népnek a hatóságaira, amelyhez ő is tartozik, segíteni igyekezne hazájának? Mit akar tulajdonképp? A német felfegyverkezés ellen akar tüntetni mint békebarát? Hát ez a német jobban szeretné, ha hazája továbbra is elnyomottan és megalázottan heverne, »kiszolgáltatva« Franciaország és Anglia kényére-kedvére?”
Knut Hamsun levelére a norvég írók, diákok és munkások felháborodott tiltakozása volt a válasz. A tiltakozók között volt Sigrid Undset is. Szót emeltek a német emigránsok, közöttük Heinrich Mann. Megemlékezett többek között a Wahrheit című emigráns lap is. Knut Hamsun december 29-én a következő levelet intézte a Wahrheit-hez:
„Úgy látszik, nem olvasták el kis cikkemet, melyet Ossietzkyről írtam, ezért mellékelten küldöm fordítását. Minden benne van ebben a cikkben, amit Ossietzkyről mondani akarok. Sem önök, sem mások nem vehetnek rá engem arra az arcátlanságra, hogy beleavatkozzam Németország belügyeibe. Ez a német nép magánügye. Tisztelettel Knut Hamsun."
Erre a második Knut Hamsun-levélre utal Romain Rolland a Wahrheit legújabb számába írott levelében.
„Megkaptam önöktől Knut Hamsun két írását. Második levelében, melyet december 29-én intézett a Wahrheit-hez, kijelenti, hogy senki sem veheti rá őt arra az »arcátlanságra«, hogy Németország belügyeibe avatkozzék. Első írásában viszont, abban a cikkben, melyet az egész világhoz intézett, Knut Hamsun, bár erre senki sem szólította fel, elköveti ezt az »arcátlanságot«, amely még azzal az aljassággal is párosul, hogy egy német férfi ellen fordul, akit elítéltek, fogságban tartanak, és halállal fenyegetnek. Meg akarja leckéztetni ezt az embert, és nem fél attól, hogy ezzel fegyvert ad Ossietzky hóhérainak a kezébe, és helyesli megkínoztatását. Cikke végén megvédelmezi azt a német rendszert (»a hatóságokat«), melyek ellen nemcsak Ossietzky, de a legjobb európaiak lelkiismerete is fellázadt. Ez nem jelent egyebet, mint hogy Knut Hamsun kiáll a nácik ügye mellé. Az írónak ez a típusa nem újság számunkra. Emlékeztet azokra a francia írókra, akik a párizsi kommün véres elfojtása után a versailles-i embermészárlókat ünnepelték, és – mint Alexandre Dumas fils és Francisque Sarcey – halált kiáltottak az áldozatokra. Knut Hamsun, az egykori szabad ember, a történelemben a reakció falkájában biztosított magának helyet.”
A Knut Hamsun–Ossietzky ügynek valószínűleg folytatása is lesz. Lehet, hogy Knut Hamsun megír még egy-két levelet. Ezek azonban már keveset változtathatnak a lényegen: azon a megdöbbentő és fájdalmas kiábránduláson, amellyel a tisztességes emberek ettől az írótól elfordulnak. Az ügy elbírálása végeredményben nem világnézet kérdése. Nem az a legfontosabb, milyen politikai szemléletet képvisel Hamsun vagy Ossietzky. Knut Hamsun eljárásával kapcsolatban súlyosabb probléma merül fel: a jellem és a lelki alkat kérdése.
Egy híres ember belerúg egy fogolyba – ez a helyzet. Ehhez nem elég maradinak lenni, ehhez több kell, silányság vagy – legjobb esetben – valami különös erkölcsi szenilitás. Az utóbbit azonban nem tartjuk valószínűnek, mert Hamsun újabb könyvei nem erről tanúskodnak. Hamsun még ma is kitűnő könyveket ír – kitűnő könyveket és silány leveleket. Az utóbbi műfajjal való ellenszenves próbálkozása nem volna figyelemre méltó, ha nem lenne olyan kitűnő képviselője a másik műfajnak, az irodalomnak. Knut Hamsun nagy író – hozzátehetnénk: sajnos, nagy író. Mert ennek a nagy írónak írásait nem tudjuk többé azzal a szeretettel a kezünkbe venni, melyet rendkívüli művészi értéküknél fogva megérdemelnének. Ez az író megfeledkezett arról, hogy a nagyság kötelez. Akadtak más norvég írók, akik nem voltak ilyen feledékenyek. Ibsen és Björnson sohasem rúgott bele a megbilincselt emberekbe, és főképpen sohasem ünnepelte a szellem szabadságának üldözőit. Ha ma élnének, bizonyára nem látták volna el fölényes tanácsokkal bebörtönzött írótársukat: nem ajánlották volna neki, hogy – meggyőződését megtagadva – támogassa „a hatóságokat”. Általában kevés lelki közösséget vállaltak volna a hatóságokkal. Tolsztoj egy alkalommal felháborodva mondta egy orosz tisztnek, aki katonáit megbotoztatta: „Úgy látszik, ön nem olvasta a Szentírást.” Az orosz tiszt így válaszolt: „Úgy látszik, ön nem olvasta a szolgálati szabályzatot.” A jelek szerint az egykor halk húrokat pengető Knut Hamsun most már a szolgálati szabályzat nem éppen halk stílusának hűséges követője.
