A Mikulás
| A Mikulás szerző: Szendrey Júlia |
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Beh sok számtalanszor kelletett már elmondanom hegyiről-tövire: hogyan jön az a Mikulás? Milyen az a Mikulás? — Minthogy ma épen Mikulás előestéje van, hát ismét elmondom, amit róla mondani lehet. Kényes dolog ám ez nagyon, nehogy valamiképen többet találjak mondani, mint amenynyit kellene; magamnak ugyan már nem ártanék vele, mert nekem már bizony jó ideje nem hoz a Mikulás semmit, hanem ti vallhatnátok kárát, édes fiaim, mert a Mikulás annál több örömet csinál a gyermekeknek, minél kevesebbet tud az róla. Legyen a gyermek jó, szófogadó és szorgalmatos, ekkor aztán nyugodtan várhatja a Mikulást; s a legokosabb, ha minél kevesebbet töri a buksi fejét azon: milyen az a Mikulás? hogyan hozza, hogyan rakja az ablakba azokat a szép tarka-barka játékokat, meg imitt-amott azt az annyira rettegett virgácsot a játékok közé, kinek-kinek érdeme szerint, amint a gyermek jól vagy rosszul viselte magát. Minthogy azonban olyan nagyon-nagyon ostromoltok kérdéseitekkel, hát csak elmondom, amennyit róla tudnotok szabad.
Hát tudjátok-e, hol van Pesten a városház tere? Voltatok-e már ott a piaczon, hol máskor annyi mindenféle ennivalót szoktak árulni: kenyeret, tojást, lencsét, babot, zöldséget, csibéket és más baromfit s a jó Isten tudja még mi mindenfélét, amit szakácsnék otthon megsütnek, megfőznek s nektek betálalnak, mikor a sok tanulás után olyan éhesen az asztalhoz ültök. Tehát ezen a piaczon, hol máskor azok a nagyszájú zsémbes kofák szoktak ülni, ezen a napon nem lehet egyebet látni, mint ezüsttől, aranytól ragyogó, szebbnél-szebb játékokkal megtölt asztalokat és bódékat. Oh, mint csillog azoknak a száz meg százféle babáknak az öltözékén a sok drága arany ékesség! mint fénylenek azok az ezüstös czifraságok rajtok! Azt hinné az ember, a kincses tündérországot látja, olyan fény, olyan pompa mindenfelé, amerre csak néz. Örökzöld mezőben hófehér báránykák, melyeket rózsaszín selyemruhás pásztorlánykák vezetnek; vörösképű kéményseprők, egészen aranyozott aszaltszilvából; rózsánál pirosabb és liliomnál fehérebb viasz arczú uracskák, szöszparókával és aranysujtásos selyemkabátban és ugyancsak bő bugyogóban, csupa merő ezüst- és aranyba öltözött püspökök; hosszan, kioltott vörös nyelvű, hegyes hosszú szarvú fekete ördögök, akkorák, mint egy-egy kis gyermek; szóval, van itt minden, amit csak szépet és csodálatosat képzelni lehet. De majd el is feledtem azokat a sok hintázó dámácskákat és a bukfenczeket hányó garaboncziás diákokat, kik fáradhatatlan kitartással űzik napestig játékaikat. És ezek is a legékesebb öltözékekben; a hintázó kisasszonykák, derekakun aranyzott övvel, átszorított könnyű báli ruhában, a bukdácsoló uracsok pedig selyem bugyogóban és fénylő hegyes süveggel. Mig amazok szépen, csendesen, a legfinomabb műveltséget mutató bájjal hintázzák magokat, emezek annál szilajabb és merészebb szökések által igyekeznek délczeg termetök hajlékonyságát és fékezhetlen büszkeségöket kitüntetni. Hát még ami legnevezetesebb! egész puttonyokkal árulják itt ilyenkor a virgácsokat. Képzeljetek csak egy egész puttonyt tele virgácscsal! . . . Ugy-e borsózik a hátatok? Ámde nem olyan száraz vesszőből összekötött virgácsok ám ezek, minőre az embernek még késő vénségében is rosszul esik visszaemlékezni, ha tudniillik rossz gyermek volt kiskorában. Oh nem ilyen közönséges virgácsokat árulnak ott, hanem olyanokat, melyek telistele vannak aggatva a legkülönfélébb apró játékokkal: kicsinyke talyigákkal, angolosan rövid farkú paripákkal, tollas süvegű lovagokkal, bölcsőben szendergő kis babácskákkal, székekkel és asztalkákkal, trombitákkal és csörgőkkel, mindennel, mindennel amit csak a jó gyermek kívánhat magának. És még, ami legszebb, hogy ilyen virgácsok különösen vannak a leányoknak és különösen a fiuknak: ahol bölcső van, az a leánykáknak való, amelyikben pedig ló van, az meg a fiukat illeti. Ugy-e még ez is milyen okosan van kigondolva? És még hozzá mindegyiknek tetejében a legfrissebb, a legzöldebb eleven puszpánbokréta díszlik. Milyen jól esik ezt a friss zöldet látni, mikor lépteink alatt csak úgy ropog a hó; mert, amint jól tudjátok, Mikulás napja télen esik, deczemberben, mikor már hó borítja a földet és virágok és zöld lombok helyett csak jégcsapokat és nehéz dérrel bevont ágakat láthat az ember. Ugy-e sok mindenfélét számláltam elő, ami ilyenkor ott azon a városháztéri piaczon található, pedig ez még csak egy századrésze annak, amit ottan látni lehet. De van is ám ott ember elég! Szegény gyermekek csak úgy ágaskodnak lábuk hegyére, hogy ők is láthassanak mindent. Egyre azon törik fejőket, vájjon a sok közül mi lesz majd az övék? Melyik játékot fogja majd Mikulás az ő czipőjükbe tenni? De hiába való minden töprenkedés, mert ezt nem lehet kitalálni. Mit is érne, ha az ember már előre tudná, hol volna akkor a meglepetés.
