A Göncölszekér
Göncöl, a végtelen ég szigettengere,
Te égtél, mielőtt fölnéztek volna rád,
S láttad vón bolygani Chaldea pásztorát,
S előbb, mint a gondtelt lélek testet nyere.
Azóta az élők ezernyi ezere
Csodálta távoli fényednek sugarát;
De te, föl sem veszed a föld nyüzsgő porát,
S így ragyogsz egykor az utolsó holtra le.
Hitetlen, a hivőt kétséggel töltöd el,
Te végzetes, kimért, egyhangu égi jel,
Mint hét arany szeg a koporsó bársonyán.
Szabott utad, s fényed, mely fagyos mint a jég,
Megzavarja hitünk: te voltál, aki rég
Először rontád meg kétellyel estimám.