A Flórián filozófiája
szerző: Thury Zoltán
I.
Az apám temetéséről jöttünk haza. Szép, nagy gyászos ünnepség volt. A katonakórházból indultunk ki, lenn az udvaron a banda játszott s a mikor abbahagyta és megindult a sok tiszt meg legény, egy fekete posztóval bevont dobot vertek. A nagy üveges kocsi előtt a fekete lovak nyugtalanul rágták a zablát, fenn prédikált az esperes, a környékről mind összegyültek a népek, fekete volt velük az utcza is, mint a milyen fekete lepel lengett alá a szomszéd házról, a hol a tiszti kaszinó gyászolt s mindenütt ott sürgött-forgott egy kis sötét ember, a ki folyton rendelkezett haragosan hol az egyik, hol a másik kocsist tanítva emberségre, mert a ficzkók megunták a hosszú prédikácziót s összeállottak beszélgetni a gyalogjáró mellett. Aztán megint recsegett a trombita, a kapu alól kiindult a banda, utána a katonák, a publikum, az üveges kocsi, azután mink szegény gyermekek levett kalappal és a sok kocsi, mig körülszaladgálta az egészet a kis köpczösfekete ember...
Emosódik az emlékezetemben minden, csak némely jelentéktelen dolgok kerülnek vissza az eszembe. A kis fekete embert például folyton látom, azért beszélek róla annyit, meg aztán különösen az egyik ló maradt meg az emlékemben. Ez valami temetkezési remonda lehetett, mindig trappra fogta a lépést s annyira nem viselte komolyan magát, hogy egy fordulónál nekivadulva ágaskodni kezdett s vitte magával a másik három lovat is, a mint neki indult vágtatva a hegynek. Aztán egyszerre odaugrott a kis fekete ember, belekapaszkodott a vágtató paripa orrába és káromkodott:
- Te komisz, te disznó...
A temető kapujáig hurczolta magával a ló a kis tömzsit, ott már belefáradt s letette. A kis öreg pedig, a ki - hiszen ezt már körülbelül tudjuk - a temetésrendező volt, egyenesen odament a kocsishoz, a miben az anyám ült s valami hizelgőt mondott neki, ilyenformát:
- A kapitány ur majdnem, hogy vágtatva ment a másvilágra, hanem nekem sikerült észretériteni a lovat, kezét csókolom.
...És mentünk... Szomoruan, bandukolva, mig odaértünk, a hol vége van mindennek. Ott nagyot lőttek egymásután hármat a katonák, aztán imádkoztunk s elindultunk haza. Anyám mellé a kis öcsémet s egy rokon asszonyságot pakkoltam be, én pedig megindultam magamban, egy ösvényen a kocsiuttól messze.
Itt találkoztam Flóriánnal.
Ő is fenn volt a temetésen, hanem hamarabb feljött s ebből az alkalomból kifolyólag, hogy ne mult légyen el hiába az idő, meglátogatta a maga halottait. Lenn a völgyben álldogált egy sir mellett s szivarozva bámulta a vidéket. A mikor látta, hogy jövök, elém került. Minden különösebb meghatottság nélkül nyujtotta a kezét s a másik karjával egy nagy kört irva bele a levegőbe, a miben benne foglaltatott az egész temető, azt jegyezte meg, hogy:
- Mind idekerülünk, mind, mind...
- A bizony, mind...
Akkor már mentünk lefelé. Flórián a teljesen közönyös ember nyugalmával járt mellettem. Egyszerre azonban hirtelen eszébe jutott valami s gyorsan felém fordult.
- Egy kis számla is maradt a kapitány ur után. Czukor, kávé, szappany, bor... ki fogja azt most már rendbehozni?
- Én.
- Hát majd átirjuk, szólok az öcsémnek is. - Lennről még egyszer visszanézett a csendes világra. Már homályos szürke volt az egész tájék, ráereszkedni kezdett az este. Messze hátul a szilfák között, a hol a zsidó temető hozzáér a mi földünkhöz, köd gomolygott s egészen távol, a hova már ugyancsak mereszsze az ember a szemét, hogy belásson, egyetlenegy csillag ragyogott az égen, valami halvány reménység a halottas csendben. A temető kapujára nagy tábla volt fölszegezve s vigasztalónak az volt ráirva, hogy föltámadunk.
A kis örmény egy darabig a csillagot bámulta s mikor visszafordult, megkopogtatta botjával a táblát.
- Nem igaz... persze, hogy nem igaz. A mi ide be van raktározva, az jól el van téve. Kezeskedem róla. Nem segít itt már semmi. Nekem fölirhat ide, amit akar.
