A Nagyerdő keserve
szerző: Tóth Árpád
Kiráztam magam egy villanyos-ülésen
Az erdőre, s az erdő súgta: Baj van!
Kisütötték rólam a közgyűlésen,
Hogy a fejemen vaj van,
Mert hivatásom, mint "ingatlan",
Mivel csak lombjaim ringattam,
Nem töltöttem én be,
S ennélfogva a jövedelmeim
Lágyan ringanak messze kinn,
A sárga, ősmagyar fenébe,
Valahol ott, hol a hortobágyi puszta
Legreálisabb jövedelme:
Délibáb őkelme
Is
Kis
Álmait alussza.
Mért is lettem erdő,
Búsuló, kesergő,
Kompetenciára
Alkalmat adó,
Mért nem lettem inkább
Arany János utcán
Kék tó, tiszta tó?
Kék tó, melyről Révi Náci
Meghatón papol,
S melyet egy utcaseprő is
Hősin lecsapol.
Vagy mért nem lettem én, az árva,
Erdő helyett talán - dalárda,
Mely, mint Komlóssy Imre mondja,
Direkt ontja,
S direkt űzi,
Mint úri passziót,
- A "kultúrmissziót".
Sőt azt se bánnám én, szegény,
Ha a főkapitány fején
Lehetnék hat mázsás rendőrsisak.
Amely szerinte
Szinte
Pehelynyi súlyu csak!
Ó! lennék bármi! lennék rózsabimbó,
Lennék méh, sőt egy Gyan Thula regénybe
Grófnak is önfeláldozón lépnék be,
A Csokonai-körbe is bemennék,
Isten bizony!
De ó! iszony!
Csak Nagyerdő ne lennék!
Így kesergett az öreg Nagyerdő,
Mert ő
Önérzetes, és fáj neki nagyon,
Hogy épp ő az a városi vagyon,
Amelynek
Fa-emlőiből akárhogy is fejnek,
Se télen, se tavaszon
Nem tejel semmi haszon.
Sírt a Nagyerdő, ahogy tőle tellett,
Majd rezignáltan szól: Na! és emellett
Engem ért a világon
A legszurkosabb pech kálváriája,
Amin már semmi sem segít:
- Rólam írta a verseit
Szabolcska Mihályka!