A Fekete-leányok

A Wikiforrásból
A Fekete-leányok
szerző: Thury Zoltán

                                                      I.

       Hajnalban már erősen fagyott. Az ágakról, mintha valamennyi egy-egy jégcsappal teletüzdelt eresz lenne, hosszu sorban csüngött alá a könnyü füzérbe összefogózkodott zuzmara, messziről olyanforma volt a liget, mintha szakállat eresztett volna. Az utak még szüzen kacskaringóztak benne, fedve olyan tiszta fehér hóval, a milyent csak a deczemberi hajnal szór a földre. Sehol semmi nyoma annak, hogy erre járt volna valaki, csak leheletszerű finomságban válik ki itt-ott a fehérből egy-egy lépés árnyéka, de már azt a sáros piszkos nyomot réges-régen befödte a tisztaság, csak a helyéből maradt ott valami. Véges-végig körül fut a rács, csupa tiszta csillogó ezüst, körülötte szalad el egy kis havasi csermely, ez is olyan hullámosra van fagyva, mint a fehér márvány s a nagy, mindent fehér köpenyegbe burkoló munka tovább folyik. Nagy pehelyekben, sürün, lustán hull a hó.

A negyedik fasor után már utcza következik, ott már a város kezdődik. Mindjárt tovább fiakkerállomás van, ha egy lónak eszébe jut kikapálni a fagyos kövezetből egy kis meleget, idáig elhallszik a lármája. Körül aztán csend mindenfelé, mig bele nem csipog a nagy néma világba egy éhes proletár valamelyik gesztenyefa ágán.

A mint világosabb lesz, lassankint fölébred a csend. Egész csapat ember tolakodik bele a hóba, elrontják a hosszu tiszta mezőt, az ut két felére lapátolják a havat, a mi a munkájuk nyomán szürkül, piszkosodik és olvad. A hol az ut körülkanyarogja a tavat, egy másik csomó munkás fényesre simogatja a jeget. Benn a melegedő házban tüzet gyujtanak, az ablakokról lepusztul a sok egyéjszakás virág, az ajtó elé kitolják a szánkókat, egy számozott szolga álmosan dideregve rendez a korcsolyás szekrényben s az ajtón át kiabál a tóra.

- Előre hé, előre!

Ez a seprőlegényeknek szól, mert egy pillanatra összeálltak s tenyerüket melengetve beszélték meg ezt a czudar fagyot. Azután már gyorsan végeztek. Valamennyi elindult a maga útjára, a mellüket nekifeszítették a lapát nyelének s taszították kifelé a havat; némelyik egész hegyet tolt maga előtt s mire elérte a partot, izzadt. Lassankint megtisztult az egész mező, sima lett, mint egy bálterem és olyan fényes, hogy visszatükrözött benne a sok esetlen, tipegő járású ember, mintha kinálgatta volna magát az egész: - tessék parancsolni.

Egy munkás végig is esett a tükrön s a patkójával hosszú fehér vonalat hasított rajta. Ezenkivül aztán nem is volt rajta semmi hiba.

Mintha egyszerre repült volna szét százfelé a hir, hogy rendben van minden, a mint a munkások összehordtak a lapátokat, lassan szállingózni kezdett a publikum. Kis deákok, lánykák, a kik korcsolyáról, jégről álmodnak éjjelenkint s apró kalandok reményével bizsergetik a vérüket; két ezüstszerszámos ló után akasztott nagy batárból prémbe burkolt mágnás-kisasszonykák bujnak elő, az uton egész társaságok hanczuroznak, megdobálva egymást hóval, távolabb is minden oldalról jön valaki, hangos lesz a világ s hogy meg legyen a fénye is, kisüt a nap, hidegen, nagy fénykarikában világítva meg maga körül az eget.

Estére valami ünnepségre készültek, mert kékzubbonyos emberek is jöttek a jégre. Lehuzgálták a villamos lámpákat, uj szenet raktak beléjük, megránczigálták a sodronyokat s felgyujtottak néhányat próbából. A melegedő-ház ajtaja fölé fölszegeztek egy nagy transparentet, még több padot raktak a jég köré s mig dolgoztak, utjában voltak a publikumnak.