Akkor már künn voltunk az utczán s mentünk hazafelé.
Egy utczában laktunk. Tőlünk számítva, a harmadik házban volt a Flóriánék boltja, az övé meg az öcscséé, szép nagy kereskedés, heringes hordókkal az ajtó előtt. Nagy, sötét és dohos üreg volt a bolt, a közepén mindig égett egy gázláng, hogy valami kis világosság legyen benne. Aztán azért volt olyan jó bolt, mert minden, de minden akadt benne, a főrevaló keszkenőtől a mustármagig, meg kis perczentre dolgoztak a testvérek, nem nyuzták le a bőrét a vevőnek.
Mikor az ablakaink alatt elmentünk, láttam, hogy benn világosság van a szobákban és a sok rokon és ismerős mind nálunk gyült össze a temetés után. Hivtam Flóriánt is, hogy jöjjön be, ő azonban nem akart.
- Fölösleges az, kár, hogy mások is ott őgyelegnek, a hol semmi dolguk.
- Dehogy, örül annak az ember, ha körülveszik ilyenkor...
- Én nem... Különben is még el kell, hogy könyveljem a kapitány urat.
- A számlát? Olyan sürgős?
- Nem, az izét... a halottkönyvet. Tán nem is tudja, hogy mi az? Én azt vezetem pontosan, benne van minden jó emberem. Tiszta dolog, valahová csak föl kell jegyezni, hogy mit nyer, meg mit veszít az ember a családban, meg a rokonságban, meg azok között, a kiket ismer. Jó kis jegyzék, pontos, nézze meg...
Nekem sem tetszett otthon a sok gyászos ember, elmentem vele a boltba.
II.
Az üzlet háta mögött két kis udvari szoba volt a lakás. Az egyikben Tódor lakott, a fiatalabb, a másikban pedig az én emberem, az öreg Flórián. Innen nyiltak kifelé az ajtók, egyik a konyhába, másik az udvarra s a kettő között volt a pokróczczal leterített ágy, meg egy nyitott szekrény, a miben sok ruha lógott. Alul néhány könyv is volt. Lezárt, az esztendő végével szépen elraktározott nagy bőrös könyvek, egyikre az volt irva: Főkönyv, a másikra: Pénztári napló, meg Árukönyv, aztán egy másik, a mire ez a szó volt irva: Hitelügyletek. Ezek közül szedte elő Flórián azt a könyvet, a miben éppen el akarta könyvelni az apámat.
- Mig elvégzem, lesz szives helyet foglalni - mondta s bemártotta a tintába a tollat és elkezdte kitölteni a rubrikákat egy üres lapon, a minek a tetejébe édes apám neve volt fölirva. A mikor rendbe jött a dologgal, a füle mellé szurta fel a pennát s a könyvet egy kicsit továbbtaszítva, hogy nyugodalmasan száradjon rajta a friss irás, beszélni kezdett. Nem ugy, mintha helyén lett volna az esze, nem is kivánom senkitől, hogy okos embernek tartsa Flóriánt, hanem mint egy bolond, a kiben minden bolondsága mellett megmaradt még egy kis, még itt-ott derengő józanság a körüllévő emberi haszontalanságokkal szemben, mint a milyen például a halál is, meg a születés s egyéb fázisai az életnek.
- Beirtam a kapitány urat. Tizenegy esztendőt vesztettem rajta, de azt hiszem, hogy azt az egy pár évet majd behozom Sturmon.
- Ki az?
- Itt a szomszéd boltos. Sokat igér. Csupa egészség. Ámbár ez a számítás már kezd megingani egy kicsit, mert hát a kapitány ur is sokat igért még csak ezelőtt két hónappal is. Mindegy, ebben az emberben megbizom. Nem igen volt még beteg...
- Hogy sokat él, azt gondolja?...
- Nem sokat. Mindössze hatvan évet szántam neki. Más ugyan elszámította volna magát, ha ezt a nagy egészséget látja, hanem én már kitapasztaltam mindent. Jön egy betegség, aztán vége. Az ember csak ember. Hanem azért bizom benne.
Halgattunk és én azon gondolkoztam, hogy kivel van dolgom. Micsoda ember ez a Flórián? Ő mosolyogva pislogott reám s a mikor már megszáradt előtte az irás, a térdeire fektette a könyvet s magyarázni kezdte, hogy mi van benne...
