A Hartwig
szerző: Krúdy Gyula
Ez a történet abból az időből való, amikor még a Halál is másforma ruhában járt, s néha visszaengedte azokat térni a földre, akiket pedig már magával vitt a szekerén. Bizonyos, hogy néhány száz esztendő előtt, a felleges középkor századaiban vagy az emberek voltak mások, mint manapság, vagy a természet rendjében voltak olyan változások, amilyeneket már nem látunk. Az a rengeteg középkori legenda, amely reánk maradt: visszajáró halottakról, kísértő királyokról és szent életű papokról, vajon mind eszelős költőknek hagymázos látománya-e? Régi várak, régi házak, ódon városok naplemente után a valóságos életből mintha egyenesen a költők fantáziájának a birodalmába léptek volna. Az esőcsatornák és széles ereszek alatt úgy jártak-keltek a kísértetek, mint odahaza. Az éjjeliőrök megsüvegelték a tekintélyesebbeket közülük; a kései órában hazafelé bandukoló középkori polgár csöppet sem csodálkozott azon, ha útjában megholt királlyal vagy fejetlen baráttal találkozott. Hová lettek a középkor megszámlálhatatlan kísértetei? Aludni mentek volna valamennyien? Elkésett asszonyok arcára már sohasem leheli többé hideg csókját a ködből, árnyból szőtt zsoldos katona, akit csaknem valamennyi középkori városban agyoncsaptak a harmincéves háborúban? És a várúr lengő szakállát nem ezüstözi meg többé a holdsugár, amely régi toronytetők között folyamként hömpölyög alá a csendességben? Elmentek volna ők mind? A sírboltok lakói, a temetők nyughatatlanjai, akiknek saruján már ugyan nem csörgött a sarkantyú, de fénylett? Ki zörgeti a láncokat a mély pincékben? És ki fújja el a mécses lángját széltelen éjszaka? Az ablak nem zörög, ajtó zára nem nyikordul, a régi tornyok alatt, az ódon, kikoptatott kövezeten a holdsugár csupán egyedül bogarászik, senki, semmi nem suhan tova a vaskosaras ablakok alatt, hogy elvigye az alvók álmait.
...De abban az időben a kísértetek még olyan szabadon, nyugodtan sétálgattak a régi városnak piacán, a régi házak folyosóján, mintha nem is mentek volna el innen mindörökre, és csupán nappalra vonulnak el a városka polgárai sorából.
A legnevezetesebb kísértet ebben az időben Késmárkon egy Hartwig nevű szepességi polgár volt, akire már a legöregebb emberek is úgy emlékeztek, mint a legrégibb késmárki kísértetre. Nemigen volt a városban ember, aki egyszer-kétszer ne látta volna már "a Hartwig"-ot - ahogyan közönségesen nevezték. Ismerték vörös, kurucos szabású mentéjét, sárga, sarkantyús csizmáját és tollas kucsmáját, amely alatt kontyba volt kötve a haja, mint a Thököly hajdúié. Tudták szokásait: a zimankós időt szerette, midőn a Kárpátról süvöltő szél még az öles falú késmárki házakon is behatolt, és a szélkakasok megriadva forgolódtak a tornyokon és háztetőkön. Ilyenkor jött elő valahonnan "a Hartwig", és végigjárta a várost, besétált a Thököly-várba, bekukucskált a rosszul elfüggönyözött ablakokon, és a nyitva felejtett ajtókat nagy erővel megcsapkodta. Mindazonáltal nem félt senki Késmárkon a Hartwigtól, még tán a gyerekek sem. A Hartwig ugyanis nem volt rosszindulatú kísértet, senkit sem bántott, álmokat, álmodásokat, szendergéseket durván meg nem zavart, csak bolyongott, mint afféle szegény kísértet, akit a fejedelem a Thököly-várban felejtett, midőn elbujdosott az országból. Hartwig éppen a vártán volt - és ott maradt az őrszem még akkor is, midőn a fejedelemnek már régen híre-hamva sem volt a Kárpát alatt. Ott állt a vitéz a vár fokán, és lándzsájára támaszkodva a Poprád mellett kanyargó országútra függesztette a szemét. Mintha onnan, arról várná a megváltást. Hosszú esztendők múltanak el - mondja a legenda -, és Hartwigot nem váltotta föl senki. De ő a helyén maradt, süveg a fejében, dárda a kezében, a lába alatt az üres, fehér országút... Míg egy napon híre jött a messze tengerek mellől a fejedelem halálának. A városból akkor fölkerekedett néhány ember, hogy tudósítsák Hartwigot a fejedelem haláláról.
A vitéz ott állt mozdulatlanul most is a helyén, mint már annyi esztendő óta.
- Hartwig - mondták neki. - Vége a szolgálatnak, meghalt a nagyságos fejedelem.
Hartwig nem felelt. A szempillája sem rezdült meg.
Ekkor közeledtek hozzá, és hangosabban mondták:
- Hagyd itt őrhelyed, nincs már semmi szükség reád.