Némely anya, megunván gyermekének oktalan rimánkodását hallgatni, inkább megveszi neki a játékot, ami annak ott különösen megtetszett, csakhogy ne gyötörje őt tovább kérésével. Szegény gyermek! most már ne várja többé a Mikulást, az csak olyan gyermeknek visz, ki őt szépen, türelemmel megvárja. Pedig mi becse van az ilyen vett játéknak? Hiszen ilyenben akármely rossz gyermek is részesülhet; ehhez nem kell érdem, ez nem jutalom, mint a Mikulás hozománya.
Tehát itt, ezen a piaczon vásárolja össze a Mikulás azt a sok játékot, mit aztán a jó gyermekeknek széthord. Azonban lehetetlen ráismerni, melyik ő a sok vevő között. Ezerféle alakot ölt magára, mindig mást, különbnél különbfélét. Majd, mint egy szelid, öreg anyóka alkudozik egy kis olcsó játékszerre, majd mint előkelő úrnő, fátyolozottan válogat illatos keztyüs kezével a legdrágább játékok között; vagy mint pajkos deákocska fitogtat egy vadonatúj ezüst hatost a kereskedő előtt, az által akarván azt rábirni, hogy a drágábbra tartott játékot adja neki ennyiért, minthogy neki több pénze nincs. Lehet ilyenkor az utczán akárhány puttonyos asszonyt látni, ki meggörbedve czipeli hátán a játékokkal felhalmozott puttonyt és kitudja, nem a Mikulás-e ez maga, amint már viszi a sok játékot. Vagy pedig találkozik az ember valami cseléddel, ki kezében egy sárga lánczra kötözött nagy fekete ördögöt visz; hátha ez a Mikulás volt, ki valami rossz gyermeknek viszi ezt az ijesztőt? Sőt láttam asszonyokat, kik kis gyermeket vittek karon, másik kezökben pedig valami czifra, ezüst pillangós, aranyfüstös játékot tartottak; láttam szakállas férfiakat, kik mosolygó arczczal tekintettek a kezökben vitt tarka-barka babára és valóban nem merném állítani, ha nem mindannyiszor nem maga volt-e a Mikulás, azon ezerféle alakba bújva, melyet fel szokott ölteni, hogy senki rá ne ismerjen. Késő estig, majdnem egészen az éj bekövetkeztéig tart a piaczon a tolongás. Ekkor aztán még szebb minden; mert a meggyújtott gyertyák és lámpák fénye már messziről csillog és csal arra mindenkit, hogy tekintsenek oda.
Azok az emberek, kik egykor rossz gyermekek voltak, nem tudnak gyönyörködni ebben a látványban, mert ők kicsiny korukban nem kaptak semmit, vagy legföljebb is egy-egy üres, puszta virgácsot; ezek aztán mindenképen szeretnék mások örömét is elrontani, mert boszantja őket a jók örvendezése. Ámde azok, kik jó gyermekek voltak, még késő vénségükben is örömmel emlékeznek vissza a Mikulásra és nem irigylik a jó gyermekek boldogságát.