Egymásután mondták el az urak a sok pardont, de persze csak ugy, a hogy ilyenfajta emberrel szemben udvariaskodni szokás, csak ugy odavetve. Dél felé már a jégre csalta a gyönyörü idő az egész várost. Valami főpróbafélét rendeztek estére. Eljárták a négyest. Egy rövidbundás rendező siklott el a párok között s ugy kiabált, hogy ijedten röppentek fel a fehér fákról a verebek.

- Kolon! Eté!... Itt a párok, ott a párok...

Mikor benn a városban ledaráltak valami kongresszust, kijött egy csomó vidéki tanár is. Fekete kabátos idegen alakok, ugy a hogy ott hagyták a komoly nagy gyülést. Némelyik rámerészkedett a jégre is, de a professzor csak valahogyan másként korcsolyázik, mint más. Alig hogy egy-kettő közülük ügyetlenkedni kezdett, őket nézte mindenki. Egy kis komoly képü, csunya ember is volt közöttük, ez volt Fekete Mihály.

                                                      II.

       Fekete Mihály ezelőtt sokáig itt élt, tanár volt a reáliskolában. Azonkivül irt is, beválasztották egy-két irodalmi társaságba s ilyenformán szerep jutott neki a felolvasásokon. Ilyenkor meg is szerette a közönség. Szépen, világosan beszélt magyarul, s ha leült a kis asztalka elé a pódiumon, mindig tudott valami érdekeset mondani. Nagy értelmes szemei csillogtak s megelevenedett az egész izgága kis ember, valósággal szép lett, pedig már akkor fonnyadt, ránczos volt az arcza s erősen kopaszodott. Ezelőtt nyolcz esztendővel hirtelen elhagyta a várost. Valami csunya története volt a feleségével. Azt mondják, hogy mielőtt elment, rettenetesen megverte az asszonyt, a ki pedig kétszerakkora volt, mint ő s rá is lövöldözött. A két kis leánykája fogta át a térdét, hogy ne bántsa az anyjukat. Azóta nem volt itt. A maradék haja megőszült, összeesett, elfalusiasodott az egész ember, megnőtt a czinizmusa, megfakult a szelleme.

Egy sportujság munkatársa mindjárt észrevette. Odasietett melléje, nagy barátsággal megrázta a kezét s azután megkérdezte tőle, hogy ismeri-e?

- Emlékszik-e még reám, tanár ur?

A kis ember mosolygott, tudta, hogy ismeri valahonnan ezt a szőke legényt, de nem jutott mindjárt eszébe, hogy honnan. Egyszerre aztán, a mint végig ment agyában egymásután a sok ismerős figura, megérkezett a szőke fiu is. Kellemes volt neki a viszszaemlékezés, mert mosolygott, s most már melegen szorongatta össze a kezét.

- Maga az, Tódorka? Szép, hogy megismert, de megnőtt, a mióta utoljára láttam.

Eszébe ötlött az ujság is, a hol annak idején az ujságiró elkezdte a mesterségét tanulni. Egy kis komikus, örökké káromkodó, mindig haragos lapocska, sok nagy hazafias frázissal. Hogy rágondolt, egyszerre jókedvü lett, eszébe jutott belőle néhány banális sor, a hogy egymás között elszavalták a kávéházban, majd hogy hangosan kaczagni nem kezdett.

- Mit csinál a Népvilág?

- Megbukott! - Hát tanár ur!...

- Én nem buktam meg.

- No nem ugy értettem. Hogy van? Egészséges? Jól érzi magát a vidéken?

A tanár önkénytelenül sóhajtott s egyszerre elpárolgott a jókedve.

- Jól, pihenek.

- Nem sokat ír mostanában.

- Semmit.

Itt már elhallgattak. Az ujságirónak a nyelvére tolakodott egy kérdés, a mit nem akart kimondani. Lassan csuszkáltak egymás mellett s elfeledkezve magukról, belekeveredtek a négyesbe. Egy szép barna lány rájuk szólott:

- Rossz helyen járnak az urak.

