A Holló meg a Hattyú
szerző: Tömörkény István
Az udvarunkban volt egy másik, kisebb udvar, abban lakott egy cukrász. Nem olyan mostani fajta cukrász, akiket magyarul neveznek, hanem ez valóságos cukrász volt, olasz névvel, s a talián művészi tudásával formálta ki cukorból a huszárt, aki a lakodalmas torták szörnyű állványai fölött állt szobrot s amellett, hogy glazurból való a kicsi ember, úgy járt a feje egy vékony réz-zsinegen előre-hátra, hogy azt a menyasszonynak valósággal gyönyörűség volt nézni. Ebben az udvarban sok mindenféle más szerszámok is voltak, csodálatos nagy dobok, amikben habot szokás verni, azután gépek, amiken a fagylaltot gyártották, ime emitt hosszú gipszrudak, amikben a húsvéti bárányokat öntik s nagy veres márványtáblák, amik nélkül szaloncukor nem készülhet el ezen a kerek világon.
Volt azonfelül sok minden. A »mon cousin« ágya párnája alá a legényszobában el volt dugva egy pipa, egy csúnya nagy pipa bámulatosan rövid szárral, az az enyim volt s a mi udvarunkból az ő udvarukba átjártam, hogy abból én pipáljak. Ma nem bírom el a pipát, de még a szivart sem, egyedül a vékonyra vágott és papírba öltöztetett dohány az, ami kell. Akkor kellett, fújtam és szipákoltam a füstöt, nem annyira a füst, mint a társaság kedvéért. Az olaszok nem voltak olaszok igazság szerint, hanem helvétek, Graubündenből, iskoláikat Churban járták s beszélték mindahárom nyelvet, amely Svájcban otthonos. Ez föltétlen tetszett. Azon időben rohammal száguldott végig a francia tudás az országban s mi, kicsiny diákok, a református algimnázium ódon szobáiban tanultuk ezt alkotmánytannal, könyvvitellel és - váltóismével együtt. Az utóbbit tisztán teoretikus alapon. A praktikus oldalára, a kibocsátó, az elfogadó és, mind akkor mondták, a forgatmányos jogaira és kötelességeire később tanít egy sokkal különb professzor. Semmiként sem akarom ezzel a boldogult öreg emlékét bántani. Jó ember volt szegény s tanított bennünket németül, bár ő nem tudott jól magyarul. Ennek sem oka ő. Zsidó tanító volt, de a kisváros félgimnáziumának büszke tanárai kénytelenek voltak őt felhívni maguk közé, mert nem akadt a puritán és ó-magyar tudósok között, aki németet, könyvvitelt és - Isten bocsásd meg - még váltót is taníthatott volna. Ellenben más volt a francia. Azt tanultuk keményen s e nyelven kérdeztük az utcán egymástól, hogy hol van a bicskám. A bicskánk ugyan a zsebünkben volt, ezt tudtuk, meg is tapogattuk, de azért kérdeztük egymást s azt hiszem, társalgásunkkal a polgármesternek is imponáltunk volna, ha azon időtájban a polgármester nem hallott volna nagyot. Vele is jár a polgármesterséggel, hogy csak azt hallja meg az ember, amit épen akar.
E tudománnyal fölszerelten járultam mindig az olaszok elébe. Sohase tettem ezt bizonyos alázkodás nélkül. Szent Isten, ők már mennyi földet jártak be, hol mindenütt hagyták lépteik nyomát: magam akkor nagyobb hegyet nem láttam még, mint a város lapos oldalában levő akasztófadombot. Attól is féltem, mert mondatik, hogy a fán veszejtett rablók csontjaiból mérges virágok nőnek (bár ennek ellene mond, hogy Saverda Kálmán, mikor bérbe vette a dombot, akkora búzakalászok duródtak ki a földből, hogy például abban a tehénhátig érő ember el is tévedhetett). No és tetszett ott minden. Az az ember, aki olyan vidéken nőtt fel, ahol több nyelven beszélnek, nem érti meg azt, hogy mi az, amidőn én az anyám szavától teljesen elütő idegen kiejtéseket hallok s ezen szavak mégis csak azt mondják, amit az anyám mondott. Ha otthon valamely fontos családi ügyben németül halottam beszélni, elállt a lélekzetem, hogy óh uram és én Istenem, mit mondhattak most egymásnak ők? S ime egyszerre egy família, amely négyféle nyelvet beszél s azok közibe vetődöm, akik gyakran öt szavat három nyelven mondták ki. Tessék ehhez hozzáadni a Vadölőt, Sólyomszemet, az Utolsó Mohikánt s Fenimoore Cooper egyéb dolgait az ifjú rajongásával az emberek iránt, akik már annyi tájat jártak be, amíg mihozzánkig vetődtek... Igen, ők igen derék család voltak, egy bájos szép barna leány, azután csontos, nagy helvét fiúk, akikkel viharosan dudolásztuk bele a porba, amit a legelőről hazatért marhák a főutcán fölvertek, hogy el re d'Italia, el re di maccaron és szidtuk közösen a Sárganyakot, miután ez a Sárganyak volt akkoriban az olasz finánc, aki a szép zöld Graubünden és a virágzó Olaszország között megtagadott minden vámcsempészeti összeköttetést.