Mikor aztán este a gyermekek szépen, csendesen lefeküsznek, édes anyjok kiteszi czipőjüket az ablak közé, aztán jól beteszi a táblákat és ő maga is lefekszik; mikor a háznál minden csendes lesz és gyermekek boldog várakozások között szépen elaludtak: csak akkor kezdi meg a Mikulás csodálatos járatát az egész városban és mégis reggelig minden gyermek megkapja a magáét, kiki érdeme szerint, ő egyről sem feledkezik meg. Hej pedig sok gyermek van ám Pesten, — még pedig hála Istennek sok jó gyermek. Ámde a Mikulás a rossz gyermekekről sem feledkezik meg, tudja jól, hol vannak a javithatlan rosszak és azok akik még megjobbíthatják magokat. Hajnalig már mindenki megkapta a magáét. Bármily korán is keljen fel valamelyik gyermek, az őt illető részt már ott találja az ablakban. Van aztán öröm, ámde sok szomorúság is, sok szégyen, ahogy érdemli. Némely ablak egészen tele van mindennel, a legszebb, a legritkább játékokkal, hanem közte, az igaz, nem egy helyen kandikál elő egy-egy virgács, de csak többnyire olyan játékokkal felczifrázott zöld bokrétás virgács, mi azt jelenti, hogy az a gyermek, aki kapta, érdemel ugyan egy kis dorgálást, hanem azért még sem tartozik a rossz gyermekek közé. Hanem oh jaj! jaj a gyermeknek és százszor jaj a szegény szülőknek, hol az ablakban semmi más nem látható, mint egy üres, puszta virgács. A mely gyermek e fölött halálra nem szégyenli magát s látván szegény anyjának megszomorodását, igaz szivből azonnal javulást nem fogad, jaj annak. Késő megbánás fogja őt sirjába kisérni. No, de hiszen, ha találkozik is ilyen megátalkodott, javithatlan gyermek, csak igen kevés lehet ilyen és mi ne szomoritsuk meg magunkat ezen szerencsétlenekre való gondolkozással. És vettétek-e észre, milyen bölcsen osztja ki a Mikulás ajándékait? Igen szegény emberek gyermekeinek csak olcsó, egyszerű játékot hoz, nehogy a czifra és drága által elveszítsék kedvöket azon csekély, szerény játékoktól, aminőket különben szegény szüleik vehetnek nekik. De ők ezen csekélységnek épen úgy örülnek, sőt még sokkal jobban, mint a gazdag emberek gyermekei, a legdrágább, legpompásabb játékszereknek, mit ők már mind megszoktak és meguntak.
Láttátok-e ugy-e, még hetekig, sőt hónapokig az ablakok közt a játékokat kitéve, miket a Mikulás az ottan lakó gyermekeknek vitt. Ha nem is ismeri őket az ember, mindenki örömmel néz az ilyen ablakra, mert tudja, hogy azon házban jó, szófogadó és szorgalmas gyermekek laknak, kikből egykor, becsületes és derék emberek válnak.
Halljátok csak, mint megjárta egyszer egy kis kíváncsi fiú, ki erőnek erejével tudni akarta, milyen az a Mikulás és látni akarta, hogyan rakja az majd ablakába a sok szép drága játékot. Föltette magában, hogy majd meglesi. Szépen lefeküdt annak idejében, meghúzta magát a paplan alatt, de a szemét a világért sem hunyta be, nehogy el találjon aludni. Édesanyja kitette a czipöjét s ő maga is szépen lefeküdt. A gyermek meg sem moczczant az ágyban, hanem csendesen, mozdulatlanul feküdt, mintha mélyen aludt volna. Még csak szuszogni sem mert. Egyszerre csak valami neszt hall, lehet képzelni, hogy figyelt, lassan az ablak felé fordítja fejét s képzeljétek csak mit lát: anyját, kezében egy nagy kosarat tartva. No most már tudta a gyermek, ki hozza neki a játékot, s ki rakja oda az ablak közé. Hanem ugyan megjárta, halljátok csak milyen meglepetés várt reá másnap reggel, mikor fölkelvén,- legelőször is az ablakhoz futott. Találjátok ki, mit látott ott? Hát az egész ablak tele volt virgácscsal rakva, sürün, egész kis cserje. Hát a Mikulás igy tréfálta őt meg. Tudta, hogy a kis fiú leskelődik, hogy tehát rá ne ijeszszen, mert különben jó gyermek volt, édesanyjának alakját vette magára, hanem hogy kíváncsiságáért megbüntesse, hát ilyen módot talált ki. Minden ember megállt az utczán, aki csak az ablak előtt elment s ugyancsak volt nevetés, be lehetett hallani a szobába. Szegény kis fiú szörnyen szégyelte magát. Kérelmére jó anyja bevette az ablak közül a sok virgácsot, hanem a kis fiúnak el kellett azt tenni a fiókjába, hogy megemlékezzék ezen esetről s ezentúl fogadja anyja szavát és óvakodjék a kíváncsiságtól.