A Kleinreiter ur szabásza
szerző: Thury Zoltán
Özvegy Kertész Istvánné, a galambodi kántortanítónak e földön lézengő életpárja, ezt a levelet kapta a napokban a pesti postával:
- Édes szülőanyám! Kelt levelem Budapesten, ujabban a Baross-utcza száznegyvenhét számu házban vagyon lakásom, a miért is a választ oda kérem atreczelni - február hetedikén. Tudatnom kell, hogy állásomat a Kleinreiter urnál elvesztettem s ez idő szerint faczér vagyok. Nagy baj ez nekem, annál is inkább nagy, mert megtakarított pénzecskémet, nem gondolva arra, hogy ez a szerencsétlenség bekövetkezhetik, két öltözet ruhára és némely csekély aranynemüre költöttem el. Ez idő szerint tehát ugy állok, hogy van ruhám, meg ezüstórám és aranylánczom, de alig van ennivalóra pár hatosom, mig uj helyre juthatok. Ez pedig mostanság nehezen megy. Ha a magamfajta előmunkásnak kedve volna arra, hogy összeelegyedjék mindenféle közönséges néppel, hát hónapszámra álldogálhatnék a munkaközvetítő-intézet előtt. Ott ugyan senkinek se kell szabász. Ugy látszik, hogy ez idén mindenki a tavalyi ruháját hordja. - Ha csak valami szerencsém nem akad, hát aligha rendes kenyér nélkül nem várom be a tavaszt s ebben az állapotban persze nem is gondolhatok arra, hogy még valakit részeltessek a bizonytalan soromban. Nem volna éppen jó: koplalva kezdeni meg a házaséletet. Azért hát tessék elvégezni Eszterrel, hogy várakozzék békességben s imádkozzék az Istenhez, hogy kondiczióba jussak. Mert az én kenyerem az övé is, de az én szükölködésemben nem akarom az osztozkodást. Azt majd magam elhordozom az envállamon. Varrogasson odáig, inkább nappal, mint gyertyánál, magának is a jövendőre, meg nekünk is pénzért s aztán - ha lehet - hát vagyok én. Ne féljen. A fele gondolatom ott van nála, a másik felével pedig itt próbálgatok valamit, hogy harapnivalóhoz jussak előbb én, aztán meg mind a ketten.
A baj ugy esett... Egész hosszu története van, de hát édes szülőanyáméknak nem esik a terhükre, ha elmondom. Itt ugy se hallgatnak rám a népek. Mindenki a maga baját fájlalja, nem ér rá a más gondjával törődni. Hát igazán nyavalyás ember a szegény ember... Annak a sorsa nem is az Isten kezében van, hanem csak ugy fityeg egy-egy czérnaszálon... Az ég tudja, hogy mikor szakad le. - Hát a mult hétfőn azt mondja Kleinreiter ur, hogy menjek a Danczig és fiához s hozzak egy vég bélésselymet. Ettől vásárolunk, a mióta itt tudom az eszem. Az öreg Danczig már nem is él, a firma azonban csak ugy megy a régiben s szürke ember már a fiatal is, a kire az apja után az üzlet maradt. Nem nagy bolt, hanem finom. Csupa jó holmit tart s mi is éppen csak a nagyon jóravaló kabátok számára vásárolunk náluk bélést. - Elmentem, kiválasztottam a selymet, elkértem a számlát s aztán csak hirtelen haza... Nem szerettem az álldogálást még inaskoromban se. Otthon odaadtam a selymet, meg a számlát. Kleinreiter ur olvasta: husz méter...