Volt egy kutyájuk is, ennek a neve meg az volt, hogy Holló.
Útszéli cigányok hajában látni nagynéha azt ez acélkékfényű hollófeketeséget, amilyen volt az a Holló. Amúgy testállásra pedig igen szép, vastag nyakú, széles mellű, erős lábizmokkal, a nyakán bőrkötél, azon valami rézkilincs-forma cifraság, ami lépten-nyomon zörgött s ez a zörgés annyira velejárt Hollóval, minő a lovassal a sarkantyú.
Önmagával évődő és komor állat volt, amikor megismertem. Nem volt már fiatal, hanem a kedélye inkább a körül járt, amire még embernél is azt szokás mondani: öregkutya-kedvű. Hát kutyában ő maga is eléggé öregkedvű gyanánt viselkedett. Abból a kicsi udvarból, amely neki a cukrászéknál adatott, ki nem járt, ha csak nem akkor, amidőn az inas fagylaltot vitt a gőzmalmosékhoz, akik hivatásuknak megfelelően a város oldalában laktak. Hiszem, hogy Holló ilyenkor sem az inas kedvéért ment (mert hiszen azzal mehetett volna máshova is), hanem kísérte a zöldre festett bádogedényeket, amelyek az ő tudása szerint a gazdája tulajdonai voltak.
Másként nem törődött semmivel; ami nem tetszett neki, azt megugatta, rázva dühösen a nyakán a csörgettyűt, ha pedig igen haragudott, meg is harapta az embereket. Szerencsére arrafelé az emberiség nagyobb része csizmában jár.
Igy élt a mogorva eb abban a szűk udvarban, amely az ő világa volt. Nem érdekelte semmi, csak olykor, ha nagy üstökben verték a habot, közeledett a munka színhelyéhez s ami cukros tojáshab elébe esett, megette. De ez nem sok öröm.
Történt aztán egy napon, hogy a mi udvarunkba a többi kutyák és macskák közé még egy kutya vetődött. A nagyvendéglő udvara volt ez s vidéken a csavargó ebek szokása, hogy e helyen húzzák meg magukat, mert ott nem esik bántódásuk. Az udvar folyton tele van idegen szekerekkel, kocsikkal és sohasem lehet tudni, hogy az ebek nem-e a kocsikhoz tartozók. Igy aztán nem űzi őket senki s békességben megvannak, mert a kocsi tetején tarisznyázó emberek barátságából kerül mindig nekik való étel. Volt már akkor pedig ott sok mindenféle szabadon járókelő állat. Egy hizott poca, azt úgy hivták, hogy Kicsi. Egy csacsi, a nevén nevezve: Liszka. Továbbá egy gólya Napóleon s egy mátyás madár Gambetta névvel. Azonfelül következtek igen sok macskák s egy egész had kutya, az ostoba nagy meláktól le egész az uszkárig, amelyet vándor cirkuszosok feledtek ottan. Végezetül volt egy vak tyúk is, amelynek télen lefagyott a szeme s ennek köszönhette az életét, mert a cselédek irtóztak attól, hogy egy vak állat nyakát elvágják.
A Kicsi arról volt nevezetes, hogy hízó volt már tavaly télen is s le is kellett volna vágni a többivel, de olyan tisztán tartotta magát mindig, olyan szép szőke szőre s fehér arca volt, oly kedves volt a maga elhízott állapotában s oly szelíden tudott röfögni, hogy megkegyelmeztek neki s beosztották az állatseregletbe. A Liszka pedig penzionált szamár volt, egy rettenetes öreg állat. Már az a vendéglős, akitől az öregek átvették a vendéglőt, mint nyugállománybeli tárgyat adta át, mondván, hogy valamikor régen, mikor egy másik vendéglőstől ő vette át a vendéglőt, szintén így kapta. Liszka semmi egyéb kötelemmel nem bírt, mint hogy vízért menjen, ha a lovak nincsenek otthon. Ezt ő sok buzgalommal tette is és ha látta, hogy a lovak valamerre dologba mennek, arányosan otthon tartózkodott, illetve mint ma mondani szokás, készenlétbe helyezte magát. Máskor ellenben az utcákon csavargott s ha trombitaszóval valamely lakodalom haladt végig előtte, táncra perdült és csatakiáltásokba tört ki. Ez okból igen kedvelték és szabad bejárata volt neki mindenüvé. A fényképe még ma is megvan.