Fekete mosolyogva nézett maga köré s visszament a nagy jégre. Most már ő volt türelmetlen. Látta az ujságiró arczán, hogy kérdeni akar valamit, hát miért nem kérdi már? Valaha elég bizalmasan állottak ahhoz, hogy megkérdezhesse, a mit akar.

A másik is azon gondolkozott, igen, nem? - kérdezte magában s a mint végignézte maga mellett a fonnyadt kis embert, már határozott is. Nem fog fájdalmat okozni neki azzal, hogy a feleségéről beszéljen vele. Ugy érezte, hogy az ilyen kicsi embernek jobban fájhat az ilyesmi, mint egy nagynak, a ki föl se veszi, ha halántékon vágják.

Már el akartak válni, mind a kettejüknek kényelmetlen kezdett lenni az, hogy hallgatva járjanak egymás mellett. Az ujságiró megállott és bucsuzni kezdett.

- Mikor látjuk, tanár ur? Feljön még ugy-e?

- Fel, fel okvetlenül...

Már egymás kezeit szorongatták bucsuzóra, a mikor két lány suhant el mellettük. Összefogózva, majdnem egymásba fonódva siklottak tova, ugy látszott, hogy nincsen egyéb gondjuk, mint hogy minél jobban érezzék magukat s élvezzék ki mindazt a gyönyörüséget, a mit el lehet érni a jégen, ha az ember talpa alá egy sima vas van kötve. Lágy vonalakban jobbra-balra hajlott a testük, kis sapkájuk alól homlokukra esett a puha szőke hajuk s talán ez csiklandozta őket, mert egymásra nézve, megborzongva mosolyogtak kislányosan, pajkosan. Különben olyanformák voltak mind a ketten, mintha most szabadultak volna az iskolából.

Már messze voltak, a mikor még mindig utánuk nézett az újságíró és Fekete is, de inkább csak a másik szeme járását követve, minden nagyobb érdeklődés nélkül.

- Csinosak. - Ennyit jegyzett meg s indult. Az ujságiró reá bámult s egyszerre a leányok után iramodott. A tanár nem értette, hogy mi baja van, utána nézett s nagyon csodálkozott, a mikor látta, hogy a két leány visszafordul s feléje jön. Egyszerre aztán megálltak előtte mind a hárman s az ujságiró mosolyogva mutatta be a leányoknak Fekete Mihályt:

- Anna kisasszony, Klára kisasszony, bemutatom maguknak az apjukat.

A két leány tágra meresztette a szemét s ugy nézte meg a kis szürke embert.

- Ez az? - kérdezte a kisebbik. - A papa...

A tanár képtelen volt arra, hogy valamit mondjon. Nézte az ujságirót, meg a gyermekeket. Nem tudta egyszerre megérteni a dolgot, csak annyit érzett, hogy elbágyad, aludni szeretne.

                                                      III.

       A mikor egy kicsit magához tért, szertelenül tört ki belőle az öröm. Könybe borult a szeme, megcsuklott a hangja, a mint beszélni akart. Köd takarta el előle a két leányt, csak kapkodott utánuk s egyszerre csókolni kezdte mind a kettőt, arczukat, szemüket, hajukat, a hol érte őket, aztán magához szorította a két reszkető testet s ugy ölelte, mintha félne, hogy valaki elviszi őket. Az a nyolcz esztendő, a melyet nélkülük töltött el, ugy szaladt végig az agyán, mint a folytonos, örökös epedés. Nem birta megfékezni a hangját, a mint beszélni kezdett, olyan hangos lett, hogy mindenfelől oda kezdett figyelni a közönség.

- Drágáim, kedveseim!...

A leányok egy kicsit idegenkedtek tőle eleintén, de aztán őket is meghatotta ez a nagy szeretet. A nélkül, hogy olyan mélyen érezték volna az örömet, mint az apjuk, megsimultak a karjaiban. Csak akkor pirultak el, a mikor látták, hogy mindenki őket nézi, egy kicsit huzódoztak a csókok elől, de azért egyik se merte megszomorítani ezt a szegény embert azzal, hogy figyelmeztesse erre a különös helyzetre.