- Husz? - kérdem én s csodálkozva néztem rá. A pakk sulyosnak tetszett nekem husz méterre. Nem először vásároltam nálok. De kuncsaft jött. Egy fiatal ur, a ki frakkot meg mellényt akar estére. Adtunk neki. Négy forintot fizetett érte... Jóformán ebből a frakkból meg mellényből meg lehetne élni. Ritka nap, a melyiken nem viszik el s piszkos dolog igy megvenni az árát, mikor már tizszer is kifizette magát, de ezeknek a pestieknek vannak ilyen üzleteik. Az ember jó lélekkel nem csinálná, de hát ők nem csinálnak kérdést az efféléből. Pénz: pénz. Minél több legyen belőle, az a fő s én ha egy kicsit kelletlenül is, de ráadtam a fiatal emberre a frakkot. - De furcsa urak ezek! - gondoltam magamba, de szólott hozzám Kleinreiter ur:
- Adja csak a métert!
Odaadtam. A frakkos ur kiment, láttam, hogy szemben, a virágkereskedés ajtaján tünik el. Egy kicsit vigyorogtam magamban, a mikor ujra kijött s gyöngyvirágot láttam a mi frakkunk gomblyukában. Nevetett a pult mögött Kleinreiter ur is. Ránéztem, hogy vajjon min mulat... A selymet mérte s számlált: - huszonhét, huszonnyolcz... harminczöt s lepislogott a számlára. Negyven méternél állott meg. Ennyi volt a selyem. A számlán pedig csak husz méterről volt szó s annyinak az áráról is. Ezen mulatott, meg azon, hogy jól becsapta magát a Danczig és fia. Rám csak félszemmel kacsintgatott s azt hiszem, hogy azt se bánta volna, ha nem veszem észre a dolgot. Ha csak egyedül ő tud róla. Aztán ujra lemérte a selymet husz méterig s ott kettőbe vágta. Az egyik felét bedobta a szekrénybe a háta mögött, a másikat pedig a pulton hagyta. Azután pedig leült az iróasztal elé és beirta a könyvbe a négy forintot a frakkért, meg a Danczig számláját s összeadott némely követeléseket, intézkedett velem, hogy mit vegyek munkába másnap s fennről lehivott két legényt s felmondott nekik, mert rosszul megy az üzlet, s ezen üzleti tevékenységében nyitott rá Danczig. - Jó estét, jó estét... - mondta neki Kleinreiter ur s belebökdösött a hasába, a mint azt már szokta tenni az ismerős üzletbarátokkal, ha jókedve volt. Az azonban nem igen volt kedélyes kedvében. Rám nézett, a mi alatt pedig én azon igyekeztem, hogy posztókat rakjak el a szekrénybe s elkerüljem a pillantását, a mig lehet, aztán meg a gazdára s nagyon szuszogva sétált a boltban. A mikor látta, hogy én a posztóval nem akarok elkészülni, Kleinreiter ur pedig a könyvre hajolva számol, maga kezdett el beszélni.
- Nézze, Kleinreiter ur - azt mondja - én mindig becsületesen kiszolgáltam magát, a mikor kezdő ember volt még, hát emlékezhetik rá, hogy hitelt is igénybe vett nálam s azért mégse taksáltam meg. Tudtam, hogy életrevaló ember, majd boldogul. Hanem hát én szegény ember vagyok, gondolja meg. Nincs utazóm meg személyzetem, a ki pénzt keressen nekem, magam járok Lyonba, Párisba, Zürichbe s nagy családot tartok fenn. Nekem husz méter abból a selyemből, a mit maga vásárol tőlem, nagy kár. Futhatok, a mig helyreütöm a léket, a mit a számadásaimban egy ilyen tévedés csinál. Hát ne viczczeljen... - mosolygott s egy kicsit erőszakoltan, nem a jó kedvéből nevetve, rám nézett. - No Kertész ur - azt mondja - ne vicczeljenek velem.
Én a gazdára néztem, az meg előbb rám bámult, azután meg Danczigra s nem akarta érteni, hogy miről van szó.