Hartwig erre sem mozdult.
Végre valaki megérintette a vállát az őrálló vitéznek, és Hartwig az érintésre hirtelen összeomlott. Egy marék por maradt azon a helyen, ahol annyi esztendeig állott. Az emberek csodálkozva néztek össze, és ettől az időtől kezdve lett a Hartwigból kísértet.
Talán száz esztendő is elmúlott azóta, a Hartwig szorgalmatosan kísértett Késmárkon. Soha nem volt vele semmi baj, lelkiösmeretesen teljesítette hivatását, mintha legalábbis fizetést húzott volna ezért a nemes várostól. Talán már a város vagyoni leltárába is fölvették a kísértetet, hogy a lelépő polgármester mindenről elszámolhasson az utódjának, az esztendő egy napján pedig a papnak kötelessége volt könyörgést mondani a Hartwig lelki üdvösségéért, bár senki se kívánta, hogy Hartwig eltakarodjon a városból. Csak imádkoztak érte, mint azokért a halottakért, akiket szeretnek.
Egy esztendőben - a hosszú tél után lassan, lucskosan tavaszodott - ijesztő járvány tizedelte a város lakosságát. Minden házban sírtak, minden családban gyászoltak: nem sírtak annyit Késmárkon a kuruc hadjárat óta. A temető kapuja éjjel-nappal nyitva volt, gazdátlanul maradt ebek, árván maradt gyermekek kószáltak a sírok között, és a harangozónak majd letörött a keze a vég nélkül való harangozásba. Az asszonyok levetették színes ruháikat, hogy soha többé föl ne vegyék - a férfiak fekete posztóból varratták mentéjüket. És hogy a gyász emléke örökkön megmaradjon, a város tanácsa kemény parancsolatot hirdetett ki, hogy Késmárk városában két álló esztendeig teremtett léleknek nem szabad más ruhát ölteni, mint feketét.
- Hát a Hartwig? - szólt közbe egy kíváncsi szenátor.
- Őrá is vonatkozik a parancsolat - felelt a főbíró.
Poprádi szenátor - az előbbi kérdező - csúfolkodva rázta meg a fejét:
- Annak ugyan hiába rendelkezünk.
A főbíró hevesen ütött az asztalra:
- Késmárk város tanácsa mindenkinek parancsol a város területén. Mért ne parancsolna tehát a város kísértetének?
- No, ezt már magam is szeretném látni - gúnyolódott Poprádi uram.
A Hartwig pedig mintha csak arra várt volna, hogy vele foglalkozzanak a tanácsurak. Még estére zimankóssá változott a tavaszi idő, jeges eső verdeste az ódon háztetőket, és a kéményekkel birokra kelt a jéghideg kárpáti szélvihar. Az emberek ijedten menekültek az öles falú házakba, a temető kapuját elfelejtették bezárni, és a Hartwig piros mentéjében, sárga csizmájában csakugyan kisétált onnan éjfél felé. Lassan jött, mint rendesen, egy csöppet sem sietett, és így könnyedén elérhették a vigyázására fölállított városi darabontok.
- Megállj, Hartwig! - kiáltott reá a főbíró a Thököly-vár szegletén. - Piros a mentéd, sárga a csizmád...
A kísértet hátra sem fordította a fejét.
- Előre, drabantok - parancsolta a főbíró.
A város legényei előreszegezett dárdáikkal megrohanták a vár alatt bandukoló kísértetet.
A dárdák belefúródtak az üres levegőbe, a Hartwig pedig meggyorsította nesztelen lépéseit, és kísérteties gyorsasággal tűnt el egy sötét sikátorban. A szél sikoltozva süvített nyomába.
A Hartwig pedig ezért nagyon megharagudott a városra. A csendes, békés kísértetből vad, gyűlölködő ellenség lett, aki éjszakánként olyan zenebonát csinált a városban, mintha egy csapat portyázó labanc száguldozott volna az alvó házak között. Az ablakok csörömpölve zúzódtak be, a jól bezárt kapuk fölnyíltak, és sarkaikból kifordultak, az alvó polgárokat láthatatlan erők ágyukból a földre dobták. Sőt még az asszonyok feje alatt is megforgatta a párnát a haragvó Hartwig, és belenézett álmaikba. A zimankós fekete fellegek félelmetesen tornyosodtak a város felett, és a városi bakterok dehogyis mertek a városház pincéjéből kimozdulni, ha odakünn a szél süvöltött.
A városi tanács végre belátta, hogy a Hartwiggal okosabb lesz megbékülni, és előbbeni parancsolatához egy kis toldalékot függesztett, mely szerint csupán a Hartwigot mentik fel a gyászruha viselete alól.
És ettől a naptól kezdve ismét békesség lett Késmárkon. A Hartwig nyugodtan viselhette piros, kurucos mentéjét, sárga csizmáját. Viszont nem törte be az ablakokat.
Talán még most is megvan, ha meg nem halt.