- Tiszta dolog az egész, tessék idenézni: ... honvédszázados, született ebben és ebben az esztendőben. Baja: májbetegség. Állása hozzám: rendes vevő és jó ismerős. Remélhető életkor! hatvan év. - Igy van ez mindenkinél, a ki benne van a könyvben. Amolyan határidőüzlet forma az egész. Legföllebb csak az lehet benne feltünő, hogy nem pénzbe megy. De hát csak a pénz az érték? Kérem, hát csak az a kopogó ezüst vagy arany ér nekem valamit? Én ugy vagyok vele, hogy nem sokat adok reá. Törődjék vele Tódor. Neki sohase volt felesége, gyermeke, végezze az üzlet dolgát, ugy sincs egyéb baja, hanem én már körültekintek erre is, arra is, hogy miben lehet valamit csinálni. Igy például, ez sem haszontalanság.
- Nem, teljességgel nem...
- Ugy vagyok vele, hogy számot vetek előbb mindennel s aztán megállapitom, hogy kire meddig számíthatok azok közül, a kik körülöttem élnek. Ezt csak fontos tudni. Aztán bevezetem a könyvbe, nézze: Kelemen János városi tanácsnok, koma - a szegény kis fiamat tartotta a keresztviz alá, hetven év. Ez itt ki van huzva. Időközben elköltözött Bécsbe, most már semmi közöm hozzá, ez a másik pedig tömlöczbe került csalásért, hát ezzel se törődöm.
- Aztán mi haszon van ebből a könyvből?
- Sok, nagy haszon, engem nem érnek meglepetések. Nálam kiegyenlíti egymást a sok eshetőség. Ha az egyik becsap s nem tartja be a határidőt, itt marad helyette a másik. Abban tovább remélhetek. Ha a végén majd összeadom az eredményeket, higyje meg, jól jövök ki az üzlet mellett. Olyanforma ez, mint az olyan üzletember dolga, a kinek boltja van Budapesten, Kolozsvárt, Debreczenben, Nagyváradon, Kecskeméten, Szófiában, Belgrádban, s ha négy helyen pang az üzlet, a másik négy helyen virul. Nem mond csődöt olyan könnyen, mint a másik, a kinek egy raktárba van belefektetve mindene.
Az üveges ajtón, a mi a másik szobától választott el bennünket, meglibbent a fehér függöny s a nyiláson Tódor kukkantott be. Mikor látta, hogy odapillantok, a homloka közepére támasztotta a mutató ujját s Flórián felé integetett.
- Nincs rendben az esze, tessék elhinni, hogy nincs rendben.
Visszaintettem neki, hogy csak menjen onnan s néztem az öreg Flóriánt, a ki keresgélt a könyvben s némely tételnél nagyon elgondolkozott. Vártam még tőle valamit, hogy világos legyen az egész állapot. Addig már nem megyek haza... Egyszerre csak talált valami érdekes megjegyzést a könyvben, mert földerült az arcza.
- Azon gondolkoztam, a mivel tisztába kell jönni az embernek, hogy micsoda komplikáczióknak vagyok kitéve, még azokon felül, a melyeket már kitapasztaltam. Most rájöttem... Nagyon kellemetlen meglepetéseket hoznak nekem a járványos bajok. A múlt kolera alkalmával igen nagy veszteségeket állottam ki. Meg az öngyilkosságok. Néha szezonja van ennek is. Erre csak nem lehet számítani. Daliás szép urak sétálnak az utczán, a szájukban szivar, mosolyognak s aztán puff, puff, itt is, ott is... Az ilyesmi teljesen készületlenül talál.
Betette a könyvet s csendesen ráütött az öklével, mintha ez azt jelentené, hogy: no, mára rendben van.
Már majdnem eltette, a mikor megint eszébe jutott valami. Rátámaszkodott a vállamra s vizes lett a szeme, a mig beszélt.
- Az aztán a legnagyobb baj, hogyha későn kezdi el az ember. Akkor már bajos behozni némely nagy veszteséget. Például hát itt van az én dolgom. A mikor a feleségem meghalt, még nem vezettem könyvet. Aztán jött a difteritisz s elvitte a gyerekeket is. Micsoda fiu volt, bizonyosan diplomás ember lett volna belőle. Beleszólt, a mikor a nagy emberek beszéltek, politizált, a tanárok mindig izentek, hogy ne hagyjam annyit tanulni, vigyem a mezőre... Hát aztán vittem a mezőre, vissza sem hoztam... Ezt nem lehet behozni. Adok még magamnak vagy harmincz esztendőt, hanem ez is kevés. Nem, nem, teljességgel nem lehet behozni.