- Micsoda kár? Micsoda lék? Ha akarja, hát mindjárt kifizetem. Nálam nem kell várni a pénzre. Itt a számlája... Csak nem gondolja, hogy nálam elveszti a pénzét. Ha sürgős... - Indult a Wertheim-kasszához, a mi egy csomó felsőkabát alatt állott s nyitotta. Mintha szivattyuval huzta volna ki belőle a levegőt, nagyot szusszant az ajtó. Egy csomó bankó volt a kezében, a mikor visszafordult. Danczig pedig csak nézett, hol rám, hol meg Kleinreiter urra és egy kicsit szégyenkezve forgatta a kezében a kalapját.
- Hát igaz, - azt mondja - az enyém a hiba. Igaz, igaz, de hát nem kéne maguknak annyira kihasználni a tévedést. Nem először vagyunk üzleti öszszeköttetésben - s nem is utoljára...
- Mennyiről szól a számla? - kérdezte Kleinreiter ur s lenézett a papirosra.
Erre egy kicsit mérgesebben szólott Danczig.
- A számla, nem arról van szó. A számlában husz méter van, a valóságban pedig negyvenet küldtem. Dupla véget. Hát mondja meg Kertész ur. Ha van lelke, hát mondja meg...
A gazda erre méregbe jött, vagy legalább mutatta, hogy mérges.
- Micsoda beszéd az! A számla az irányadó... - A papirt verte és kiabált: - Mi van ide irva?
- Ami oda van írva, az nem igaz.
- Hát pereljen! Hát csak nem bizonyít a saját irásával maga ellen... Keressen egy birót, a ki elhiszi magának, hogy negyven métert küld s huszról ad számlát. Hát pereljen!
Csendesen állott a bolt közepén Danczig s látszott rajta, hogy valamit lassan őröl az agya, mint valami malom. Ugy látszik, hogy azon gondolkozott, hogy vajjon érdemes-e velünk összeveszni husz méter selyemért. S rájött, hogy: nem. Balkezébe fogta tehát a kalapot s a jobbját odanyujtotta Kleinreiter urnak.
- Csak ne tüzeljen - mondta neki. - Szó sincs itt pörösködésről. A hogy eddig meg voltunk elégedve egymással, hát meg leszünk ezután is. Tévedés van a dologban. Majd másfelé keresem a selymemet.
Kleinreiter ur lassan nyujtotta neki a kezét s egy kicsit kedvetlenül beszélt.
- Beront az üzletbe s efféle kellemetlenségekkel. Számítson csak utána, majd rátalál valahol. Keresse meg a könyveket, meg csináljon egy kis leltárt.
- Persze, persze - s Danczig indult kifelé, a mire én szörnyen elkezdtem kaczagni. Egy darabig tudniillik csakugyan azt hittem, hogy Kleinreiter ur tréfál. A mikor azonban láttam, hogy mérgesen hunyorgat rám, hát csak még jobban kaczagtam. Azt éreztem magamban, hogy én nem veszek részt abban, hogy meglopjuk ezt az embert - s mig kaczagtam, a hüvelykujjammal hátramutattam a szekrényre, a hova a selyem felét bedobta Kleinreiter ur. S nagymulatva kaczagtam tovább s aztán kinyitottam a szekrény ajtaját s kidobtam Danczig elé a pultra a félretett husz méter selymet. Az ugy kapott utána, mint a bolond s most már harsogó kaczagással mulatott az eseten Kleinreiter ur is. Alig tudott a kaczagásban beszélni.
- Máskor vigyázzon, öregem... - mondta az oldalát tartva. - Máskor vigyázzon!... s mindaddig nagyon jó kedve volt, mig Danczig gondosan összecsomagolta a selymet s hálás kézszorításokkal, boldogan távozott. Akkor azonban egyszerre mérges lett s ugy nézett reám, mintha föl akarna döfni. S kifizetett nyolcz napra s azt mondta, hogy mehetek. Az efféle buta becsületes embernek nem veheti hasznát.
Hát ilyen apróságok is beleszólanak az ember életébe, édes szülém, de hát nem baj, mert lesz még szőlő s lágy kenyér s az is akad, a ki megegye, már mint Eszter, én, meg édes szülém, a kinek a kezét csókolja
szerető hü fia
Imre.