Ez állatsokadalom igen barátságos egyetértésben élt egymással. Nem egyszer láttam, hogy Cézár cirkuszkutya ledőlt a konyhában a fal mellé aludni, a hátára feküdt egy nagy fehér macska s miután akkor a vak tyúkot is a konyha melegén tartották, hogy hátha ott kienged szegénynek a szeme, fölibük tipegett a világtalan jószág s szunyókáltak nagy nyugalommal együtt: tyúk, kutya meg macska.
E szokások tették lehetővé, hogy amidőn egy nap gyönyörű nagy fehér eb vetődik az udvarra, azt a többi meg nem marta. Sőt jól fogadták. Bizonyosan az jutott az eszükbe, hogy ahol annyian vannak, ott meglehet még egy. De nem is bántott senkit. Szelíden lézengett a falak oldalában, mert le volt soványodva nagyon. A nagy udvarban itt-ott került valami csontféle, azt elvitte magával a sarokba s ha megette, még annyi bátorsága sem jutott, hogy a galambok fürdőjének menjen inni. Megvárta, amíg lovat itatnak s a kút rossz vizét nyelte.
Holló eddig, ha a kis udvarából a fagylaltos bádogok kíséretére indult, udvarunkon áthaladtában soha ügyet sem vetett a kollegákra. Sem közibük nem állt, amikor négyen-öten orraikat összedugva beszélgetnek, sem a macskákat nem kergette meg, csak Liszkára mordult dühösen, ha valami utcai táncból haza kerülve, kergetni merészelte.
Most végigmenvén az udvaron, tekintete egy helyen a sarokba esett. Látta a fehér ebet. Holló tünődve megállt. Azután oldalt fordult a fekete állat s odament a fehérhez. Az, bár valamivel nagyobb volt, de igen elsoványodott, ijedten vonult vissza a csontdarabtól, amibe az éhes étvágyával ép most kezdett volna belé.
- Ümm, üüümm, mondta Holló. Nálunk emberek nyelvén ez azt jelenti: nem, nem, ne szaladj.
A fehér ekkor hallott az udvarban barátságos szót először. Nagyranyitotta a szemeit. Csodálatos szép szemei voltak; kutyában csak az említett Czézárnál láttam eddig hasonlót. A szemegolyóját ép olyan fehérség övezte, mint ahogy az az emberi szemnél van s hófehér tiszta fejéből az a két emberszem beszélve tekintett elő. Le is tudta sütni a szemeit. Most, hogy a föltétlen komoly fekete eb így szólt hozzá, bámulva tekintett vissza.
Holló a csonthoz ment, megszagolta s az orrával a fehér felé lökte. Ő maga úgy is tortaféléket szokott enni. Újból közeledett. Összeértették az orrukat. Holló a maga fekete orrát amannak a rózsaszín fehér orrával.
- Hupp! mondta egyszerre a Holló és ugrott egyet.
Három alacsony, kevert fajta rattler, akik patkányfogásra voltak szerződve, kissé oldalt bámulva nézték Hollót, a mérges, komor agglegényt.
A cukrászinas a maguk ajtajából kiáltott neki:
- Holló! Takomher!
Holló azonban ezúttal a kutyák nemzetközi nyelvét nem volt hajlandó megérteni. Ugrált, játszadozott s elfeledett egy drótost megugatni. Pedig mondják csak meg, ha már egy drótostótot sem ugat meg a kutya, akkor mi van vajjon még ugatni való voltakép.
Így lőn. Lassan lépegetve ment a fehérrel végig az udvaron egészen az ő kapujukig, ezt az orrával kinyitotta, bement, de már a másik percben künn volt megint. Együtt sétáltak, végig a kocsik alatt, majd pedig megálltak s beszélgettek ismét.
