A Helyrehozhatatlan
1.
A vén, unt Mardosót, ki rágja a szivet,
s ki él, sürögve, csavarodva
bennünk, s tápláljuk őt, mint hulla a nyüvet,
mint csúf hernyót a tölgyek odva,
hogyan fojtsuk meg őt, míg vájja a szivet?
Mily borba, porba, óh, mily kába mérgü nedvbe
öljük az ős ellent s miképp?
mint kurtizán tapad reánk, és ront epedve,
és tűrő, mint a hangyanép -,
mily szeszbe öljük őt? Mily kába mérgü nedvbe?
Mondd meg, te szép gonosz, óh, nő! Mondd, ha tudod,
óh szólj lelkemnek, mely oly aggó,
mint sebesült, ki holtak közé bukott,
s kit eltiport egy szürnyü patkó -,
mondd meg, te szép gonosz, óh, nő! Mondd, ha tudod!
Haldokló kérdi ezt, kit már farkas szagolgat,
s majd benne csőrt varjú fereszt,
egy roncsolt katona! Ki szürnyü jajt tagolgat,
s hant kéne néki és kereszt;
bús elhúllt kérdi ezt, kit már farkas szagolgat!
Kigyúlhat lángra még a sáros, vaksi ég?
A gyilkos árny még felszakadhat?
A szurkos éjszakán alkony s hajnal nem ég,
fényt csillag, s gyászvillám se adhat -,
kigyúlhat lángra még a sáros, vaksi ég?
A pislogó Reményt a Csárda ablakában
elfútták, szállás már nem int!
Hold- és sugártalan csak kódorog magában
a rossz utak mártírja mind:
A Sátán éjt csinált a Csárda ablakában!
Drága nő! szép gonosz! e poklot szereted?
ismered a Bocsáthatatlant?
S a Mardosót, aki mérges nyílsereget
szívünk céltáblájára pattant?
Drága nő! szép gonosz! poklunkat szereted?
Az átkozott fogú, mord Helyrehozhatatlan
kikezdi lelkünk bús kövét,
s gyakran termesz-rajúl bozsog ránk, rossz csapatban
fölmarva az oszlop tövét,
az átkozott fogú, mord Helyrehozhatatlan!
2.
Láthattam olykor én, banális színpadon,
míg zengő orkesztere lángolt,
pokoli ég elé kilengni szabadon
egy tündért -, hajnalfényü lány volt -
Láthattam olykor én, banális színpadon
egy lényt, ki csupa fény, arany és könnyü fátyol,
s büszkén a nagy Sátánra lép -,
de rá, üres szívem, hűlt szív, hiába vágyol,
vak színpad vagy, hová a szép
tündér, jaj, sohse leng, kinek lágy szárnya fátyol...