Az előbb azt mondtuk, hogy a Hamsun-ügy megítélése elsősorban nem világnézet kérdése. De azért az ügy világnézeti része mellett sem lehet elsiklani. Nem egészen mindegy ma, hogy az írónak milyen a világnézete. Mint ahogy nem volt mindegy a kereszténység első harcai és vértanúságai, a francia forradalom és az ezernyolcszáznegyvennyolcas magyar események idejében sem.
Hamsun a természet szabadságát ünnepelte, az emberi kapcsolatok lelki rabságával szemben, a teljes feloldódást. A modern Pánt ünnepelte, aki lerázta magáról a nem őszinte társadalmi kapcsolatok láthatatlan bilincseit. Általában nagyon együtt érzett az emberekkel – és rajtuk kívül még az állatokkal, a növényekkel és a sziklákkal is. Mindennel együtt tud érezni – csak Ossietzkyvel nem. A legfinomabb, legbensőbb lelki rezdülések utánozhatatlan finom és bensőséges feljegyzője – és közben belerúg egy fogolyba. Jó lenne, ha legközelebbi levelében nyíltan megmondaná: kinek és minek a nevében, milyen eszme jegyében történt ez a Nobel-díjas rúgás? Jó lenne, ha őszintén megmondaná, mit szeret a nácizmusban és általában a fasizmusban? A fasizmus a kapitalizmus parancsuralmát jelenti és a háborút. Ossietzky ezek ellen tiltakozott – azért nem tud most válaszolni Knut Hamsun leveleire. A fasizmus primitív rendet jelent, a tekintélytisztelet, a munkatáborok és a korbács rendjét. A rend és a szabadság végeredményben nem ellentétek. Ezt újabban a szabadság sok rajongója ismerte fel, köztük André Gide és Romain Rolland. Van olyan rend is, mely a szabadság megőrzését szolgálja. Van olyan rend, vagy legalábbis lesz, amely az emberek tömegét meg tudja védeni a mai termelési rendszer mindent elszürkítő nyomásától és mérhetetlen anyagi és lelki megalázásaitól. De Knut Hamsun nem ezért a rendért lelkesedik, és ezzel hűtlen lett önmagához és egész munkásságához. Hol találja meg abban a rendszerben, melynek támogatására a fogoly Ossietzkyt gúnyosan felszólítja, azt a friss levegőt, a felszabadult embernek és a természetnek azt a tökéletes egybeolvadását, melyet minden művében hirdetett? Ama bizonyos hatóságok részéről legfeljebb az ősi ösztönök és indulatok gyakori emlegetését tapasztalhatjuk, és lehet, hogy ez téveszti meg. A fasizmus a különböző országokban a tömegek egy töredékének megengedi, hogy egy ideig szabadon kiéljék agresszív ösztöneiket, a tömegek többsége vagy idegen népek tömegei ellen. Az éhezőknek viszont, akik az utcán bolyonganak, mint egykor Knut Hamsun Kristiania utcáin – ezeknek az éhezőknek megengedi, hogy munkatáborokban dolgozhassanak száraz kenyérért és levesért. Nem tudjuk, járt-e már ilyen munkatáborban Knut Hamsun, az egykori proletár? Azt sem tudjuk, íróvá és Nobel-díjassá tudott volna-e fejlődni, ha annak idején a kristianiai utcáról munkatáborba terelték volna? Ezekre a kérdésekre aligha kapnak választ Knut Hamsun olvasói. Addig pedig nem tehetnek egyebet, mint hogy őszintén meggyászolják a Pán halálát. Glahn hadnagy, a Pán, a természet szabad embere, elhagyta erdei kunyhóját, barna egyenruhát vett fel, munkásokat fegyelmez, könyveket éget, tiszteli a tekintélyeket, és vigyázzban áll Hjalmar Schacht előtt. Ez legalábbis annyi, mintha meghalt volna. A nagy Pán halott: Knut Hamsun még él. De ez már nem sokat jelent.
Forrás
[szerkesztés]- Lásd a vitalapot!