E naptól kezdve együtt jártak és keltek. A fehér, húsra kapván, pompás állat lőn. Hosszú szőréből kiszedte a beleragadt bogáncsot, fürdés és eső hófehérre mosta. Valami fajállat lehetett, mert uszóhártyái voltak a lábán, bár egyébként nem hasonlított a newfoundlandihoz. A feje hosszú és vékony, mint az agáré, testben karcsú és erős, a fülei pedig vizslafülek. Soha a kapun kívül nem ment, pedig a kapu örökké nyitva volt. Hamar megkedvelte mindenki, mert minden szokása teljesen elütött a többiétől. A rattlerek elvégezték ugyan a dolgukat, de loptak s néha napján odakódorogtak egy hétig is, hogy tökéletesen összemarva kerüljenek haza, amikor aztán jött a der Herr Curschmied s rendelte kenőcsül a tojássárgával kevert ólomcukros vizet. A macska mind hizelgő volt, e mellett a fülemüléket fenyegették, de hízelgő volt a Kicsi is, ez a hizott poca, amely egész létalapját az udvarlásainak köszönhette s ezért röfögött oly bájosan. A nyugalmazott szamár a táncával hódított, a cirkuszkutya pedig az országútról nagy kavicsköveket hordott haza s negéddel rakta le az asszonyok, lányok lába elé. A mészáros melák, ha egy kocsi kiment az udvarból, a kerék küllőjébe akaszkodott. (Valószínű, hogy a helypénzt követelte.) Napóleon a cselédségnek szerzett örömet, mert ha valaki hátul összetett kezekkel járt-kelt az udvaron, Napóleon utána ment s a tenyerébe ütötte a csőrét, ami mindenkor igen humoros jelenet volt. Gambetta kiváló szemtelenséggel nevezett mindenkit lacibetyárnak s utána a postilion nótáját fújta. Szóval, valamely irányban stréber volt mindannyi, csak épen a fehérsége miatt Hattyúnak nevezett ebet nem lehetett ennek hinni. Az soha semmi különös dolgot nem csinált, csak épen egy nap kezdett el az udvar közepén a nagy napvilágosságban vonyítani, amidőn azt mondták reá, hogy lelket lát. Másnap meg is halt a mángorlókamrában az öreg Jóska bácsi, aki negyvennyolcban huszár volt, azóta pedig konyhaudvaros.
Ha a Hattyút hívta valaki, megjelent vele együtt a Holló is, ha a Hollót kiáltották, az acélfekete állat a fehér párjával futott arrafelé. Így voltak sokáig, tovább egy évnél, teljes pari mivoltukban s ügyet sem vetettek a többire. Tőlük jöhettek medvetáncoltató oláhok az udvarba hálásra, amikor a medveszagra minden eb elbujt valami zugba, ők csak együtt sétáltak, s esti alkonyatkor a kapuhoz mentek, hogy szétnézzenek kissé a világban. Fülöp bácsi, a csabai gyolcsos tót, aki minden héten egyszer lejött vásznat árulni s a maga ormótlan kocsijával odaszállt, gyakran mondta:
- Egesz varossaban csak ezt a kit kutyat irigylek tületeknak...
Lám mégis, egyszer a Hattyú eltűnt. Hova lett, ki tudná megmondani? Valaki megirigyelhette tületunknak s elkezelte. Mikor soha a kapun ki nem lépett. Mégis elveszett. Elvitte valaki orozva. Vagy beköté a kocsiba, vagy tarisznyát húzott a fejébe, vagy pálinkás kenyérrel étette meg s éjszakának évadján elhajtott vele az udvarból.
Az udvar azután sokáig igen nagyon üres volt. A Hattyú hiányzott a többi közül. Holló szomorúan járta végig minden zugát, azután megállt az állás alatt s nagyokat kiáltott:
- Uú, uú.
A »benff, benff, benff« válasz, mivel Hattyú szokta a közeledtét jelezni, elmaradt mindörökre. Az eb szomorúan tért a kis udvarra vissza. Hozzájárult ehhez, hogy rosszlelkű emberek kínozni kezdték. Volt ott valami Kacska Miska, az elzüllött gazdaember, akinek Boszniában nyomorékká lőtték a kezét s attól fogva italnak adta magát. Nagy dologidőben bejárt segíteni az udvarosoknak s az elkérgesült ember, ha végigment az udvaron, nagyokat kiáltott:
- Hattyú, Hattyú!
Ilyenkor a kisudvarból, ha nem volt a csaptatóba csukva a kis kapu zavarja, kirohant a Holló; ha pedig másként nem lehetett, átugorta az alacsony kerítést. Végigfutott az udvaron, a kocsik alatt, az orrlyukai tágra nyíltak, a szemével és orrával egyaránt kereste a párját. De nem találta, mert hiszen nem is találhatta. Az újból morózus eb megugatta a kínzóját s hazament.
Utolsó napjaiban ki sem ment az udvarukból. Feküdt a földön.
- Hol a Hattyú? kérdeztem egyszer tőle.
Fölemelte a fejét, széjjelnézett, de már nem ugrott. Már nem hitt s kételkedett. A soványsága nőttön-nőtt, szőre elvesztette az acélkék színét, nem evett s csúnya, mérges, öreg kuvasszá változott. Egy este az inas keresgélt valami után az ócska kamrában, ahol az elhasznált fagylaltos bádogok voltak rakásra hányva, s a fekete ebbe botlott. Már hideg volt és semmi módon sem lehetett fölkelteni.