A Műcsarnok téli tárlata (1913)
szerző: Bálint Aladár
És amikor ráeszméltek volna a festők és képfaragók, hogy a zsűrinél jobb valami nincs e föld kerekségén, összegyűltek, és elhatározták, hogy a Műcsarnokban ebből a jóból kettőt csinálnak, mert egy az nem elég. Úgy lőn. Két zsűri kell annak, aki a Műcsarnokba képet, szobrot küld, mert ugye nem mindegy, hogy a független, vagy szabad művészek vészbírósága utasítja vissza a beküldött képei, szobrai közül a legjobbat, és a legrosszabbat elrettentő példa gyanánt közszemlére teszi, vagy ha már bent tart tévedésből egy jót is, azt Bachó mester legényei mögé dugja.
Mondom, egy zsűri nem volt elég, most már kettő van ebből is. Egy konzervatív - a független -, és egy modern - a szabad művészek zsűrije.
Képzelhető, hogy az akadémikus tudás alaposságának, a sziklára épített erős hitnek, tradícióknak micsoda fölényes, konszolidáltsága hatja át azt a konzervatív csoportot, melynek többek között Kézdi Kovács László, Kacziány Ödön a kétlábon járó lelkiismerete.
Képzelhető az is, hogy micsoda viharzó forradalmiság, minden elavultnak hadat üzenő vad harag, meg nem alkuvás elszántsága süvít ki abból az ifjú tűzzel lobogó társaságból, melynek Jendrassik Jenő, Szinyei Merse Pál, Glatz Oszkár vagy Betlen Gyula a bajnokai.
A fiatalok közül csupán kettő-három merte e "modern" zsűri elé állítani képeit. És mert olyan kevesen voltak, hogy jelenlétük nem borította föl a Műcsarnok nyugalmát, talán éppen azért eveztek be minden baj nélkül. (Ámbár lehet az is, hogy nem ment ilyen simán a dolog, mert a zsűri munkája csak a visszautasított anyag megismerése után becsülhető meg a maga igaz mivoltában.)
A kiállítás mindenesetre jobb, mint az utolsó esztendők műcsarnoki kiállításai, noha a "függetlenek" ugyancsak kitettek magukért. Kacziány mester a fekete és piros színeknek panorámaszerű tobzódását szabadította vászonra "Eger ostroma" című képén. E kép előtt minden komoly szemlélő őszinte lehangoltsággal gondol arra a kritikai hatalomra, amelyet e kritikátlan embernek kezére játszott a zsűriválasztó művészek bűnös pipogyasága.
Vagy Glatter Gyula leányaktja, melynél léhábban, felületesebben megfestett képet keveset láttam.
És Kézdi Kovács László, a másik vészbíró tájképe. A semmibevevésnek micsoda jelzőit kell e vászna alá tűzdelni, hogy értéktelensége teljesen kifejezhető legyen. Aztán az idősebb Vastag György "mulató társasága", Skuteczky Döme vashámora és így tovább.
Ezek mind az első teremben díszelegnek, szóval azon a helyen, ahová csupán a kiválasztottak juthatnak. A képeknek ily összeválasztását e kiélt művészet ellenségei sem végezhették volna gyilkosabb célzatossággal. Azokban a pietás érzése talán erősebb lett volna, mint amilyen vak a műcsarnoki törzsvendégek önhittsége, és nem zsúfolták volna a művészietlenség e kiabáló dokumentumait annyira együvé.
De azért jut a többi termekbe is. Nem szabad elfeledkeznünk az angóramacskák kitűnő interpretálójáról, jó Heyer Arturról sem, ki a változó idők járását úgy fordította a maga javára, hogy plebejus származású tarka macskák, sőt - alig merem kimondani - közönséges tehenek megörökítése elől sem zárkózik el.
Sok ily nagyjelentőségű mozzanat ötlik a műcsarnoki vándor szemébe, de ki győzi mindezt számon tartani.
Az úgynevezett szabad művészek anyaga annyiban különbözik a másik csoport anyagától, hogy néhány talentumos fiatal művész munkáit foglalja magában, de ezektől eltekintve túlnyomó részben nagyon is átlagtermés az egész. Bántó módon oda nem való munka is akad közötte éppen elég.
Kétségkívül Perlrott Csaba Vilmos képei a legkülönbek. Egyik csendélete a tárlat legjobb képe. Nagy utcarészlete a dimenziók egymásraszegeződésének feszültségét tudatosan kifejező masszív munka. Czigány Dezső tájképe rendkívül konstruktív. A képet végigszelő vonalak tartalmas formákat foglalnak magukban. Erős férfias faktúra, fegyelmezettség a legfőbb erényei e tájképnek.
Iványi Grünvald Béla kompozíciója erősen lírai. Ez a líraiság gyengéden hangolt színek egymásbaborulásában nyilatkozik meg. Ragyogó kék és zöld felületekre vonta színeinek zománcát. A rajzban is ellágyulás, a meghatódás szelídsége rezeg. Maga a kép azonban nem egységes. Díszletszerűen stilizált részek szomszédsága zavarja a naturalisztikusan felfogott alakok csoportját.
Csáktornay Zoltán törekvései nagyon komolyak. Uzsonnázó társasága részeiben sikerült, de nem egységes kompozíció.
Pick Lajos táncoló nője az egyedüli szobor, mely föltétlen talentum jegyeit mutatja. Kissé görögös, de nem külsőségekben az. Friss, jól mozgó, átgondolt, becsületesen megmintázott figura. A többi szobrai kevésbé sikerültek.
Szamovolszky és Gách a készülő szabadságszobor egy részét mutatják be. Nem tudom, melyiküket terheli a felelősség, de szégyenletesen stílustalan ez a szobormű. A hadúr alakja megoldatlan tömbszerű valami, és előreláthatólag kevés örömet fog okozni azoknak, akik a főváros utcáin, terein jó szobrokat szeretnének látni.
Kiss György szoborművét sok száz példányban le kellene önteni, és tanítani kellene az iskolákban, hogy a kiszikkadt szobrászfantázia mire vetemedik, ha arról van szó, hogy gipszbe gyúrja a történelem bombaszttal átivódott hazug pátoszát.