Csak az ujságirónak jutott ez eszébe. A nélkül, hogy azok tudnák, hogy megindultak, tolni kezdte őket maga előtt, gyöngéden taszigálva egyet-egyet rajtuk, hogy csak előre, előre, félre az emberek elől. Az ellágyult embert jóformán a leányai vitték.

Benn a melegedő szobában egy sarokasztalhoz ültek.

A szegény ember itt egészen beleolvadt az örömbe. Lassan, cseppenkint folyni kezdett a szeméből a köny, előbb szórakozottan fölitatta a zsebkendőjével, azután hagyta, hogy folyjon. Hosszasan elgondolkozott, simogatta, beczézte a két leányt s mikor az egyik azt mondta neki: - édes apám - ráejtette a fejét a két öklére s keservesen zokogni kezdett, fuldokolva, lihegve. A czukrászkisasszony azt hitte, hogy beteg s odajött, hogy megkinálja valamivel, a mi majd segít rajta, a másik lány azonban intett, hogy csak hagyja s gyöngéden átölelte a siró ember nyakát.

Mikor már kisirta magát, valósággal duhaj kedve támadt. Csillogott a szeme, még volt bennük egy-egy fényes könycsepp, de ez már nem volt sirás. Körülnézett, szeretett volna valami nagyot mulatni, lehozni egy csillagot az égről, vagy egy-egy ökölnyi gyémántot adni a gyermekeknek, tehetetlenül motoszkált a zsebeiben. Legalább ha czukrot talált volna bennük, de semmi sehol, csak egy czigarettatárcza került elő a zsebeiből és pénz. Mikor látta, hogy nem adhat nekik semmit, megint áradozni kezdett, de olyan mély szeretettel, hogy egyszerre megértette mindenki azt, a mit érzett. A lányok közelebb simultak hozzá, az egyik megölelte, a másik vállára hajtotta a fejét s ugy megpihentek mellette, mintha valaki ideüldözte volna őket.

Egyszerre azután a sok üvegre esett a pillantása. Felragyogott az arcza s kurjantva kiáltotta magához a kisasszonyt.

- Pálinkát, sok édes pálinkát! ... de édeset ... A leányok ráhagyták, hogy sokat.

- Mulassunk!

Erre aztán féktelen lett a szegény kapkodó ember. Ütötte az asztalt, észre se vette az újságírót, a ki csitítani próbálta, koczingatott a lányaival, szembeült velük, hogy egyszerre láthassa mind a kettőt, meleg hízelgő pillantásával egybeölelte őket s ugy beszélt hozzájuk, gőgicsélve, édesgetve őket szavaival, mint a mikor a nagyon szép kis gyermeket beczézi az ember.

- De megnőttetek, megszépültetek, édesek, aranyosaim.

Egyszer aztán átnyilallott a szívén, hogy megint itt fogja hagyni őket. Ez nagyon belesajgott ebbe a nagy örömbe. Nagyot sóhajtott és sokáig hallgatva nézte maga előtt a poharat. A leányok összebújtak, a nagyobbik súgott valamit a másik fülébe, elszomorodtak ők is s szomorúan pillantottak át az asztalon erre a boldog emberre, a ki most már megint csüggedten, reménytelenül bámult bele a világba.

Egyszerre azonban hirtelen bolond ötlete támadt.

Felugrott, vette a kalapját s intett a leányoknak is, siessenek.

- Szökjünk meg, jertek...

A leányok azt hitték, hogy tréfál, pedig komolyan beszélt. Mikor látta, hogy azok összemosolyognak, elkomorult, csüggedten visszaesett a székre s megint beleült vonásaiba a gyász, mintha siratna valakit. Mégis jutott az eszébe valami vigasztaló. Erre újra felderült, de most már inkább csak azért, hogy ne rontsa a lányok örömét.

- Gyerekek, majd ha férjhez mentek ... mondta nekik, - menjetek minél hamarabb férjhez. Akkor majd eljárok hozzátok. Legalább valamicske jusson belőletek nekem is.