A Dugonics-szoba
szerző: Juhász Gyula
A fiatal, parvenü, rövid félszázad során faluból világvárossá vedlett Budapestet gyakorta megszólják nagy fiatalsága miatt. Nincsenek tradíciói, nincsen stílusa, lelke. Bécsi mintára épült házak között, bécsi mintára emelt szobrok. Egy város, amelynek nincsenek emlékei, nagyon szomorú város. De Budapesten mégiscsak akadnak. Ott van a nemesen egyszerű régiség, Széchenyi Ferenc öreg Múzeuma, a parkban Ferenczy antik magyar szobraival. Ott az Orczy-kert, amelynek árnyas ösvényein a parókás, franciás poétaúr sétálgatott. Ott a Margitsziget, ahol a tölgyek alatt a tamburás öreg úr álmodozott Toldi szerelméről. És ott az Akadémia, a legnagyobb magyar örök emlékezetére. A többi nagy magyar városnak is vannak hagyományai, van stílusa.
A kuruc Kassa, a kálomista Debrecen, a kincses Kolozsvár mind, mind jelent valamit. Valami múltat és valami maradandót. Szeged a tökéletes stílnélküliség. Ez a stílusa! Ez a város nem mond semmit az idegennek. (Hagyjuk most a kiáltó mizériákat.) Pedig az alföldi metropolisnak, a nemzeti fővárosnak is volnának emlékei és hagyományai. De a Boszorkányszigetet gondos kezek kivágták, a szegedi várat eltörölték a homokos föld színéről - hiszen vannak nekünk úgynevezett műemlékeink, amelyeket restaurálni kellene, hogy a tornyuk ránk ne düljön.
Született Szegeden egy nagy magyar ember, a nemzeti irodalom történetének jelentős alakja. A maga korában - a magyar renaissance igazi kora! - olyan kultúrmunkát végezett szívvel és ésszel, amelyért örökös hálára kötelezte nemzetét. Ő írta az első sikert arató magyar színjátékot, az első magyar regényt, az első magyar "tudákosság" könyvét, ő gyűjtötte össze először a szegedi néplélek megnyilatkozásait. Ez a férfiú - ki ne tudná? - Dugonics András piarista szerzetes. Szülőháza igazán emlék. És hogy becsüli meg a város? Árendába adják, kereskednek benne. Az idegent megdöbbenti ez a kettős fölirat:
Itt született és halt meg Dugonics András.
Itt legkitűnőbb Kathreiner maláta kapható.
Így becsüli meg a nemes város nagy fia szülőházát, így él a tradíció, a kegyelet Szeged városában.
Most volna a szegedi színészet születésének százados fordulója. A nemzeti játékszín annaleseiben korszakos dátum. Meg kellene ülnie a városnak, a színháznak, az irodalomnak. Semmi hang erről. Kelemen Lászlónak, a lobogó lelkű apostolnak nevéről volna egy utcánk, egyéb semmi. A többi néma csend.
De maradjunk Dugonicsnál. Most, hogy a nagy szegedi író és tudós újabb relikviái napvilágot látnak, a város kezére kerülnek, legfőbb ideje fölvetni a kérdést: mikor lesz már Szegeden Dugonics-szoba? Akár a jeles férfi szülőházában, akár az új közművelődésnek szentelt palotában. Ha van a magyar Akadémiában Goethe-szoba, Szegeden is elfér a Dugonics-szoba, az író összes megszerezhető relikviáival, kézírásaival, könyveivel, bútoraival és - ez fontos - a lehető teljes Dugonics-irodalommal. Ez a hála és kötelesség elemi ténye lesz az író iránt, aki egész hosszú életét a magyar népnek, a magyar kultúrának áldozta.
Érdemes volna újra kiadni Dugonicstól a Magyar példabeszédek és jeles mondásokat. A szegedi néplélek gazdag kincses bányája e nagy munka, amelyet élete alkonyatán, szülötte városában írt a nagy, a nemes öreg. A magyar folklór terén Baranyai, Decsi, Szirmay Antal és Pálóczi Horváth ez irányú gyűjteményei mellett Dugonics könyve a legfontosabb.
Hagyományokban szegény városnak, amilyen Szeged, meg kell mentenie minden menthetőt, a múlt minden virágát és mohát. A Dugonics-szobát ajánljuk a kultúrszenátornak nevezett úr komoly figyelmébe.
Ha már nem csinálnak kultúrát Szegeden, legalább őrizzük meg a régit kegyelettel!